Idősorok a hazai hajléktalanságról

Győri Péter

Idősorok a hazai hajléktalanságról

Amikor az 1990-es rendszerváltással párhuzamosan megjelent a látható és tömeges hajléktalanság hazánkban és a jogállamiság kialakulásával a közterületi hajléktalanság kezelése áttevődött a represszív rendvédelem ügyköréből a szociális ellátások területére,1 akkor még nem tudtuk, hogy hamarosan egy másik paradigmaváltás is bekövetkezik, melynek során a „láthatatlan hajléktalanság”, a lakástalanság kezelése is egyre inkább – a felszámolódó lakáspolitika területéről – a kialakuló hajléktalan-ellátás térfelére kerül át. Ahogy azt sem láthattuk előre, hogy húsz év múlva – a szociális lakáspolitika kiépülésének hiányában – kísérlet történik majd arra, hogy egy újabb paradigmaváltás keretében a fedél nélkül élők „ügye” ismét visszakerüljön a represszív rendvédelmi kérdések közé.2 Jelen tanulmányunk kiinduló pontjaként a Társadalmi Riport első, 1990. évi kötetében megjelent gyorsjelentésünket választottuk, s a hajléktalansággal kapcsolatos szerteágazó és gyakran reflektált politikai-gazdasági-társadalmi változások ismeretében elsősorban a következő kérdésekre kerestük a válaszokat: – Vajon hogyan alakult a lakásszektor peremén élők, az effektív hajléktalan állapot veszélyzónájában élők számossága az elmúlt évtizedekben? – Vajon össze tudjuk-e hasonlítani az effektív hajléktalan helyzetben lévők számát más országok adataival? – S vajon mit tudunk arról, kik is voltak korábban, és kik is ma azok az emberek, akik a közterületeken töltik éjszakáikat, vagy éppen a hajléktalan emberek befogadására létrejött szállásokon alszanak, laknak?