Sorozatok

A társadalmi egyenlőtlenségek az 1980-as évek utáni globális növekedése komoly kihívást jelentett a társadalomkutatók számára. (Dóra et al. 2018; Tóth– Szelényi 2018; Hegedüs 2021) Az elmúlt három évtized társadalmi egyenlőtlenségei térben is megjelennek. A különböző településeken, eltérő településrészeken élők életesélyei (megfelelő lakáshoz, oktatáshoz, egészségügyi és kulturális szolgáltatásokhoz való hozzáférésük) eltérő. A tanulmány a térbeli egyenlőtlenségek 2001 és 2020 közötti alakulásával foglalkozik, de vizsgálatunkat két szempontból is szűkítettük: egyrészt csak a települések közötti különbségeket, eltérő folyamatokat vizsgáljuk a települések egészére vonatkozó indikátorok alapján, másrészt alapvetően jövedelmekre, lakásárakra és lakásberuházásokra koncentrálunk. Ezek lényeges leszűkítések összehasonlítva a nagyon gazdag magyar területi fejlődést elemző, alapvetően gazdaságföldrajzi hátterű kutatásokkal. (Harcsa 2015) A települések közötti átlagos lakásár- és jövedelmi különbségek elemzése ugyanakkor önmagában is egy nagyon fontos mai problémát érint, a lakhatás megfizethetőségét, illetve annak területi elemeit. A lakásár/jövedelem hányados településszintű értéke a lakások megfizethetőségének fontos indikátora, amely szorosan összefügg más (e tanulmányban nem tárgyalt) indikátorokkal, úgymint a lakbér/jövedelem hányados vagy a hitelezési feltételeket is figyelembe vevő indexek. A lakásárak helyi jövedelemhez való viszonya ilyen módon a nem tulajdonosi szektor lakhatási feltételeit is meghatározza. Természetesen vannak olyan általunk nem elemzett települési feltételek, amelyek további lényeges különbségeket okozhatnak a megfizethetőségben (pl. redlining2 ), de ez nem jelenti azt, hogy a bevont indikátorok segítségével ne fogalmazhatnánk meg általánosan érvényes állításokat

E fejezet a leszbikus nők és a meleg férfiak társadalmi elfogadottságát vizsgálja Magyarországon európai kitekintéssel a téma szempontjából releváns attitűdök mérése alapján. Munkánk kiindulópontja az attitűdök szociológiai értelmezése (Voas 2014), mely szerint a társadalmi attitűdök az emberek társadalmilag elvárt viselkedésére vonatkozó nyilatkozatok (arról, hogy mit kellene és mit nem kellene tenniük), illetve általános érvényűnek szánt értékelések arról, hogy mi jó vagy rossz, helyes vagy helytelen. Ha arra keressük a választ, hogy homofób-e a magyar társadalom, érdemes nemzetközileg összehasonlítható adatokat vizsgálnunk. Ám mielőtt ezt megtennénk, kezdjük néhány fogalom tisztázásával és a jogi keretek áttekintésével. Maga az – azonos nemű partnerek közötti érzelmi és/vagy szexuális vonzalomra utaló – homoszexualitás fogalma is viszonylag újnak tekinthető: az 1860-as években alkotta meg német nyelvterületen – a heteroszexualitás kifejezéssel együtt – Kertbeny Károly, egy magát magyarnak valló író, újságíró, műfordító, aki névtelenül publikált politikai pamfletekben emelt szót a homoszexuálisok jogi megkülönböztetése ellen

A jövedelmi szegénység csökkentése – és így a társadalmi befogadás erősítése – szempontjából kulcsfontosságú a foglalkoztatottság és a jóléti állam által nyújtott transzferek hatásának együttes vizsgálata. A foglalkoztatott taggal rendelkező háztartásokban jellemzően a munkajövedelmek és az azokhoz kapcsolódó transzferek (pl. adókedvezmények) jelentik a fő bevételi forrást, míg a nem nyugdíjas, de teljes egészében munka nélkül lévő háztartásokban a jóléti transzferek, azon belül is elsősorban az aktív korúak részére nyújtott jövedelempótló ellátások (valamint ezekhez kacsolódóan, pl. a lakhatási és családtámogatások), másképpen szociális segélyek. Szakpolitikai szempontból ez utóbbiak egyszerre kell, hogy elfogadható életszínvonalat biztosítsanak és egyúttal munkára is ösztönözzenek. A kormányoknak tehát egyszerre kellene küzdeniük a munkanélküliségi csapda ellen, és kellene emelniük a rászorulóknak szánt jövedelemtranszfereket (Cantillon–Vandenbroucke 2014). Tanulmányunk célja, hogy új ismeretekkel szolgáljon az EU-tagállamok minimumjövedelem-rendszereiről (a továbbiakban: MJR), az ellátási szint változásairól, valamint azoknak a szegénység kockázatára és a munkanélküliségi csapdára gyakorolt hatásáról, a pénzügyi és gazdasági világválságot követő időszakban.

