Sorozatok

Ebben a fejezetben áttekintjük, hogyan alakult a kelet-közép-európai országok (továbbiakban KKE-i országok) felzárkózása az Európai Unió magországaihoz (EU15-országok) képest, és miképp változtak az egyenlőtlenségi mutatók a kelet-közép-európai térség gazdaságaiban a piacgazdasági átmenet óta eltelt időszakban. A térséghez számítottuk a három balti államot (Észtország, Lettország, Litvánia), a visegrádi négyeket (Csehország, Lengyelország, Magyarország, Szlovákia), valamint Bulgáriát, Romániát és Szlovéniát.2 A kutatásunk során az 1990-es évek eleje és a legfrissebb elérhető év közötti időszak adatait használtuk fel. Célunk választ találni az alábbi kérdésekre: – Milyenek a gazdasági felzárkózás és a jövedelmi egyenlőtlenségek mintázatai a gazdasági és politikai rendszerváltáson átesett kelet-közép-európai országokban? – Milyen fejlődési hasonlóságok és eltérések azonosíthatóak? Homogénnek tekinthető-e ez az országcsoport a vizsgált időszak bármelyik időpillanatában? – Miben hasonlítanak, illetve térnek el a vizsgált országok társadalmi változásainak mozgatórugói?

A „digitális társadalom” kifejezésre napjainkban már evidenciaként tekintünk. Hogy miért? A társadalom jelentős hányada használ digitális eszközöket a munkahelyén, az otthonában vagy utazás közben. Ezek az eszközök a teljes életünket behálózzák, ezért vitán felül áll az, hogy bizonyos digitális eszközök nélkül az életünk elképzelhetetlen lenne (IoT1 ). A kérdés azonban – többek között – az, hogy a digitális eszközhasználat mennyire hatékony? Milyen mértékben van a hazai társadalom felkészülve a digitális világ adta lehetőségekre? Hogyan is állunk nemzetközi összehasonlításban ezen a területen? Ezekre a kérdésekre próbálok választ adni ebben a tanulmányban. A tanulmány két jól elkülöníthető gondolatmenetből áll: az első, hosszabb részben a hazai trendeket európai aspektusból vizsgálom, a második részben pedig az Európán kívüli, többi kontinensre vonatkozó adatokkal vetem össze őket. Az európai összehasonlítás alapját az Európai Unió digitális társadalmát mérő mutatószámok adják. Magyarország digitális fejlettségét nemcsak az Európai Unió országai átlagának viszonylatában fogom vizsgálni, hanem a másik három visegrádi ország eredményeivel is. Az uniós mutatószámok kapcsán többször idősorosan is vizsgálom az adatokat, rámutatva a progreszszív vagy degresszív folyamatokra. Az „Európán túli” mutatók esetében viszont csak hazánk nemzetközi összehasonlításban mutatott legutóbbi eredményeit vizsgálom. Ennek legfőbb oka az, hogy a tanulmány fókusza az európai uniós mutatószámokon van. 

A tanulmányban több szempontból is vizsgálom az egyének és a háztartások digitális felkészültségét, kompetenciáit, hazánk erősségeit és gyengeségeit. Előzetesen szeretném tudatni az olvasóval, hogy összességében hazánk digitális felkészültsége nem jó, de közel sem olyan nagy a lemaradásunk az uniós átlaghoz képest, mint azt gondolnánk. Számos később vizsgálandó terület esetében látni fogjuk majd, hogy az európai élbolyhoz tartozunk, de olyan is van bőven, ahol a sor végén kullogunk. Fejlesztendő dimenzió van még bőven, de az uniós szinten már jelenleg is kiemelkedő eredményeket felmutató részterületek rámutatnak arra, hogy a lehetőségeket jól is ki lehet aknázni.

