Sorozatok

A fogyatékosság nem csupán biológiailag, hanem társadalmilag is meghatározott fogalom: nemcsak egészségi, hanem társadalmi hátrányt is jelent. Ennek ellenére a fogyatékos emberek társadalmi helyzetét elemző átfogó, statisztikai elemző kutatások hagyományosan a társadalomtudományok peremvidékén helyezkednek el. A meglévő kutatások többsége általában egy adott aspektusból vizsgálja a kérdést, leggyakrabban például a munkaerő-piaci aktivitás vagy a sajátos nevelési igényű gyerekek oktatása, esetleg egy adott fogyatékos csoport szempontjából. A fogyatékos emberek teljes társadalmi csoportját érintő idősoros vizsgálatok azonban igen ritkák. Ez részben tudománytörténeti örökség (Oliver, 1990; Goodley, 2011): a fogyatékos emberekkel kapcsolatos társadalomkutatások döntő többsége a 20. század végéig az egészségszociológia vagy szűkebben a rehabilitációs ellátások vizsgálata, esetleg terápiás beavatkozások kutatása terén történt, szinte teljesen kívül maradva a szociológiai vagy szociálpolitikai szempontú társadalomkutatások főáramán. A fenti tudománytörténeti hiátusnak több oka van. Egyrészt a fogyatékos emberek társadalmi csoportja rendkívül heterogén: több, egymástól erősen eltérő igényű és helyzetű fogyatékossági ágat foglal magába (hallássérült, mozgássérült, látássérült, értelmi fogyatékos emberek, autisták, és újabban ide sorolódnak a „pszichoszociális fogyatékossággal élő” emberek is, akikre korábban pszichiátriai betegként hivatkoztak). Ezért a róluk szóló adatok is nehezen összevethetők. Például nagyon nehéz egyazon csoportban vizsgálni egy nagyvárosban élő siket értelmiségi munkavállaló és egy bentlakásos intézetben élő értelmi fogyatékos fiatal helyzetét. Habár az érzékelt társadami stigma vagy egyenlő bánásmóddal kapcsolatos jogok mindkettejük esetében relevánsak, nemcsak életkörülményeik és társadalmi státuszuk különbözik, de a fogyatékosságból származó lehetőségeik és igényeik is. Az átfogó kutatások hiányának másik oka az adatokkal kapcsolatos. A fogyatékos emberek társadalmi csoportjának statisztikai leírására hagyományosan három fő adatforrás kínálkozik (Bánfalvy, 2012): egyrészt az állami/adminisztratív adatbázisokban fellelhető adatok (pl.: társadalombiztosítási adatok); másrészt a népszámlálási adatok és egyéb központi statisztikai adatgyűjtések; harmadrészt pedig a fogyatékos emberek szervezeteinek tagsági nyilvántartása (elsősorban azoké, ahol a tagság állami kedvezményeket is biztosít). E három adatforrás közül mindegyik csak komoly óvatossággal kezelhető és egyik sem ad teljes képet a fogyatékos emberek teljes létszámáról, illetve a fogyatékosság előfordulásáról egy adott társadalomban. A fogyatékos emberekkel kapcsolatos vizsgálatok, különösen az összehasonlításra törekvők további akadályokba is ütköznek. Az, hogy hivatalosan ki minősül fogyatékosnak, illetve ki tartozik egy adott kategóriába, legtöbbször diagnózis vagy valamilyen minősítés alapján dől el, nem pedig a megélt tapasztalat alapján. A diagnózishoz jutás pedig nem csupán az adott helyen és időben elérhető orvostani konszenzus vagy tudományos tudás kérdése, hanem jelentős mértékben gazdasági, politikai és kulturális tényezők is befolyásolják. Egy adott ország besorolási és szakigazgatási rendszere diagnosztikai és jogosultsági kategóriák megállapításával kapuőri funkciót gyakorol az erőforrások – javakhoz és szolgáltatásokhoz – való hozzájutás tekintetében (erre példa a rokkantsági ellátások rendszere). A diagnosztikai módszerek kulturálisan meghatározott, időben folyamatosan változó jellege is széles körben elfogadott (lásd például az autizmus történetét: Waltz, 2015); sőt kulturális minták befolyásolják azt is, hogy az érintett személyek keresik-e vagy épp ellenkezőleg, elkerülni igyekeznek diagnózisokat. Mindezen tényezők ráadásul nem csupán térben, azaz országonként, hanem időben is változnak (egyazon személy a jogosultsági feltételek változása miatt idővel kivagy bekerülhet bizonyos kategóriákba). Mindez jelentősen megnehezíti nemcsak a nemzetközi, de az idősoros összehasonlító elemzéseket is. Tanulmányunkban e nehézségek figyelembevételével próbáljuk kitölteni a fent leírt hiátust és statisztikai adatok segítségével bemutatni a fogyatékos emberek helyzetét és az őket érintő társadalmi változásokat a 2010-es évtizedben. Vizsgálatunk célja elsősorban a fogyatékos emberek csoportjának egészét érintő adatok bemutatása, ám amennyiben releváns, egyes fogyatékossági ágakat jobban érintő folyamatokat közelebbről is elemzünk.