Magyarország diplomáciai és gazdasági mozgásterét mindig is erősen meghatározta a környezetét befolyásoló nagyhatalmi konstelláció. A politikai elit helyes vagy helytelen politikai, diplomáciai döntéseiről a történetírás utólag mond ítéletet. A lakosság (a választók) véleménye minderről azonban csak azóta lényeges kérdés, amióta létezik demokratikus visszajelzés (választások). E tanulmányban azt vizsgálom, hogy milyen a magyar lakosság képe egyes, Magyarország számára releváns, nagy geopolitikai szereplőkkel kapcsolatban, és hogyan aránylanak egymáshoz a magyar lakosság véleményszerkezetében az Amerikai Egyesült Államokkal, Oroszországgal, az Európai Unióval és Kínával kapcsolatos vélemények. A tanulmányban a rendszerváltástól kezdődően mostanáig terveztem idősorokat e témához kapcsolódóan összeállítani, de kiderült, hogy ilyenek nem léteznek. Az 1990-es évek elején a korábbi hidegháborús bipoláris, orosz–amerikai szembenállásra felállt világrend az egyik pólus kiesésével éppen átment az Amerikai Egyesült Államok által dominált hegemóniába. Az USA akkor a stabil katonai nagyhatalom és a versenyen alapuló kapitalizmus megtestesülése volt. A győztes oldalé, aki „a történelem végének” hírvivője és megvalósítója. A bipoláris világrend felbomlásának vesztese, a Szovjetunió éppen megszűnőben volt, Oroszország nem tudott valódi nagyhatalomként viselkedni. Bár történészkörökben volt tartalmi jelentése az „orosz birodalom” terminusnak, akkor, a gorbacsovi–jelcini szétesés időszakában, igazából kevesen gondoltak úgy Moszkvára, hogy történelmi léptékben rövid távon várható lenne az orosz birodalom visszaépítésére irányuló törekvés megjelenése. Az ezt megelőző időszakban világrendszerekről beszéltünk, ehhez a két nagyhatalomhoz kötötten egymással versengő kapitalizmusról és szocializmusról, de a hozzájuk való viszonyulás nem annyira a nemzeti jellegről, adott országok pozitív vagy negatív megítéléséről szólt, hanem a gazdasági-társadalmi rendről, aminek a reprezentánsai voltak. Ilyen értelemben a hozzájuk csatolt értékek a magántulajdon, demokrácia, innováció, profit, egyenlőtlenség és ezzel szemben a gondoskodás, egyenlőség, biztonság, védelem, állami szabályozás világok között voltak megfogalmazva. Ebben a tekintetben természetesen rendre zajlottak a magyar lakosság preferenciáit feltérképező kutatások – a szabadság versus biztonság, a magántulajdon versus állami tulajdon, az önérdek és a közösségi érdek alternatíváiról stb. –, de ezek nem kötődtek kifejezetten a két nagyhatalomhoz. A rendszerváltás idején Kínát a magyar közvéleményben még az olcsó tömegtermékekkel, a mindent másoló stratégiájával azonosították, és nem jött szóba globális hatalomként a nyilvános magyarországi diskurzusokban – s pláne nem tűnt akkor még reálisnak, hogy Kelet-Európa felé terjeszkedjen. Szó sem volt akkor még a (modernkori) Selyemútról, a Fudanról, a Belgrád– Budapest gyorsvasútról, és bár a keleti nyitás témaköre már az Antall-kormány idején is előkerült, „Kelet” alatt sztenderd módon inkább a távol-keleti „kistigrisek” gazdasági sikerei, a japán gazdasági csoda stb. merültek fel a közbeszédben és a szakirodalomban is. Az Európai Unió gondolata, gyakorlata akkoriban még nagyon friss volt. Az 1993-ban aláírt Maastrichti szerződésen épphogy megszáradt a tinta, nem lehetett tudni, mennyire lesz komoly és mivé fejlődik az akkor még csak szárnyait bontogató, a Közös Piac és az Európai Gazdasági Közösség nyomdokaiban alakuló Európai Unió. Ugyanakkor Magyarországon az utóbbi időben – részben tudatos politikai döntések, részben pedig globális folyamatok eredményeképpen – a figyelem középpontjába kerültek különböző geopolitikai kérdések. A Fidesz–KDNP 2010-es kétharmados választási győzelme után láthatóan erőteljesebb lett a politikai elit ambíciója arra, hogy Magyarországot regionálisan fontos szereplővé tegye, aktív külpolitikát folytasson és nemzetközi tényezőként pozícionálja az országot. A 2015-ös migrációs válság evidensen világított rá Magyarország (és az Európai Unió) globális kitettségére és sérülékenységére, de egyben lehetőséget is adott az ország nemzetközi pozicionálására. A magyar miniszterelnök által 2014-ben meghirdetett stratégia az „illiberális állam” építésére természetszerűen hozta be a fókuszba a világ más részein akár illiberálisnak, akár autokrata rendszereknek nevezett formációk iránti szimpátiákat, illetve ellenérzéseket. Mindez kétségtelenül alapkérdéseket vetett fel Magyarország nyugati rendszerbe történő betagozódásával kapcsolatban, amit 2014-től már nyíltan felvállalva kérdőjelezett meg a magyar politikai elit egy része.

