Sorozatok

A Társadalmi Riport 1990 óta kétévente mutatja be a magyar társadalom legfontosabb változásait. Empirikus elemzéseket és értékeléseket közöl, igyekszik követni a magyar társadalom legfontosabb folyamatait. Húsz éven keresztül a kötet költségeit a mindenkori kormányzat szociális ügyekkel foglalkozó minisztériuma finanszírozta. 2012 óta megszűnt ez a támogatás, és már az előző kötetet is csak a Friedrich Ebert Stiftung és kisebb részt az Nemzeti Kulturális Alap segítségével tudtuk megjelentetni. Miután ebben az évben is visszautasítást kaptunk a minisztériumtól, elhatároztuk a sorozat beszüntetését. Nagy örömünkre azonban, sorra kaptuk a szakmából és a szélesebb értelmiségi közvéleményből a kéréseket, hogy mind az általános társadalomismerethez, mind az oktatásban nagyon nagy szükség lenne a Társadalmi Riport továbbélésére. Ennek az igénynek a „tesztelésére” a TÁRKI honlapján közzétettünk egy közösségi finanszírozásra vonatkozó felhívást. Számunkra is kellemes meglepetés volt, hogy két hét után le kellett állítanunk a gyűjtést, mert 63 magánszemély és 8 intézmény felajánlásával összejött a kötet költségének összege. Ezúton is köszönjük nekik! Gyors segítségük félreérthetetlenül igazolta, hogy a Társadalmi Riportra szükség van, hogy hozzánk hasonlóan mások is azt gondolják, érdemes vele foglalkozni. Támogatóinknak szó szerint azt ígértük, hogy „Elkészítjük a magyar társadalom és gazdaság legfontosabb folyamatainak elemzését, részben az elmúlt négy évre, részben pedig az elmúlt 25 évre összpontosítva. 

Írásom a magyar gazdaság európai konvergenciájának (más szóval: felzárkózásának) egyes makrogazdasági metszeteit vizsgálja nemzetközi összehasonlításban a politikai-gazdasági rendszerváltás korai éveitől 2013-ig. Munkám néhány ponton kapcsolódik ugyan a 2008. évi Társadalmi Riportban megjelent, Szörfi Bélával készített, hasonló témájú tanulmányunkhoz (Oblath– Szörfi 2008), kérdésfeltevése és szemlélete azonban jelentősen különbözik attól. Az öt évvel ezelőtt készült tanulmánynak az Európai Unióhoz 2004-ben csatlakozott országok felzárkózását jellemző közös vonások, valamint a konvergencia egyes jellemzői közötti összefüggések feltárása volt a célja. Jóllehet a tanulmány készítésének idején is voltak arra utaló jelek, hogy Magyarország gazdasági fejlődése más irányt vehet, mint a velünk együtt EUtagságot nyert országoké, az 1995 és 2007 közötti időszak egészének elemzése alapján országunk nem lógott ki a sorból: a fejlettebb EU-tagországokhoz történt konvergenciája nagyjából megfelelt annak, ami kezdeti lemaradásából következett. Éppen ezért látszott logikusnak a korábbi tanulmány szemlélete: ha képet kapunk az EU egészén belüli konvergenciát jellemző általános irányzatokról és összefüggésekről, illetve az új tagországokra vonatkozó specifikumokról, akkor a hazai felzárkózás feltételeire és kilátásaira nézve is érvényes következtetésekre juthatunk. 2014-re ez a megközelítés nyilvánvalóan alkalmatlanná vált. A 2000-es évek második felében Magyarország gazdasági konvergenciája az EU fejlettebb térségéhez elakadt, miközben az ország teljesítménye jelentősen leszakadt a többi, hozzánk sok tekintetben hasonló adottságokkal induló, visegrádi országétól – Csehországtól, Lengyelországtól és Szlovákiától (V3).