A szociális rendszerek alapfeladata a társadalomban meglévő szociális problémák felismerése, a kirekesztődés megelőzése, az egyéni szükségletekhez igazodó segítség, az esélyegyenlőség elősegítése. A szociális szolgáltatások a szociális védelmi rendszer fontos eszközei a pénzbeli és a természetbeni juttatások mellett. A szociális szolgáltatások olyan szolgáltatások, amelyek a valamilyen szempontból rászoruló személy számára segítséget nyújtanak ahhoz, hogy ismét autonóm, önálló és teljes életet tudjon élni. A rászorultságnak számos megközelítése és értelmezése lehetséges. Ezek közül a szociális szolgáltatások leginkább három megközelítést alkalmaznak: a jövedelmivagyoni, az akadályozottsági-önellátási rászorultság és a veszélyeztetettség fogalmát. A jövedelmi-vagyoni rászorultságot célzó szolgáltatások a kliens alacsony jövedelméből fakadó hátrányokat igyekeznek kompenzálni, és általában kiegészülnek pénzbeli juttatással.1 Ehhez a rászorultság-értelmezéshez kapcsolódó szociális szolgáltatás a szociális munka, a kríziskezelés, az esetkezelés, a tanácsadás, a jogok érvényesítésében való segítségnyújtás, a gyermekek kiemelését megelőző gyermekjóléti szolgáltatások, a gyermekek hátrányát kompenzáló szolgáltatások, a lakhatási szolgáltatások, stb. Az önellátási típusú rászorultság megközelítésén alapuló szociális szolgáltatás arra irányul, hogy a kliensnek a mindennapi élete során felmerülő akadályozottságát enyhítse, ezzel növelje annak autonómiáját. Ilyen szolgáltatás többek között az idősek számára nyújtott gondozás vagy a fogyatékos személyek fejlesztése, segítése. A veszélyeztetettség fogalma gyermekek bántalmazására, elhanyagolására utal, és így a gyermekjóléti és a gyermekvédelmi szolgáltatásokhoz kapcsolódik.

Amikor az 1990-es rendszerváltással párhuzamosan megjelent a látható és tömeges hajléktalanság hazánkban és a jogállamiság kialakulásával a közterületi hajléktalanság kezelése áttevődött a represszív rendvédelem ügyköréből a szociális ellátások területére,1 akkor még nem tudtuk, hogy hamarosan egy másik paradigmaváltás is bekövetkezik, melynek során a „láthatatlan hajléktalanság”, a lakástalanság kezelése is egyre inkább – a felszámolódó lakáspolitika területéről – a kialakuló hajléktalan-ellátás térfelére kerül át. Ahogy azt sem láthattuk előre, hogy húsz év múlva – a szociális lakáspolitika kiépülésének hiányában – kísérlet történik majd arra, hogy egy újabb paradigmaváltás keretében a fedél nélkül élők „ügye” ismét visszakerüljön a represszív rendvédelmi kérdések közé.2 Jelen tanulmányunk kiinduló pontjaként a Társadalmi Riport első, 1990. évi kötetében megjelent gyorsjelentésünket választottuk, s a hajléktalansággal kapcsolatos szerteágazó és gyakran reflektált politikai-gazdasági-társadalmi változások ismeretében elsősorban a következő kérdésekre kerestük a válaszokat: – Vajon hogyan alakult a lakásszektor peremén élők, az effektív hajléktalan állapot veszélyzónájában élők számossága az elmúlt évtizedekben? – Vajon össze tudjuk-e hasonlítani az effektív hajléktalan helyzetben lévők számát más országok adataival? – S vajon mit tudunk arról, kik is voltak korábban, és kik is ma azok az emberek, akik a közterületeken töltik éjszakáikat, vagy éppen a hajléktalan emberek befogadására létrejött szállásokon alszanak, laknak?