A gyermek jólléte, általános közérzete, elégedettsége az otthon és az iskolában átélt szubjektív élményeken keresztül hatást gyakorol a gyermek testilelki egészségére, fejlődésére, viselkedésére (Örkényi–Koszonits, 2004; Williams és szerzőtársai, 2002), valamint pozitív kapcsolatba hozható a tanulással, iskolai teljesítménnyel is (Konu és szerzőtársai, 2002; Seligman– Adler, 2009; Vieno és szerzőtársai, 2004). A korábban, jellemzően csak felnőttek körében lefolytatott jóllétkutatásokat az elmúlt közel negyedszázadban egyre gyakrabban terjesztették ki a gyermek népességre is (Rees és szerzőtársai, 2013). Ezáltal az addig jobbára mellőzött gyermeki nézőpont nemcsak a vizsgálatok tárgyává, de forrásává is vált. Egyre több kutatás célozta meg a gyermek- és serdülőkor olyan aspektusainak vizsgálatát, mint az élettel való elégedettség, értékek, szabadidő-eltöltés, társas kapcsolatok (Casas, 2011). A szubjektív jóllét korábban is betöltött egyfajta indikátor szerepet a társadalom minőségére vonatkozóan (Kruger, 2009). A gyermekekre és serdülőkre vonatkozó vizsgálatok lényeges jellemzője, hogy elégedettségükről, boldogságukról, jóllétükről ők maguk nyilatkoznak, s ezzel a „gyermekek szava” is a társadalmak minőségére vonatkozó indikátorrá válik, akár országok közötti összehasonlításban is (Fattore és szerzőtársai, 2009; Casas–Rees, 2015). Tanulmányunkban alapvetően leíró és feltáró jelleggel vizsgáljuk a gyermekek szubjektív jóllétét. Elsődleges célunk a nemzetközi összehasonlítás, ugyanakkor kiemelten foglalkozunk a magyar tanulók jóllétével, az országok rangsorában elfoglalt helyzetükkel. Az országok közötti eltérések feltárása mellett kitérünk a nem és kor szerinti különbségek országokon belüli jellegzetességeire is.

Tanulmányunk célja a környezetvédelemmel és klímaváltozással kapcsolatos lakossági attitűdök vizsgálata. Elemzésünket az International Social Survey Programme (ISSP) 2020-as Környezet című moduljának adatain végeztük. Összességében annak ellenére, hogy a magyar társadalomra általában nem jellemzőek a környezeti problémákkal kapcsolatos értékek, mégis a lakosság több mint fele fejezte ki egyértelműen aggodalmát a környezeti problémákkal kapcsolatban. A vélemények időbeli (1993-as adatokkal való) összehasonlítása azt mutatja, hogy egyre elterjedtebbek a különböző környezettudatos cselekvési formák is (szelektív szemétgyűjtés, autóhasználat csökkentése), melyek nemcsak az infrastrukturális fejlődésnek tudhatók be, hanem az egyének attitűdváltozásának is. Az egyre nagyobb médiafigyelmet kapó klímavédelmi mozgalmak megjelenése ellenére a felnőtt magyar lakosság környezetvédelmi politikai aktivitása nem változott harminc év távlatában, és 1993-hoz képest kevésbé hajlandóak anyagi áldozatokat hozni a környezetvédelem érdekében.