Magyarországon a rendszerváltás óta kilenc parlamenti választást tartottak. Az 1990 és 2022 közötti időszakot három ciklusra oszthatjuk az alapján, hogy a választópolgárok szavazataik alapján milyen megoszlásokat mutatnak település szerinti bontásban. Az első ciklusban, az 1990-es évek három választása során (1990-ben, 1994-ben, 1998-ban) még nem alakultak ki tartós tendenciák sem a kínálati, sem a keresleti oldalon, mind a pártok, mind a választópolgárok keresték a helyüket, „partnerüket”. 2002-ben azonban, a második ciklus kezdetén már csak két alternatíva maradt a választópolgárok előtt, és miközben a két nagy szavazótábor közül kétszer is a baloldali volt többségben (2002-ben és 2006-ban), addig a mélyben már 2002-re kialakult az a mintázat, ami meghatározóvá (és tartóssá) vált a következő választások során. A második ciklust a 2010-es választás zárta le a jobboldal totális győzelmével. A harmadik ciklus a centrális erőtér kialakulását és megszilárdulását, a jobboldali blokk hegemóniáját hozta el. Tanulmányunkban arra a kérdésre próbálunk választ találni, hogy miként alakulhatott ki, illetve hogyan változott a centrális erőtér. E kérdés megválaszolásához három részkérdésre keressük a választ: egyrészt hogyan erősödött meg a jobboldali, másrészt hogyan gyengült meg a baloldali politikai tömb a 2010-es választást megelőző évtizedben, harmadrészt mi történhetett a 2022-ben koalícióra lépett bal- és jobboldali pártok szavazóbázisaival. Elemzéseinket kizárólag társadalomstatisztikai adatokra támaszkodva végeztük el. Ehhez egy olyan integrált történeti-társadalomföldrajzi adatrendszert használtunk, amelyet különböző állami szervezetek által publikált, egyedi adatkörök alapján, egységes módon, térben és időben integrálva építettünk fel.1 A tanulmányban közölt táblázatokat, ábrákat, térképeket ezen adatbázis alapján készítettük. A választási adatok szavazókörönként állnak rendelkezésre, de ezen a területi szinten nem lehet időben összehasonlítani az adatokat (sem időben, sem térben), mivel nem tudjuk, hogyan változtak a szavazókörök határai a választások során. A szavazóköri adatokat települési szintre aggregálva már lehetővé válnak az idősoros elemzések, hiszen a települések határai (és ezek időbeli változásai) ismertek, valamint ezekre a területekre vonatkozóan rendelkezésre állnak olyan társadalomstatisztikai adatok is, amelyekkel együtt már többváltozós elemzéseket is lehet végezni (ügyelve arra, hogy elkerüljük az ökológiai tévkövetkeztetések csapdáját).