A fejlett országokat, így az Európai Unió tagállamait, köztük Magyarországot is a gyermekek átlagosnál magasabb szegénységi kockázata jellemzi.1 Az Európai Unió 28 tagállamában a gyermekek jövedelmi szegénységi rátája a 2008-as pénzügyi és gazdasági válságot követően, 2016-ban közel négy százalékponttal volt magasabb, mint a teljes népesség körében (21 százalék a 17,3 százalékkal szemben). Hasonló arányokat tapasztalunk akkor is, ha más szegénységkoncepción alapuló mutatókat, például a súlyos anyagi deprivációban élők arányát vizsgáljuk: 2016-ban az európai gyermekek 26,4 százaléka, míg a népesség csupán 23,5 százaléka volt érintett. Ez azonban nem volt másként a 2008-as pénzügyi és gazdasági válságot megelőző időszakban sem; a gyermekek átlagosnál magasabb szegénységi kockázata hosszabb időszakra visszamenően fennáll (Cantillon és szerzőtársai, 2017). A válság, miközben a gyermekek szegénységének növekedésével járt, különbözőképpen érintette az egyes országokat a kiinduló feltételektől, a makrogazdasági sokk jellemzőitől vagy a krízis során folytatott szakpolitikai gyakorlattól függően. Míg Dániában a gyermekszegénységi ráta a válság kitörésekor 9 százalék volt, addig Spanyolországban ennek háromszorosa (27 százalék), Romániában pedig majdnem négyszerese (33 százalék). Voltak olyan országok, amelyeket – a GDP, a foglalkoztatási vagy a munkanélküliségi ráta változását tekintve – nagyon súlyosan érintett a válság, de viszonylag gyorsan kilábaltak belőle (pl.: Írország, Magyarország, az Egyesült Királyság vagy a balti államok). Voltak olyanok, amelyekben a súlyos hatások időben elhúzódtak (jellemzően a déli tagállamok Málta és Portugália kivételével); és olyanok is, amelyek kevésbé vagy szinte egyáltalán nem éltek át visszaesést (pl.: Belgium, Németország, Lengyelország vagy Svédország). Ezzel összefüggésben, a makrogazdasági és a munkaerő-piaci folyamatok szerepe kulcsfontosságú – többek között – a gyermekszegénység alakulásának szempontjából (Cantillon és szerzőtársai, 2017)

2020 elején a világot váratlanul és sokkszerűen érte a Covid–19-járvány miatt kitört nemzetközi gazdasági válság. Az új koronavírus terjedése ellen a legtöbb ország a bezárkózás (lockdown) elrendelésével reagált, korlátozva a kijárási és lakhelyelhagyási lehetőségeket és az országok közötti utazástszállítást, ami megbénította a gazdaságok működését. A személyes interakciókra épülő ágazatok (idegenforgalom, vendéglátás, személyi és kulturális szolgáltatások) azonnal összeomlottak, de más ágazatok, mint például a feldolgozóipar is hatalmas károkat szenvedtek. Még azok az ágazatok is, amelyek termékei iránt a kereslet többé-kevésbé fennmaradt, a határátlépések nehézségei miatt nem jutottak a termeléshez szükséges inputokhoz, ami korlátozta a termelésüket. A válságot megelőző években kiépült nemzetközi termelési-ellátási láncok, amelyek behálózták a világot és a világtermelés fontos elemévé váltak, hirtelen megszakadtak vagy akadoztak. A jelenlegi válság különlegessége, hogy – minden korábbi krízissel ellentétben – azt nem a gazdaságok, a nemzetközi pénzügyi vagy kereskedelmi rendszer valamilyen belső zavara váltotta ki, hanem egy olyan külső, nem gazdasági jellegű tényező, amely a nemzetközi termelés (kínálat) és kereslet valamennyi elemére hat. A szabad mozgás korlátozása visszaveti az áruk és szolgáltatások termelését, az ennek következtében előálló magas munkanélküliség és jövedelemkiesés pedig korlátozza a háztartások fogyasztását. A bizonytalan kilátások miatt a cégek és a lakosság beruházási hajlandósága pedig minimálisra zsugorodik. A jelenlegi válság másik – az előzővel összefüggő – különlegessége, hogy a pandémia kimenetele, időtartama és mélysége sem ismert. Ennek következtében nemcsak a tényleges és közvetlen károk hatnak negatívan a gazdaságokra, hanem a bizonytalanság és a kiszámíthatatlanság, amely a gazdasági szereplők percepcióin keresztül közvetve is jelentősen rontja a gazdasági kilátásokat.