Írásunk a 2010-es évek hazai makrogazdasági és háztartási folyamatairól kíván nemzetközi összehasonlításban képet adni. A gazdaság növekedéséből és azt befolyásoló tényezőkből indulunk ki, kitérünk a fogyasztás, valamint a jövedelemtulajdonosi szektorok pénzügyi egyenlegének alakulására, végül a háztartások jövedelmének, fogyasztásának és megtakarításainak alakulását jellemző tendenciákat tekintjük át. Bemutatjuk, hogy 2010 és 2019 között a magyar gazdaság évente átlagosan 3 százalékkal növekedett, ami megfelel az EU közép- és kelet-európai (KKE-i) tagországai átlagának, és javulást jelent a megelőző évtized relatív hazai teljesítményéhez viszonyítva. Ugyanakkor, amíg a 2000-es évek növekedése külső eladósodással társult, addig a 2010-es években jelentősen csökkent az ország nettó külföldi adóssága. A 2010-es évek gazdasági fejleményei azonban csak annak fényében értelmezhetők, hogy ebben az időszakban a magyar gazdaság történelmileg és nemzetközileg egyaránt páratlan mértékű, évente átlagosan 3,7 százalékos GDP-arányos viszonzatlan nettó transzferben részesült az EU költségvetéséből. Ehhez képest az időszak egészében a GDP, a háztartási jövedelem és a fogyasztás szerény mértékben bővült. A nemzetgazdaság jövedelemarányos fogyasztási rátája az évtized egészében számottevően mérséklődött (a megtakarítási ráta emelkedett), s bár 2015-től felgyorsult a munkajövedelmek és a fogyasztás emelkedése, ez csak lassítani tudta a fogyasztási hányad csökkenését. A háztartások rendelkezésre álló jövedelmének részesedése a nemzetgazdaság jövedelméből ugyancsak mérséklődött az elmúlt évtizedben. Írásunk második részében nézőpontot váltunk, és a háztartások jövedelmi, fogyasztási és beruházási folyamatai alapján elemezzük és értékeljük az elmúlt évtized gazdasági fejleményeit. Eredményeink azt mutatják, hogy a vizsgált időszakban a háztartási reáljövedelem nemzetközi összehasonlításban csak lassan érte el az előző válságot megelőző csúcsot, de az évtized közepétől gyorsan emelkedett. Arra is rámutatunk, hogy a hazai háztartások kollektíve óvatos és előrelátó döntéseket hoztak a fogyasztást, illetve a megtakarítást tekintve, csakúgy, mint abban a kérdésben, hogy inkább reál- vagy pénzügyi eszközök felhalmozására fordítják-e megtakarításaikat.

Magyarország európai uniós tagságát lényegében egyetlen mértéktartó politikai vélemény sem kérdőjelezi meg, azonban kormányzati részről sokszor igen éles kritikák fogalmazódnak meg nemcsak a brüsszeli bürokráciával kapcsolatban, hanem az Unió egészének politikájával, és különösen a nemzetek feletti döntéshozatallal szemben. Még ellentmondásosabb a magyar álláspont a közös fizetőeszközről, az euróról. Miközben az Unióba való belépéskor vállaltuk, hogy bevezetjük a közös fizetőeszközt, a magyar kormányok az elmúlt 15 esztendőben lényegében keveset tettek ennek érdekében, s a jelenlegi kormányzat szemmel láthatóan egyáltalán nem törekszik a folyamat felgyorsítására, egyre inkább a ködös jövőbe tolja az euró bevezetését. Elsősorban a gazdasági fejlettségben való elmaradottságunkra hivatkozik, de alapvetően pénzügyi autonómiáját félti. Mindezek fényében érdemes megvizsgálnunk, hogy időbeli és nemzetközi összehasonlításban mi a lakosság véleménye erről a két kérdésről, mennyire volt hatékony a kormányzat ellentmondásos kommunikációja ezen a területen. Elemzésünkhöz a Standard Eurobarometer, valamint a Flash Eurobarometer vizsgálatok adatbázisait használjuk, mivel e közvélemény-kutatások jelen tanulmány szempontjából fontos, trendek megállapítására alkalmas kérdéseket tartalmaznak, melyek azonos módszertan alkalmazásával, meghatározott időközönként minden európai uniós országban lekérdezésre kerülnek.