A kohéziós politika az Európai Unió legnagyobb piackorrigáló szakpolitikája, melynek eredeti célkitűzése az Európai Unió Működéséről Szóló Szerződés 174. cikke szerint a tagállamok közti gazdasági, társadalmi és területi kohézió előmozdítása, a területi egyenlőtlenségek és a hátrányos helyzetű régiók lemaradásának csökkentése. A kohéziós politika tehát az európai szolidaritás anyagi forrásokban is megtestesülő képviselője, mely felzárkóztatási céllal juttat pénzeket a tagállamoknak. Az 1988-as átfogó reformja óta azonban az Európai Unió kohéziós politikája számos kihívással küzd, melyek fokozatosan aláássák az eredeti célkitűzések megvalósulását. Egyrészt, az EU keleti bővítése után a kohézió helyett a hangsúly a pénzek hatékony elköltésére és a versenyképesség növelésére helyeződött át (Avdikos–Chardas 2016), ami a területi különbségek növekedését, nem pedig mérséklődését vonhatja maga után (Faragó–Varró 2016). Másrészt, a központi forráselosztás erőteljes térnyerése közvetve a területi középszintet1 gyengíti, szintén ellentétben az eredeti szándékokkal. A fentiek alapján az uniós források magyarországi hasznosulásánál háromféle célellentétes következményt azonosíthatunk. Egyfelől, a hatékony költés előtérbe kerülése felveti, hogy a pénzek nem szolgálták a hazai területi egyenlőtlenségek csökkentését. Másfelől, a központi forráselosztás a területi középszintet gyengítette. Harmadrészt, a pénzek elköltése feletti laza uniós kontroll egy alulteljesítő intézményi környezetben korrupt, manipulált pénzelosztást tehet lehetővé, ami a hatékony pénzfelhasználás rovására is megy. A következőkben e szempontok szerint vizsgáljuk az EU-s kohéziós politika forrásainak magyarországi hasznosulását.

A TÁRKI 2004 májusában a II. Nemzeti Fejlesztési Terv koncepciójának kidolgozásához előtanulmányt készített, amelyben kísérletet tett a társadalmi folyamatok 2020-ig tartó modellezésére. A tartalmilag gazdag tanulmány áttekinti a magyar gazdaság, a demográfia és társadalmi szerkezet fontosabb kihívásait az ország 2004-es Európai Unióhoz való csatlakozását illetően, s felvázolja, milyen alternatív válaszokat adhat a társadalom ezekre.1 Jelen tanulmányunk célja azt mérlegelni, hogy 2004-hez képest miként értékelhetjük 2022-ben a rendszerváltás folyamatát, különösképpen a 2004 és 2022 közötti időszakban lezajlott társadalmi, gazdasági és politikai változásokat. 

Tanulmányomban azt vizsgálom, hogy a jövedelem eloszlása és a foglalkozási szerkezet átalakulása miként függ össze Magyarországon, illetve hogy ez miként változott az 1980-as évek eleje, illetve a 2010-es évek vége közötti csaknem négy évtized során. E vizsgálat révén pedig arra az általánosabb kérdésre keresem a választ, hogy a gazdasági, anyagi egyenlőtlenségeket mennyiben lehet visszavezetni a piaci, különösen munkaerő-piaci esélyeiket tekintve különböző osztályhelyzetben lévők közötti egyenlőtlenségekre. A következőkben először a dolgozat kérdésfelvetését mutatom be, majd utána térek rá az empirikus eredményekre.1 A felvetett probléma szempontjából két forrás kitüntetett jelentőségű számomra. Egyrészt a hazai munkák közül közvetlenül kapcsolódom Ferge Zsuzsa 1960-as években végzett rétegződés-vizsgálataihoz, amely mind megközelítése, mind pedig konkrét eredményei szempontjából fontos kiindulópontot jelentenek (Ferge 1969). Másrészt szintén fontos kapcsolódási pontot jelentenek az osztályelemzés neomarxista, illetve neoweberiánus irányzatai, amelyek a klasszikus marxi–weberi osztályelmélethez visszanyúlva igyekeznek utat nyitni az osztályelemzés egy empirikusan megalapozott megközelítése felé (vö. Wright ed. 2005). Ezek a megközelítések közösek annyiban, amennyiben mindegyikük a társadalmi struktúra valamely elméletéből kiindulva igyekszik magyarázatot kínálni a társadalom tagolódásra, még ha a konkrét elméleti megfontolásaik el is térnek egymástól. Szintén közös e megközelítésekben az, ahogy az empíriához viszonyulnak. Mindegyikükre igaz, hogy azt a feladatot tűzik ki az empirikus vizsgálatok elé, hogy megerősítsék vagy cáfolják az előzetes elmélet által megfogalmazott várakozásokat, illetve hipotéziseket. Ennek szellemében azért vizsgálja Ferge, hogy a munkajelleg-csoportok között milyen különbségek vannak gazdasági, anyagi viszonyaik, kulturális helyzetük, életmódjuk, illetve mobilitási jellemzőiket tekintve, hogy képet alkothasson arról, hogy mennyiben lehet „valóságos társadalmi csoportoknak” tekinteni ezeket (Ferge 1969). A neomarxista, illetve a neoweberiánus irányzatok is arra törekszenek, hogy empirikus vizsgálatok segítségével teszteljék a klasszikus osztályelméletek feltevéseit. Ezek szerint az eltérő osztályhelyzetet elfoglalóknak az anyagi lehetőségei, illetve életesélyei is eltérnek egymástól; továbbá az osztályhelyzet alapját képezheti különböző társadalmi-kulturális gyakorlatok kialakulásának; illetve hogy az osztályhelyzet – ennek a felismerése nyomán – alapját képezheti a kollektív cselekvés különböző formáinak (Breen–Rottman 1995).