Az emberek életkorára objektív, megkérdőjelezhetetlen tényként, a személyi okmányokban feltüntetett adatként gondolunk. Ahogy sok más objektívként számontartott tulajdonságnak, a kornak is van szubjektív olvasata: az, hogy milyen életkort társítunk életünk fontosabb szakaszaihoz – mikor van a gyermekkor vége, meddig tart a fiatal kor és mikor kezdődik a középkorúság, mikortól tekintünk idősként embertársainkra, mind nagymértékben függ attól, hogy milyen társadalmi közegben élünk. Ugyanakkor az életkorral kapcsolatos percepciók, habár szubjektívek és a társadalmi közeg által meghatározottak, mégis a társadalmi realitás elemévé válnak. Az, hogy mikor tartjuk ideálisnak az élet főbb eseményeinek bekövetkezését, mint például a szülőktől való elköltözést, élettársi viszony létesítését, házasságot, gyermekszülést, nyugdíjba vonulást, olyan, a társadalmi közeg által befolyásolt elképzelések határozzák meg, amelyek egyben erős nyomás alá is helyezik az egyént, hogy ’időben’ házasodjon, gyereket szüljön, munkát vállaljon vagy éppen nyugdíjba menjen. Az emberi élet különböző szakaszaival kapcsolatos elvárások, normák dinamikusan változnak, nem függetlenül az olyan társadalmi, demográfiai és közpolitikai folyamatoktól, mint az orvostudomány fejlődésének és a jólét növekedésének köszönhetően növekvő várható életkor, az oktatás expanziója, a fertilitás korának meghosszabbodása vagy az iskolakötelezettséggel kapcsolatos jogi szabályozás változása. Az életkorral és életeseményekkel kapcsolatos társadalmi percepciók anélkül tekinthetőek normának, hogy szankció társulna hozzájuk. (Billari–Liefbroer, 2007) Mindeközben, annak is fontos társadalompolitikai relevanciája van, hogy hogyan látják az emberek az életkori határokat, hiszen ezek a percepciók befolyásolják a demográfiai és munkapiaci folyamatok főbb meghatározóit, úgy a termékenységet, mint a munkaerő-piaci aktivitást, amelyek aztán visszahatnak a gazdaság és a társadalom valós folyamataira. Írásunkban az életszakaszokkal és fontos életeseményekkel kapcsolatos percepciókat, illetve ezek változását vizsgáljuk európai összehasonlításban. Elemzésünkhöz a European Social Survey (ESS) 2006-os és 2018-as Timing of Life modul adatait használjuk. (Billari és szerzőtársai, 2005) Írásunkban a társadalom demográfiai összetételére, az emberek korral és fontos életeseményekkel kapcsolatos percepcióira, illetve az életkorral kapcsolatos közpolitikai környezetre (pl.: iskolakötelezettség kora, nagykorúság, nyugdíjkorhatár) egy olyan „háromszögként” tekintünk, amelynek minden eleme kölcsönhatásban van a másik kettővel.

Tanulmányunkban két fontos aspektusból foglalkozunk a Magyarországot jellemző demográfiai folyamatokkal: egyfelől a partnerkapcsolatok, másfelől a gyermekvállalás és a termékenység legfontosabb trendjeit mutatjuk be az ezredfordulótól napjainkig. A kurrens demográfiai folyamatokat több statisztikai jellegű adatközlés (például az évente megjelenő Demográfiai évkönyv), illetve leíró statisztikai jellegű tanulmány (Demográfiai portré, KSHkiadványok) részletesen ismerteti, a korábbi adatokról pedig a Társadalmi Riport régebbi kötetei adnak információt (pl.: Spéder, 2004, 2014). Ezért elemzésünkben arra törekszünk, hogy a legfontosabb alapadatok közlésén túl új, kevésbé ismert nézőpontokból is bemutassuk a partnerkapcsolatok és a gyermekvállalás területén történt változásokat, ezzel hozzájárulva az adott társadalmi-demográfiai jelenség mélyebb megismeréséhez. Ehhez a hagyományos statisztikai-demográfiai népmozgalmi adatbázisok mellett intenzív módon használjuk a KSH Népességtudományi Kutatóintézet két nagymintás kutatásának, az Életünk Fordulópontjai követéses vizsgálatnak (Murinkó– Spéder, 2016) és a Kohorsz ’18 Magyar Születési Kohorszvizsgálatnak (Veroszta, 2018) az eredményeit. Tanulmányunkban a párkapcsolatokkal kapcsolatos legújabb változások két elemét emeljük ki: a házasságkötések számának rendkívüli emelkedését és az élettársi együttélést választók párkapcsolati életútjának átalakulását. A 2010-es években kezdődött „házasodási boom” a házasságkötési hajlandóság több évtizedes csökkenő trendjében jelent fordulatot. Kik kötnek a mai Magyarországon házasságot és mi állhat a házasodási kedv növekedése mögött? A jelenség megértésében segítségünkre lesz, hogy a házasságot kötők jellemzőinek tanulmányozása mellett megvizsgáljuk az élettársi kapcsolatban élők egyre népesebb és sokszínűbb csoportját, párkapcsolati életútjukkal együtt.