Ennek a tanulmánynak1 az a kérdése, hogy fenntartható pályán halad-e a hazai társadalmi-gazdasági fejlődés? Egy, a terület intézményeinek színvonalát és a hazai általános helyzetet és trendet érintő áttekintés után részletesebben vizsgáljuk a fenntarthatóság ökológiai (természeti környezeti) kritériumait. A fenntarthatóság dimenziói közül azért foglalkozunk többet a természeti környezet aspektusával, mert a Társadalmi Riport kötetei a többi dimenziót, a humán, a társadalmi és a gazdasági erőforrások különböző részterületeit rendszeresen tárgyalják. Vizsgálatunk elsősorban az elmúlt mintegy fél évtizedre, a 2013 és 2018 közötti időszakra esik,2 mivel csak ezekre az évekre állnak rendelkezésünkre ide vonatkozó, teljes körű adatok. Ahol szükség lesz rá, ott hosszabb távra, két évtizedre (1999–2018) is visszatekintünk. Elemzésünk mikroszkóp alá helyezi a hazai állapotot és trendeket önmagában, valamint nemzetközi öszszehasonlításban. Ez utóbbihoz összehasonlító indikátorvizsgálatot végzünk, és Magyarország teljesítményét egyrészt a teljes Európai Unióéval (EU27 vagy EU28), másrészt a hozzá legközelebbi történelmi-társadalmi utat bejáró kelet-közép-európai EU-tagállamokkal (EU11)3 hasonlítjuk össze. Végül, az indikátorok jelzései alapján néhány következtetéssel szolgálunk a magyar gazdaság- és fejlesztéspolitika fenntarthatóságára vonatkozóan.

A koronavírus-járvány hirtelen állított példa nélküli helyzet elé mindenkit. Folyamatosan ismertük meg (már amennyire megismertük...), hogy kik a vírus „célcsoportjai”, lettünk – így vagy úgy – „szakértő” ismerői a ragály epidemiológiai hatásmechanizmusának, és szembesültünk azzal, hogy a járvány terjedését korlátozni hivatott intézkedések milyen gazdasági szektorokat, szereplőket, szolgáltatásokat érintettek és hogyan. A járvány gazdasági hatásmechanizmusa hasonlítható ahhoz, amikor természeti csapás áldozatává válik egy ország vagy régió, esetleg hasonlítható ahhoz, hogy a leállás valójában egy hosszú időre elnyúló munkaszünet, de lehet a leállást morális pánik-reakciónak is értelmezni (Mihályi–Szelényi, 2020). Sőt, az is lehetséges, hogy abban a tanulási folyamatban, amibe a járvány miatt kerültünk, idővel és a szaporodó ismereteinkkel saját értékelésünk is folyamatosan változik. El kell ezért mondanunk, hogy a közvéleményt elemző tanulmányunk adatforrásai pontosan mikorra vonatkoznak, még akkor is, ha majd hosszú távon oly jelentéktelennek tűnik az a pár hónap, amit elemzünk. A vírus azonban nemcsak az állampolgárokra, a politikára vagy éppen a termelő és szolgáltató gazdasági szektorokra van hatással, hanem arra az iparágra is, amelyik a köz véleményének a megismerésével foglalkozik. A személyes megkérdezésen alapuló adatfelvételek a kijárási korlátozások időszakában lehetetlenné váltak és e szöveg írásakor nem tudjuk, milyen maradandó károkat szenvednek el a járvány kapcsán lecsökkent társadalmi interakciós szint és megnövekedett bizalmatlansági, bezárkózási tendenciák miatt. Az adatfelvételek között nagyobb szerepet kezdtek játszani a telefonos és az online vizsgálatok, azok összes korlátozottságával és előnyeivel együtt. A kijárási korlátozások közepette még jobban megszaporodtak a bizonytalan mintavételi eljárásokon alapuló adatfelvételek és az ad hoc közlések, ezért – nem állítva azt, hogy minden vizsgálatot felleltünk, és azt sem állítva, hogy amiket