A kötet előző tanulmánya nagyon alapos áttekintést ad a magyar gazdaság fejlettségének alakulásáról, hosszú idősorok vizsgálatával elemzi a trendeket. A konvergencia, a felzárkózás szempontjából tekinti át a GDP segítségével mért gazdasági teljesítményt. Írásom inkább tekinthető egyfajta kiegészítő jegyzetnek, amely néhány ponton tovább árnyalja a GDP-trendekből levonható következtetéseket. A GDP-t, pontosabban az egy főre jutó GDP mutatóját gyakran alkalmazzák az életszínvonal nemzetközi összehasonlításánál, a GDP növekedési ráta a fejlődés szinonimájává vált. Az elmúlt évtizedben azonban komoly irodalom keletkezett, amely ennek az absztrakt statisztikai konstrukciónak a hibáit, hiányosságait taglalja (Stiglitz–Sen–Fitoussi 2009; Skidelsky–Skidelsky 2012; Coyle 2014). A Stiglitz–Sen–Fitoussi-féle legnagyobb hatású tanulmány például a GDP-koncepció több elemét kifogásolta, pl. a jövedelemeloszlási hatásokra való érzéketlenséget (nőhet úgy a GDP, hogy a többség helyzete romlik) vagy azt, hogy a környezet terhelése nem is része a fogalomnak. Két olyan kritikai elemet említek még, amelyet igyekszem az elemzés során figyelembe venni. Először is, a GDP az országban folyó piaci termelést méri, a hangsúly tehát a gazdaság kínálati oldalán van, ugyanakkor a lakosság jólétét a jövedelem és fogyasztás indikátorai jobban jellemzik. Stiglitzék jelentésének másik kritikai eleme az, hogy a GDP-mutató a gazdaság egészéhez kapcsolódik, azaz a gazdasági tevékenységet minden egyes szektorban (nem pénzügyi vállalatok, a pénzügyi vállalatok, az államháztartás, a háztartások és nonprofit intézmények) méri. Amikor a cél az, hogy az életszínvonalat, a jólétet értékeljük akkor a háztartások jövedelmére és annak felhasználására kell fókuszálni. Célunk, hogy ezeket az elemeket egy Társadalmi Riportban elvárható módon figyelembe vegyük, tehát jelen esetben a háztartási, lakossági szférára koncentrálunk. Mindazonáltal, a kritikák fontos tárgyaként megjelenő, a jólét többdimenziós voltát hangsúlyozó elemeit most nem vesszük figyelembe, egyedül az anyagi természetűekre térünk ki.

Egy ország népességszáma egy három tagból álló, egyszerűnek látszó összeadás eredménye. A születések növelik, a halálozások pedig csökkentik a népesség számát; a vándorlás előjelét végül az adja meg, hogy a bevándorlók vagy a kivándorlók száma magasabb. Noha a népességszám egy egységes fogalom, mégis az említett három komponens mindenkori nagyságát igencsak eltérő mechanizmusok formálják, amelyek a modern társadalmakban csak laza szálakkal kapcsolódnak egymáshoz. Így amikor a népesedési folyamatokról beszélünk, a három komponens alakulását önmagában kell értelmeznünk és megértenünk, majd azok végeredményét kell összekötnünk. Összefoglalónk az első két tényező alakulásával, jellemzésével és megértésével foglalkozik, a migráció kérdését e kötetben egy önálló tanulmány (Blaskó–Ligeti–Sik 2014) taglalja. Tanulmányunk utolsó részében – korszerkezet, öregedés – ugyanakkor a migrációs folyamatok következményeit is figyelembe fogjuk venni. E közelítésnek van hagyománya, hiszen a természetes reprodukció fogalma a születések és a halálozások egyenlegét foglalja magába, ám mindannyian tudjuk, és különösen a modern társadalmakban nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a vándorlás szerepe a mindenkori népességszám, és így a korösszetétel alakulásában egyre erőteljesebb. Magyarország lakosságának száma 1989. január 1-jén 10 588 614 fő, 25 évvel később 2014. január 1-jén pedig 9 877 365 fő volt. A kettő között 600 ezer fölötti különbség van. Ha azonban az 1989 és 2013 közötti születésekkel és halálozásokkal elszámolunk, akkor a napnál világosabb, hogy az elmúlt negyedszázadban ennél is lényegesebb változások következtek be. 2013-ban 35 ezerrel kevesebben születtek és 20 ezerrel kevesebben haltak meg, mint 1989-ben. Az időszak egészében majdnem 900 ezerrel többen haltak meg, mint ahányan születtek, és a népesség csak azért nem csökkent ennyivel, mert az időszak egészében a vándorlási egyenleg pozitív volt

