Sorozatok

A kommunista rendszer 1990-ben bekövetkezett bukása, a szabad véleménynyilvánítás jogának és a sajtó szabadságának törvényes biztosítása után azonnal megjelent az antiszemitizmus Magyarországon. A jelenség nagy riadalmat és heves vitákat váltott ki. A riadalom oka az a félelem volt, hogy az átmenet okozta gazdasági és társadalmi nehézségek sokakat fogékonnyá tesznek majd az antiszemita ideológiákra. Sokan észrevették: a volt kommunista országokban a régi rendszer bukása óta olyan folyamatok indultak meg, amelyek következményei hasonlítanak a XIX. századi modernizáció kiváltotta konfliktusokra. Nemcsak a korábbi politikai rendszer omlott össze, hanem megrendültek szerzett státusok és hozzájuk kapcsolódó identitások, megváltoztak a társadalmi csoportok felemelkedésének és lesüllyedésének esélyei, érvényüket vesztették megszokott társadalmi szabályok és normák, sokszor kiszámíthatatlanokká váltak a társadalmi cselekvés korábban jól kalkulálható következményei. A XIX. században elsősorban ezek a tényezők vezettek a modern antiszemitizmus kialakulásához Európában – és nem az iparosodás és urbanizálódás következtében megjelenő újfajta szegénység. A kérdés a rendszerváltozás után az volt, hogy hasonló veszélyeket hordoznak-e a keleteurópai átalakulások. Kell-e tartani attól, hogy a poszt-kommunista társadalmakban nagy csoportok az antiszemitizmus kétségtelenül és folyamatosan jelenlévő nyelvén juttatják majd kifejezésre a nagy átalakulás okozta problémáikat, amelyeket aztán az antiszemita politika által javasolt eszközökkel vélnek megoldhatónak? Ezek a kérdések álltak a hátterében azoknak a szociológiai kutatásoknak, amelyeket az érintett országok szociológusai folytattak a zsidóellenes előítéletekről az elmúlt években

A magyar pártrendszerrel kapcsolatos irodalom egészen a kétezres évek második feléig a stabilitás kialakulására, a pártrendszer „befagyására” helyezte a hangsúlyt (Enyedi 2006). Nem véletlenül: tíz évvel ezelőtt a magyar pártrendszer a régió leginkább stabil, legkevésbé változó rendszerének tűnt, világos és könnyen azonosítható törésvonalakkal, állandó szereplőkkel és alacsony választói ingadozással. Mindez 2006 után gyökeresen megváltozott; a 2010-es választást joggal lehet „politikai földrengésnek” vagy „kritikus választásnak” nevezni (Enyedi–Benoit 2011; Róbert–Papp 2012). A 2010-ben hatalomra jutott kormányzat a politikai rendszer egészének átalakítására tett kísérletet – azóta új alkotmány, új parlamenti törvény és új választási rendszer is van Magyarországon. A pártrendszer azonban kétharmados szabályokkal legfeljebb befolyásolható – ám alakítani csak a szereplők közösen, egymással interakcióban tudják. Ezért az, hogy a magyar pártrendszerben a 2010-es választás mennyiben volt rendkívüli, mennyiben egy új korszak kezdete, igazán csak utólag derült ki. 2014 nyarán e kérdés eldöntöttnek látszik: 2010-ben a pártrendszerben is új korszak kezdődött. Ezen új korszak jellemzőit, meghatározó vonásait elemzi a jelen tanulmány. Tanulmányunk négy kérdést jár körül alaposabban. Először a pártrendszert leíró legfontosabb adatokat ismertetjük: bemutatjuk a magyar pártrendszer alakulását és helyzetét 2014-ben. Ezt követően az új pártrendszer fogalmi jellemzőit próbáljuk összefoglalni. A 3. fejezetben az új pártrendszert is meghatározó bal–jobb kérdéssel foglalkozunk; bemutatjuk, minden változás dacára, miért érdemes továbbra is ezek alapján szemlélni a magyar pártrendszert. Végül a magyar baloldal válságával foglalkozunk, hiszen ez a kérdés a pártrendszer alakulásának múltját is meghatározta, és a jövőjére is jelentős hatással lehet.