felleltünk, valamennyien nagyon megbízható források lennének – jelen tanulmányunkban áttekintünk néhány magyarországi empirikus adatfelvételt, és ezek segítségével foglaljuk össze azt, amit a koronavírus-járvánnyal kapcsolatos közvélemény alakulásáról tudunk. Kiindulópontunk a Tárki 2020. április vége és május eleje között lefolytatott Covid 2020 című vizsgálata,1 miközben áttekintjük néhány más közvélemény-kutató intézet adatfelvételének eredményeit is, 2 ezek alapján igyekszünk válaszokat adni a következő kérdésekre: – Mennyire becsülik az egyes (közvélemény-) kutatások a munkaerő-piaci hatást? – Mennyire becsülik az egyes (közvélemény-) kutatások a jövedelmi hatást? – Mit mondanak a társadalmi kapcsolatokról? – Mit tudunk arról, hogy a közvélemény hogy értékeli a járvánnyal szembeni kormányzati és önkormányzati intézkedéseket? – Milyen egyéb érdekes és releváns ismereteket tudunk meg az említett kutatási eredmények tanulmányozásával?

Az EU-tagországok jóléti államainak jelentős kihívásokkal kellett szembenéznie az elmúlt évtizedekben a globalizáció, a munkaerőpiacok rugalmasabbá válása, a társadalmak idősödése és a gazdasági válság következtében. E kihívásokra adott válaszként az európai országok jelentős jóléti reformokat hajtottak végre és részben átértelmezték a jóléti állam céljait, hangsúlyozva az aktiválás és társadalmi beruházások fontosságát (Hemerijck, 2013; Palier, 2010). Ebben a gyorsan változó kontextusban az európai intézményrendszernek a jóléti állam változásaira gyakorolt hatása is egyre fontosabbá vált (Ferrera, 2003), amint azt a 2017-ben kihirdetett szociális jogok pillére1 is mutatja. Az elmúlt évtizedben Magyarországon is jelentős átalakuláson ment keresztül a jóléti állam. A szakirodalom a nyugdíjrendszerben, munkanélküli ellátásban vagy a családtámogatásokban bevezetett reformokat is részletesen dokumentálta (lásd pl.: Cseres-Gergely–Molnár, 2014; Szikra, 2018). Tanulmányunk ebben a kihívásokkal teli és jelentős policy változásokkal jellemezhető időszakban mutatja be nemzetközi összehasonlító vizsgálatok alapján a magyar közvélemény jóléti állammal kapcsolatos véleményeit a többi EU-tagállammal való összehasonlításban, és amennyiben az adatok megengedik, az időbeli változásokra is kitérve. A jóléti attitűdökkel kapcsolatos kutatások rámutatnak arra, hogy a jóléti állami programok összetett beavatkozások, többféle társadalmi célt szolgálnak és az ezekkel kapcsolatos vélemények is több dimenzió mentén vizsgálandók (Roosma és szerzőtársai, 2013). Egyrészt vizsgálhatók a jóléti állam főbb célkitűzéseivel kapcsolatos vélemények (pl.: jövedelem-újraelosztás, szociális biztonság, társadalmi befogadás), illetve, hogy a jóléti államnak mely területeken kell beavatkoznia és milyen mértékben. Egy külön dimenziót jelentenek az újraelosztással kapcsolatos vélemények, egyrészt, hogy mely társadalmi csoportokat tartja a közvélemény támogatásra érdemesnek, másrészt, hogy kinek mennyivel kell hozzájárulnia a jóléti állami kiadásokhoz. Egy harmadik dimenzió azzal kapcsolatos, hogy a jóléti programok mennyire hatékonyak és eredményesek a célok elérése, illetve a források felhasználása szempontjából. És végül fontosak lehetnek a jóléti programok kimeneteivel kapcsolatos vélemények: elérike a programok a tervezett eredményeket (pl.: a szegénység csökkenését), és hogyan értékeli a közvélemény