A család a társadalom egyik alapintézménye, amelynek szerkezetére és funkcióira számos gazdasági, társadalmi, demográfiai és kulturális folyamat hatást gyakorol, és amely maga is visszahat az említett tényezőkre. A családszerkezeti változások folyamatosan zajlanak a társadalomban, bizonyos időszakokban sokszínűbb, míg máskor homogénebb struktúrát eredményeznek. A változások nem egy irányba hatnak, azaz bizonyos időszakokban korábbi minták térnek vissza, míg máskor új együttélési formák alakulnak ki vagy válnak elterjedtebbé, és korábban jellemző családtípusok el is tűnhetnek. Eltérő mintákat figyelhetünk meg a változások ütemében is, hiszen a változások egy része hosszú, több évtizedes trendbe illeszkedik, míg mások egy-egy válsággal vagy éppen egy gyorsan fellendülő gazdasági környezettel, a családpolitikák vagy a jogrendszer nagyobb léptékű átalakításával függnek össze. A nyugat-európai társadalmakban az 1960-as évek közepétől zajló családszerkezeti változások leírására a családformák pluralizálódásának elmélete szolgált értelmezési keretként. A családformák pluralizációjának tézise a második demográfiai átmenet elméletébe illeszkedik, amely a párkapcsolatok, a gyermekvállalás, az együttélési formák változásainak komplex értelmezési kerete (Van de Kaa 1987, 2002). A második demográfiai átmenet elmélete a demográfiai magatartás és a családszerkezeti struktúra változásait alapvetően az új értékek megjelenésére, az individualizáció térhódítására vezeti vissza.

Magyarország a kezdetektől, az 1970-es évek óta részt vesz a fontosabb nemzetközi tudásszint-vizsgálatokban, így a magyar iskolarendszer kimenetének alakulását nemzetközi kontextusban is több évtizedes perspektívában lehet értékelni. Ebben a fejezetben először áttekintjük a tanulók tudásának alakulását a fontosabb felmérések tükrében, és megvizsgáljuk, miképpen alakultak eredményeink más országokkal összehasonlítva. A második részben részletesebben is elemezzük azokat a jelenségeket, amelyek a magyar iskolarendszer legsúlyosabb problémáit jelzik: az iskola gyenge hozzájárulását a különbségek kiegyenlítéséhez, a társadalmi felzárkózáshoz, és végső soron a leszakadó rétegek munkaerő-piaci pozíciójának javításához. Végül azokkal a korszerű technológiákkal lebonyolított mérési eredményekkel foglalkozunk, amelyek jelzik, hogy tanulóink tudásának minőségével különösen nagy gondok vannak, előrevetítve a következő évek problémáit.

Míg a 2008-ban kiadott Social class – How does it work? című kötetben a szerzők arról panaszkodtak, hogy a szociológia e klasszikus területét senki nem kutatja (Lareau–Conley eds. 2008), manapság az osztálykutatás és osztályszerkezet ismét a szociológia slágertémájává nőtte ki magát. Az új keletű érdeklődés leginkább Savage és szerzőtársainak (2013) a brit osztályszerkezetet feltáró kutatásának köszönhető. Tanulmányukban a bourdieu-i hagyományokra építve három osztályképző tényezőt azonosítottak, a gazdasági, a kulturális és társas/társadalmi tőkét, s ezeket emelték be modelljükbe. Eredményeiket olyan széles vita övezte, hogy a Sociology folyóirat 2014. évi 3. számában külön szekciót szenteltek a reflexiók leközlésére. A publikáció jelentőségét mutatja, hogy a magyar társadalomtudományi közeg is gyorsan reagált az eredményekre, és a GFK a Magyar Tudományos Akadémiával együttműködve elkészítette az Osztálylétszám 2014 elnevezésű kutatást, amelynek híre a magyar sajtót is bejárta. A kutatók klaszterelemzés segítségével nyolc osztályt különítettek el, melyben széles alsó és vékony felső osztályokról számoltak be, összezsugorodott és eltűnőben levő középosztállyal, a társadalomszerkezetet körte alakúként lefestve. A jelen írás szempontjából talán a fenti modell neo-weberiánus kritikája a legrelevánsabb, amit Bradley (2014) fogalmazott meg. Bradly reflexióját három pont köré csoportosítja. Elsőként azt emeli ki, hogy szemben korábbi mainstreamnek számító (leginkább Goldthorpe nevéhez köthető) megközelítéssel a bourdieu-i perspektíva szakít azzal, hogy az egyes személyeket a gazdasági javak és lehetőségek mentén egyazon rendszerbe és kapcsolathálóba ágyazza be. Ezzel szemben ők három különböző tőke mentén rangsorolják a válaszadókat és az azokon elfoglalt relatív pozíciójukat teszik meg zsinórmértéknek, ami – Bradley érvelése szerint – valójában a vagyoni helyzetük, foglalkozási osztályok stb-nek a lecsapódásai, nem attól független, elválasztható tulajdonságok, így külön tőkeként való kezelésük téves feltevésen alapszik.