A fejezet a nem, az életkor, a családi állapot, a vallás, a felekezet, a régió, a társadalmi státusz, a városiasodottság, valamint az ideológiai orientációk hatását vizsgálja a pártválasztásra. A társadalmi státusz jellemzésére az iskolázottságot, a szubjektív anyagi státuszt, a munkanélküliséget és a foglalkozást használjuk. A legutóbbi évek vonatkozásában a devizahitelnek való kiszolgáltatottságot is bevonjuk az elemzésbe. Az ideológiai orientációt három önbesoroláson alapuló skálával reprezentáljuk. A tanulmányunkban megvizsgáljuk e skálák egymáshoz való viszonyát is, továbbá bemutatjuk a 2000-es évek és a legutóbbi két év változásait is. A nemzetközi tapasztalat és a magyar közelmúlt ismerete alapján feltételezhető, hogy a fentebb felsorolt szociológiai és ideológiai tényezőknek pártpreferencia-alakító szerepe van. Ezért most röviden tekintsük át az egyes tényezők vonatkozásában a magyar és a nemzetközi ismereteket. Ami a nemi hovatartozás politikai szerepét illeti, mindenekelőtt azt kell kiemelnünk, hogy a XXI. század demokráciáinak kétpárti logikát követő országaiban a nők hajlamosabbak a baloldalra szavazni, míg a férfiak általában inkább jobboldali pártokat tüntetnek ki bizalmukkal (Inglehart–Norris 2000). A férfi túlsúly különösen a radikális jobboldali pártokra jellemző, míg a kereszténydemokrata pártok, jobboldali profiljuk ellenére, gyakran több támogatást kapnak a nőktől, mint a férfiaktól. A jobboldali pártok férfias jellegét erősíti, ha kiállnak az abortusz korlátozása és a szabad verseny korlátlansága mellett, és ha vezetőségeikben férfi túlsúly uralkodik. Magyarországon a nemek érdekellentétei nem játszottak központi szerepet a pártcsatározásokban, bár a baloldal időről időre zászlajára tűzte a női egyenjogúság kérdését. Az 1990-es években a Kisgazdapárt férfiak közötti felülreprezentáltsága is valószínűleg nem annyira a politikai programmal, mint inkább a párt kommunikációs stílusával volt összhangban

Érdekes ellentmondás, hogy miközben a politikai közbeszédben szokás a szélsőjobboldal időről időre bekövetkező térnyerését egyetlen okra visszavezetni (ti. a gazdasági válságokra), addig a társadalomtudományi szakirodalom mintha túlságosan is sokféle magyarázattal szolgálna. A különböző elméleteket – részben mennyiségi, részben tartalmi okok miatt – még rendszerezni is meglehetősen nehéz. Bár a jobboldali szélsőségek kutatása alapvetően nem tér el más politikai irányzatok és szereplők vizsgálatától, a szélsőjobboldalhoz való viszony különösen érzékeny területnek számít még a politika világán belül is. Egyegy új elmélet megjelenése így nem pusztán tudományos, hanem kiemelt politikai relevanciával is bír, és a közbeszédben is rendre fontos témává válik a magyarázatok keresése. Az 1980-as évek eleje óta – ekkor kezdődött a II. világháború utáni szélsőjobboldali pártok térnyerésének harmadik hulláma Európában – különösen nagy érdeklődés övezi a témát, és jelentős mennyiségű tudományos publikáció is napvilágot látott, melyek közül több is széleskörű, nemzetközi empirikus kutatásokon alapul. A jelenségkör vizsgálatának jellemzője, hogy – számos cikk és tanulmány megjelenése közepette – néhány szerző munkásságára való hivatkozás szinte elkerülhetetlenné vált a politikatudományi szakirodalomban. A különböző elméletek bár bizonyos mértékig reflektálnak egymásra, de konszenzus továbbra sem született a szélsőjobboldal felhajtóerőit illetően. Ez azonban nem meglepő, hiszen kétségtelenül sok kritérium mentén vizsgálható, térben és időben igen heterogén politikai jelenségről van szó, amelynek egy nagy szintetizáló elmélettel történő leírását szinte lehetetlenné teszik a különböző országspecifikus tényezők.