a további hatásokat (pl.: a gazdaságra rakódó adóterheket vagy az erkölcsi kockázatokat)? Tanulmányunkban nem tudjuk a jóléti attitűdök összes komponensét bemutatni. Elsősorban azt vizsgáljuk, hogy a különböző jóléti területeken mennyire értenek egyet a válaszadók a kormányzati beavatkozással és ahol erre van lehetőség azt is bemutatjuk, hogy mennyire elégedettek a jóléti programok eredményességével. Külön foglalkozunk azzal is, hogy milyen az EUszintű jóléti programokkal kapcsolatos támogatás. A tanulmányban bemutatott elemzések adatforrásai a European Social Survey (2006, 2008, 2016, 2018), az International Social Survey Programme (2006, 2016), a European Values Study (2017), a European Quality of Life Survey (2016) és a Life in Transition Survey (2016).

A teremben ülő szakmai hallgatóság kissé meglepődve fogadta – a közvéleményben viszont már indulatosabb és kételkedőbb hozzászólások is elhangzottak – Nagy Mártonnak a Magyar Nemzeti Bank alelnökének prezentációját követően (Nagy, 2018), amelyben bemutatta a Konvergencia 2.0 elnevezésű gazdasági koncepciót. Ebben nem kisebb célt fogalmazott meg, minthogy a következő évtized végére meg kell duplázni a lakossági hitelek GDPhez viszonyított állományát. A koncepció 2018 tavaszán hangzott el, közel egy évtizeddel az elmúlt időszak legsúlyosabb gazdasági és hitelválságának kezdete után. A gazdasági stratéga szempontjai és következtetései érthetőek: a makroszintű mutatók javulnak, az 2008–2009-es pénzügyi válságot jellemző kockázati tényezőket sikerült kezelni, és az annyira várt felzárkózásra receptet kell találni. Minden azt mutatja, hogy a gyors felzárkózás a lakosság eladósodását is igényli, illetve fordítva: a GDP növekedése, a gazdaság stabilitása és a hitelezés szabályozási környezete lehetővé teszi a biztonságos, alacsony kockázatokkal járó eladósodást. Ugyanakkor érthetőek a félelmek és az indulatok is. Az adósok mintegy egy millió kölcsön esetében néznek több mint tíz évnyi törlesztés elé, százezres nagyságrendű azok száma, akik még a devizakölcsönök terheit nyögik, akiknek a lakhatása emiatt van veszélyben. És a deviza alapú jelzálogkölcsönökön kívül is volt és van probléma bőven. Minden aggály és félelem mellett azonban azt is el kell ismernünk, hogy számos új intézmény és szabály segíti a mai nehézségekkel küzdő családokat – pl.: a felelős hitelezés szabályozása, Pénzügyi Békéltető Testület, MNBajánlás a követeléskezelésről, Pénzügyi Navigátor Tanácsadó Irodahálózat, adósságrendezési eljárás (magáncsőd) és egy hét éves stratégiai program a pénzügyi tudatosság fejlesztésére. Ugyanakkor jogos a kritikus hangvétel is ezen intézményék hatékonyságát tekintve. Ezek a félelmek a tanulmány írásakor új megvilágításba kerültek. A pandémia, az egész világot érintő koronavírus-járvány által okozott gazdasági megtorpanás, iparágak nem várt leállása, a munkanélküliségi ráta megugrása újra háztartások százezrei számára okoz olyan súlyos fizetési nehézségeket, amikor a mindennapi élet fenntartása mellett a hiteltörlesztés hátrasorolódik. A konvergencia program megvalósíthatósága és az új válság kiterjedésének megakadályozása miatt is érdemes áttekintenünk, hogy a válságkezelésen túl, hogy alakul az eladósodott családok, háztartások élete, milyen problémákkal küzdöttek/küzdenek, és mi akadályozza az adósságaik elrendezését a 2018– 2019-es „békeévekben”.