Elemzésünk fő kérdése, hogy a fiatalok jólétét hogyan befolyásolja a helyi gazdasági fejlettség és a helyi közpolitikai környezet az európai városokban. Milyen csatornákon keresztül érvényesül a gazdasági fejlettség hatása az élettel való elégedettségre a fiatal felnőttek körében? Hozzájárulnak-e a helyi közpolitikai erőfeszítések elégedettségük növeléséhez? E kérdések megválaszolása érdekében a Quality of Life in European Cities felmérés adatain végzünk többváltozós elemzéseket a 2012 és 2019 közötti – a Covid-válságot megelőző – időszakra vonatkozóan. Feltevésünk szerint a munkahelyek elérhetősége, a lakhatás jobb hozzáférhetősége, a közszolgáltatások minősége, a kikapcsolódási lehetőségek és a városi környezet mind-mind befolyásolják az élettel való elégedettséget a fiatalok körében. Elemzésünkben a fiatal felnőtt lakosságra, nevezetesen a 16–35 éves korosztályra összpontosítunk. Az ifjúsági munkanélküliség és a munkaerő-piaci bizonytalanság az egyik legjelentősebb társadalmi probléma Európában (Unt et al. eds. 2021). A fiatalok sikeres munkaerő-piaci integrációja általában is kihívást jelent, de a 2008–2009-es válság tovább súlyosbította ezeket a nehézségeket, különösen azokban az országokban, amelyeket a recesszió a leginkább sújtott (O’Reilly et al. 2015; Medgyesi 2018). Ennek egyik rövid távú következménye a fiatalok körében a növekvő szegénységi ráta, valamint a fiatalabb és idősebb felnőttek közötti jövedelmi különbségek növekedése (Medgyesi 2019). A fiatalkori munkanélküliség azért különösen fontos, mert a kutatások azt mutatják, hogy a pályafutás korai szakaszában szerzett munkanélküliségi tapasztalatok növelik a pályafutás későbbi szakaszaiban a munkanélküliség valószínűségét, és alacsonyabb jövedelmet eredményeznek (Gangl 2006). Arra is van bizonyíték, hogy a munkanélküliség és a munkahelyi bizonytalanság csökkenti az élettel való elégedettséget a stabil munkahelyen dolgozókhoz képest, és hozzájárul az önálló életvitel felé való átmenet elhalasztásához is (lásd Unt et al. eds. 2021).

Az utóbbi évtizedben évente körülbelül 90 ezer gyermek született Magyarországon. Elemzésünkben közülük a 2018-as évben születettek esélyeit vizsgáljuk a KSH Népességtudományi Kutatóintézet Kohorsz ’18 Magyar Születési Kohorszvizsgálatának három kutatási hulláma alapján. Esélyek alatt azt értjük, hogy aszerint, hogy a mai magyar társadalom milyen státuszú családjába születik meg egy gyermek, mi várhat rá fejlődésének egészen korai időszakában. Hogyan, és milyen egészségi állapotban születnek meg a különböző státuszú családok gyermekei? Milyen családi közeg fogadja őket: testvérek, nagyszülők jelenétére számíthatnak-e? Egészséges környezetben indulhat-e el a magzati és csecsemőkori életük? Hol fognak lakni, milyen minőségű lakásba vagy házba érkeznek meg a születés után? Megkapják-e kellő mértékben a fejlődésükhöz olyannyira szükséges szülői gondoskodást? Követve a Társadalmi Riport jelentés jellegét, itt elsősorban a riportálási célnak igyekszünk eleget tenni, a szülői foglalkozási státusz mentén vizsgálva a kora gyermekkori esélyek alakulását – tágabb értelmezésben a felnövekedés körülményeinek társadalmi meghatározottságát.