Az elvándorlás Magyarországon természetes folyamattá, a mindennapok részévé vált. A kevés és lassan halmozódó tudás mellett korábbi korszakok és más országok elvándorlásának tapasztalatai alapján fogalmazhatunk meg analógiákat és feltevéseket arról, hogyan alakul és változik a hazai trend, a munkaerő elvándorlása, visszavándorlása. A negatív hatások maguktól értetődőnek tűnnek, elvitathatatlanok a családi, társadalmi veszteségek, a fokozódó munkaerőhiány. Az elvándorlók hazatérése bizonytalan remény, helyüket jobb híján a gyorsan növekvő számú külföldi vendégmunkással kell pótolni. A sok személyes tapasztalat külföldön élő ismerősökről, rokonokról valószínűsíti, hogy az elvándorlás mértéke nagyon elterjedt, hatása erős lehet. Valóban ilyen egyértelműek az összefüggések?

Az elmúlt évtizedekben növekedett a jövedelmi egyenlőtlenségek mértéke az OECD-országokban, aminek számos kedvezőtlen hatása van a gazdaságra és a társadalomra egyaránt (OECD, 2015). A növekedés mögött meghúzódó okokról jelenleg is heves vita zajlik. Egyesek a munkaerőpiacon, az intézményrendszerekben és az újraelosztásban végbement változásokat vagy a gazdasági globalizációt okolják (összefoglalót lásd Förster–Tóth, 2015). Mások a társadalmi-demográfiai változásokban látják a növekvő egyenlőtlenségek fő okát, mivel a legtöbb OECD-ország népesség és háztartás szerkezete jelentős átalakuláson ment keresztül az elmúlt évtizedekben. Ezek az átalakulások többek között a nagyobb társadalmi-demográfiai folyamatokból, ún. megatrendekből következnek, mint az öregedő népesség, a növekvő női munkaerő-piaci részvétel és az ezzel összefüggő, hasonlóságon alapuló (aszszortatív) párválasztás. A társadalmi-demográfiai változásokhárom csatornán keresztül vezethetnek magasabb (vagy alacsonyabb) jövedelmi egyenlőtlenséghez: a népességcsoportok arányának változásán, a többi csoporthoz viszonyított jövedelmi szint változásán, valamint a csoportokon belüli eloszlási minták változásán keresztül. Például az egyfős háztartások jellemzően alacsony jövedelműek, mivel nagy részüket élettárs nélküli (általában alacsonyan képzett) férfiak és megözvegyült nők alkotják. Ezen alacsony jövedelmű háztartások arányának emelkedése növelheti a jövedelmi egyenlőtlenség mértékét (minden egyéb változatlansága mellett). Ugyanakkor a későbbi házasodás miatt az egyfős háztartások növekvő részét képezik a jól kereső, fiatal munkavállalók; javítva ezzel a csoport jövedelmi helyzetét és enyhítve (vagy semlegesítve) az egyenlőtlenség növelő hatást. Bizonyos társadalmi-demográfiai változások a népesség öregedéséből fakadnak, és tükrözik az egyének életciklusa során végbemenő változásokat. Például az idősek nagyobb aránya csökkentheti az átlagos háztartásméretet, mivel jellemzően csak élettársukkal, de már gyermekek nélkül, vagy a megözvegyülés miatt egyedül élnek. Más változások olyan további tényezőkből erednek, amelyek hatással vannak az egyének preferenciáira és korlátjaira, minta normarendszer (pl.: vallás, nemek közötti egyenlőség) vagy a gazdaság átalakulása (pl.: az oktatási és a lakhatási költségek emelkedése). Ezek együttes hatására például csökkent a háztartásokban a gyermekek száma és növekedett a jövedelem és az iskolázottság szerinti hasonlóságon alapuló párválasztás.