A társadalom idősödése Európa-szerte kihívást jelent, egyfelől a nyugdíjrendszerek fenntarthatósága, másfelől az egészségügyi kiadások, idősgondozásra fordított források várható megugrása miatt. Az idősödés kulcskérdése, hogy hogyan alakul az egészségi állapot a kor előrehaladtával, mivel a jobb egészséggel bírók tovább képesek aktívak maradni a munkaerőpiacon, jó eséllyel magasabb a fogyasztásuk is és nem, vagy csak később szorulnak ápolásra, így az egészségügyi rendszerre is kisebb terhet rónak, és az aktív korú családtagoknak sem kell csökkenteniük a munkaidejüket, sőt akár segítségre is számíthatnak az idősebb generációtól. Ennek megfelelően az Európai Unió az aktív idősödést (active ageing) tűzte ki társadalompolitikai célként, amelyet 2012 óta az UNECE (Egyesült Nemzetek Európai Gazdasági Bizottsága) és az Európai Bizottság kezdeményezésére az ún. Aktív Idősödés Indexével (Active Ageing Index – AAI) számszerűsítenek (Zaidi, 2013). Az AAI egy súlyozott jóléti mutató, amely 22 indikátort ölel fel négy területen: (1) foglalkoztatás; (2) társadalmi részvétel (pl.: önkéntes munka, politikai aktivitás, családi kapcsolatok); (3) önálló, egészséges és biztonságos életvitel (pl.: fizikai aktivitás, hozzáférés az egészségügyi ellátásokhoz, pénzügyi biztonság); valamint (4) az aktív idősödést támogató környezet és képességek (pl.: szociális háló, várható életévek egészségben) (AAI, 2018). Ezek alapján az EU-országokat négy csoportba sorolták, Magyarország a közép-európai és mediterrán országokkal együtt abba a klaszterbe tartozik, ahol az összes, de különösen a társadalmi részvétel területén gyenge a teljesítmény. Az aktív idősödés koncepciója leginkább az északi országokban valósul meg. Magyarország összesített AAI-pontszáma továbbra is alacsony európai összevetésben, de folyamatosan javul, főként a foglalkoztatás terén 2008 és 2016 között elért jobb mutatók miatt (AAI, 2018). Szintén az idősödő társadalmak tudományos alaposságú megismerése és a döntéshozók támogatása hívta életre a SHARE (Survey of Health, Ageing and Retirement) nemzetközi projektet, amely az ötven évesnél idősebb népességet kérdezi, főként egészségről, idősödésről, nyugdíjba vonulásról. A panelfelmérés előnye, hogy egyéni szinten vizsgálhatóak az egészségi állapot, az egészségügyi ellátások, a szociális háló és a munkavállalás közötti összefüggések Európa-szerte. Tanulmányunkban az aktív idősödés fogalmának tág keretein belül két területtel, az egészségi állapottal és a munkaerő-piaci helyzettel foglalkozunk. A következő, 2. fejezetben röviden bemutatjuk a SHARE-adatbázist, amely alapján a 3. fejezetben összevetjük a még aktív korú idősek (57–64 évesek) és az idősek (65 éven felüliek) egészségét Magyarországon, Középés Kelet-Európában és a nyugati országokban. A 4. fejezetben az aktív korú idősek foglalkoztatottságának trendjét mutatjuk be. Végül kísérletet teszünk a gyermekkori körülmények, az egészségi állapot és a munkaerő-piaci helyzet összefüggéseinek feltárására a már említett országcsoportokban. A tanulmányt az eredmények összegzése zárja.