Bár a napi, vagy akár negyedéves gazdasági adatok váltakozva tartalmaznak jó és rossz híreket, az aligha vitatható, hogy hazánk hosszú távú gazdasági trendjei igen kedvezőtlenek. A versenyképesség, a növekedés, a beruházások, a termelékenység, a foglalkoztatás és számos más mutató esetén alig lehetséges olyan bázis időszakot választani a rendszerváltás óta eltelt két és fél évtizedben, amelyhez viszonyítva ne szomorodnánk el a mai helyzetet látván. Különösen, ha figyelembe vesszük azokat a várakozásokat, amelyek akár a lakosság döntő részében, akár a szakemberekben fogalmazódtak meg a rendszerváltáskor, az Európai Unióba való belépéskor, vagy az egymást váltó kormányok ígéretei hallatán. Sokan és sok oldalról elemezték ennek okait, sok színvonalas és – hol erre, hol arra húzó – apologetikus írás is született. Azért vélem úgy, hogy még mindig érdemes néhány új szemponttal bővíteni az elemzést, mert a 2010-ben hatalomra került kormánykoalíció retorikája és gyakorlata is számos új elemet tartalmaz. Nemcsak azt halljuk vezető politikusoktól és szakmai vezetőktől, hogy az addigi út és az azt megalapozó politikai és közgazdasági gondolkodás zsákutcába vezetett (ez többé-kevésbé standard szövege egy újonnan belépő kormányzatnak), hanem azt is, hogy nemcsak az úttal volt/van baj, hanem magával az orientációval is: a nyugat-európai demokratikus piacgazdasággal, amelyben pedig oly nagyon hittünk (jelenlegi vezetőinkkel együtt) a magyar gazdaság és társadalom negyedszázaddal ezelőtti történelmi sorsfordulójakor, s azt követően még több mérföldkőnél. Érdemes tehát újra átgondolni, hol tévesztettünk utat, s vajon a jelenleg felvázolt, egyelőre még nem tisztán kibontakozó új irányok könnyítenek vagy nehezítenek jelenlegi helyzetünkön. Miközben tudatában vagyok a kérdés komplexitásának, s rendszeresen és érdeklődéssel olvasom a témáról szóló politikatudományi, szociológiai és kulturális elemzéseket, ebben az esszében kizárólag gazdasági szempontból vizsgálom a trendeket, hazánk nemzetközi versenyképességének szemüvegén keresztül.

Nemrég, 2014. július 28-án hangzott el Tusnádfürdőn Magyarország miniszterelnökének, Orbán Viktornak A munkalapú társadalom korszaka következik c. előadása.2 A beszéd nagy feltűnést keltett hazánkban és külföldön egyaránt. A sokfelé ágazó fejtegetésnek csupán néhány mondatával foglalkozom. „...versenyfutás zajlik annak a közösségszervezési módnak, annak az államnak a megtalálásáért, amely a leginkább képes egy nemzetet, egy közösséget nemzetközileg versenyképessé tenni. Ezzel magyarázható, ... hogy ma a slágertéma a gondolkodásban azoknak a rendszereknek a megértése, amelyek nem nyugatiak, nem liberálisok, nem liberális demokráciák, talán még demokráciák sem, és mégis sikeressé tesznek nemzeteket. Ma a sztárok a nemzetközi elemzésekben Szingapúr, Kína, India, Oroszország, Törökország.” Különös lista. Melyek lennének azok a jellegzetességek, amelyek valamennyi említett országban megtalálhatók, miközben más, sztárnak nem minősíthető országoknál nem mutathatók ki? Tekintsünk az 1. táblázatra. Az öt közül négyben hosszú időn át, sőt még a válság közepette és közvetlenül utána is magas volt a GDP növekedésének üteme, jóval nagyobb, mint számos „hanyatló” nyugati országban, és mint Magyarországon. Sokak szemében ez indokolná a „sztár” minősítést. Ám itt kilóg a sorból Oroszország, ahol a 2009–2013 időszakban a GDP átlagos növekedési üteme nem volt nagyobb az Egyesült Államokénál. Ami pedig a beszédben említett másik jellegzetességet illeti, India minősül kakukktojásnak.

Berlusconi populista őrjöngése idején többször megpróbáltam kiszedni olasz ismerőseimből, hogy miből táplálkozik a Cavaliere népszerűsége. Legalább világosabban látni. Ha egyszer a népet még akkor sem lehet leváltani, amikor a politbüró tagjai szívesen választanának másikat. A jelenség ismert volt az antikvitásban is, a szabad athéniak és a szabad rómaiak kedélye is erősen csapongott. Amit tegnap helyeseltek, ma elvetették. Demokráciára minduntalan jött a diktatúra. Ám ha valaki a népfelség elvének a híve, akkor hogy ne tartaná tiszteletben a nép akaratát. Más kérdés, hogy motivációját érti-e. Más kérdés, hogy a döntést helyesli-e. S ha nem helyesli, akkor ugyan mit csináljon, ez is az esti kérdések közé tartozik. A nagyorosz érdekeket titkosszolgálati eszközökkel űző Putyin népszerűségének összetevőit talán értem. Annak idején Slobodan Miloševiċ népszerűségét is érteni véltem. A lehengerlő többség adott esetben egy minden hájjal megkent, betegesen hazudozó gazembert választ magának. S akkor a demokratikus választás, önmagában, netán mégsem lenne a demokrácia egyetlen elégséges feltétele. A népfelség híve, amikor megvizsgálja, hogy miből ered a helyi vagy akár a globális populista fordulat, milyen tanulságokkal szolgál a demokráciára nézve, ezt a kérdést sem tudja elkerülni. Ha egyszer a választók többsége olykor megelégeli a sok kis tolvaj oligarcha támasztotta káoszt, az államgépezetet felőrlő, az állampénztárt széthordó korrupciót, s inkább diktátort kíván, egy erős embert, aki majd rendet rak, akkor jön a regresszív fordulat. A demokrácia tartósságának a magasan fejlett ipari társadalmakban talán nagyobb az esélye, gondolná az ember. Ahol az urbanitás alacsonyabb szintű, s nem demokratikus forradalomban épültek ki intézményei, hanem szükségből, jobb híján, egy diktatúra összeomlásának kellős közepén, ott a demokrácia, úgy látom, még fejlődésének progresszív fázisában is inkább formálisan működik. Illetve addig tartja formáját, amíg a korrupciós rendszerek ki nem eszik a belsőségeit.