Ha írásunk nem a tekintélyes Társadalmi Riportban jelenne meg, hanem a szintén és méltán közkedvelt Füles Évkönyvben, akkor kiindulópontjához, az 1. ábra két paneljéhez kérdést és felszólítást is mellékelnénk: Miben különböznek? Fedezz fel három eltérést a bal és jobb oldali rajzok között!

Arról, hogy a foglalkoztatás, illetve a jóléti állam nyújtotta készpénzes transzferek milyen szerepet játszanak a szegénység enyhítésében, többféle társadalompolitikai nézet létezik Magyarországon és Európában egyaránt. Az egyik vélekedés szerint a foglalkoztatottság nemcsak hogy elengedhetetlen feltétele a szegénység csökkentésének vagy éppen felszámolásának, hanem maga a megoldás: ha nő egy országban a foglalkoztatottság, akkor az a szegénység csökkenéséhez vezet, és a teljes foglalkoztatottság akár a szegénység megszüntetésének kulcsa is lehet. A másik álláspont szerint a foglalkoztatottság önmagában nem megoldás a szegénység csökkentésére, ahhoz az állampolgárok alapvető szükségleteinek biztosításához elégséges, a foglalkoztatottsági helyzettől független minimumjövedelem garanciákra van szükség. Mindkét vélekedés alapvetően normatív jellegű, általában nem vagy nem teljesen az empirikus eredményekből vezetik le őket. Tanulmányunk, mely a magyarországi folyamatok elemzését az EU-tagországok összehasonlításában végzi el, arra tesz kísérletet, hogy a folyamatok, kimenetek és hatásmechanizmusok sokféleségét bemutassa, és támpontokat adjon a normatív álláspontok árnyalásához.

Bár a közfoglalkoztatás napjaink munkapiaci folyamataiban és szociális rendszerében is központi szerepet játszik, valójában keveset tudunk róla: nem ismerjük a közfoglalkoztatottak tényleges számát, több eltérő megközelítésű, egymással nem, vagy csak részlegesen összevethető adat van forgalomban. Tanulmányunkban a Nemzeti Munkaügyi Hivatal (NMH) által rendelkezésünkre bocsátott elemi adatállomány alapján igyekszünk rendet tenni a zűrzavarban, bemutatva, hogy mennyi is volt a közfoglalkoztatottak létszáma 2011 és 2013 között, és erre támaszkodva értelmezzük a közelmúlt folyamatait. Először röviden áttekintjük a munkanélküliséghez kapcsolódó ellátások és a közfoglalkoztatás szabályainak változását az elmúlt években. Megvizsgáljuk az aktív munkaerő-piaci eszközökre, ezen belül a közfoglalkoztatásra fordított források alakulását. Ezt a „közfoglalkoztatásban érintettek” számának és a közfoglalkoztatottak átlagos állományi létszámának különböző ismérvek szerinti bemutatása követi, majd egy probit regressziós modellel megbecsüljük a közfoglalkoztatásból az elsődleges, nyílt munkapiacra történő kilépés esélyeit. Írásunkat a bemutatott adatok alapján levonható következtetések összegzése zárja.