Ki a szegény, s mit kell a társadalomnak tennie a szegénység ügyében? – ez egy évszázadok óta vitatott, de megszűnni mégsem akaró téma. Ha hihetünk Polányi Károlynak, akkor az Angliában a XIV. századig visszavezethető „szegénytörvények” a szegényeket a bűnözőkhöz, s elmebetegekhez hasonlóan kezelték, a XIX. század közepéig-végéig börtönökhöz hasonló szegényházakba csukták, s ott mintegy kényszermunkára kötelezték őket. A szegényházak mögöttes filozófiája az volt, hogy szegények a munkakerülő csibészek lesznek, akiket büntetni, munkára fogni a társadalom feladata. A szegénység ilyen felfogásától a mai politikai és közgondolkodás sem teljesen mentes. Az egyébként nagyon eszes és sok fontos kérdést megfogalmazó, amerikai konzervatív gondolkodó Charles Murray nyomán ma is divatos a „támogatásra érdemes és támogatásra érdemtelen” szegény megkülönböztetése. Vannak, akik a bibliai verdiktumot idézik: „aki nem dolgozik, ne is egyék” (Pál második levele a thesszalonikaiakhoz 3:10). Tanulmányom fő mondandója: a szegénység egy tágas nagycsalád, olyan rákos megbetegedés, aminek minden típusa másféle kezelést igényel. Dicséretet érdemelnek Magyarországon az elmúlt évben az úgynevezett feltétel nélküli alapjövedelem (FNA) kidolgozói, hogy végre megfogalmaztak egy következetesen baloldali programot e probléma kezelésére. Abban a neokonzervatívoktól a neoliberálisokig talán mindenki egyet ért, hogy a szegénység forráshiányból (a nem elegendő jövedelemmel való rendelkezésből) származik. De korunk vélhetőleg legkiválóbb közgazdásza, a Nobel-díjas Amartya Sen már az 1980-as években kifejtette (Sen 1980, 1985): bár a források (pénz) megléte szükséges, de nem elégséges feltétele a szegénység megszüntetésének, vagy legalábbis kezelésének. A szakirodalom erre ’capabilities approach’-ként (az indokoltan kívánt jólét eléréséhez szükséges képességet hangsúlyozó elméletre) szokott hivatkozni.

Negyedszázada váltott rendszert Magyarország. Ennyi idő általában elegendő egy társadalmi berendezkedésnek a bizonyításra: 25 esztendő múltán régen konszolidált demokrácia volt a bonni Németország, céljához ért Finnország vagy Dél-Korea gazdasági felzárkózása. Hazánk viszont 2010-ben távolabb állt Ausztriától, mint 1990-ben. Valamikor a XVIII. század derekán lehetett a lemaradásunk a mindig is az utolérendő Nyugatot jelentő szomszédunktól a mostanihoz fogható.1 Minden lényegbevágó politikai és gazdasági eredményünk ellenére sorra előznek meg egykori térségbeli sorstársaink, Szlovákia, Lengyelország és a többiek. Az 1989-ben még általánosan élenjáró reformországnak vélt hazánk mögött az Európai Unióban már csak Románia és Bulgária van bizonyosan.2 Magyarországon idestova negyven esztendeje, 1973 óta nincsen évtizedes, az emberek legszélesebb csoportjaihoz eljutó, a gazdasági egyensúlyt megtartó növekedés, inkább az ismétlődő válság a jellemző. A legjobb időszak talán 1997 nyara és 2001 között lehetett. Egyébként egymást követték a költségvetési túlköltekezést követő megszorítások és a piacosító reformok ciklusai. A társadalom szociális tagoltságát újrapolarizáló, kilátástalanul leszakadó csoportok sorát létrehozó gazdasági gondok kezdettől elégedetlenségek áradatával terhelték túl az induló demokráciát. A mind végletesebb közéleti szembenállás egyre kártékonyabbá tette a parlamenti váltógazdaság versengését.