Series

A jövedelmi szegénység és a súlyos anyagi depriváció a szegénységkutatás két legfontosabb európai indikátora.1 E két mérőszám más-más oldalát világítja meg a szegénységnek. Jelen tanulmány elsődleges célja, hogy megrajzolja Magyarország szegénységi térképét, vagyis becslést tegyen a szegénységben, illetve súlyos anyagi deprivációban élők arányára az egyes járásokban. Azt vizsgálom tehát, hogy mekkorák a területi különbségek az egyes járások között. Hányszoros különbség mutatkozik a legkedvezőtlenebb és a legkedvezőbb helyzetű járás között? Hol találhatók az országban a leginkább kedvező helyzetben lévő járások? Mely területeken legmagasabb a szegénységben élők aránya, s mekkorák a megyén belüli különbségek? Az anyagi depriváció a gazdasági stressz egy mérőszáma, azt az állapotot operacionalizálja, amikor egy háztartás nem engedhet meg magának bizonyos, a mindennapi élethez kívánatosnak, sőt szükségesnek tartott dolgokat. A súlyos anyagi depriváció eredeti meghatározása szerint az, amikor a következő kilenc tételből legalább négyet nem tud megfizetni a háztartás: (1) a lakbér, a jelzáloghitel vagy a közüzemi számlák kiegyenlítése; (2) az otthon megfelelő melegen tartása; (3) váratlan kiadások viselése; (4) rendszeres hús- vagy fehérjefogyasztás; (5) évi egy nyaralás az otthonukon kívül; (6) televízió; (7) mosógép; (8) autó; (9) telefon.2 A mutató különbséget tesz azon egyének között, akik nem engedhetnek meg maguknak bizonyos típusú árukat vagy szolgáltatásokat, és azok között, akik más okból nem rendelkeznek ezekkel, például azért, mert nem akarják vagy nincs rájuk szükségük. Az anyagi depriváció a szegénység definiálására az abszolút megközelítést alkalmazza: a tételek listája és a küszöbérték minden EU-tagállamban azonosak. Ezek a tételek az életkörülmények kulcsfontosságú szempontjaira összpontosítanak, de nem céljuk, hogy a szegénység és a társadalmi kirekesztés valamennyi dimenzióját (oktatás, egészségügy, foglalkoztatás, társadalmi részvétel) lefedjék.

A magyar háztartások éves, ekvivalens jövedelem mediánjának nominálértéke az elmúlt tizenöt évben – a 2005. évi2 közel 870 ezer forintról 2020-ra mintegy 2,1 millió forintra – két és félszeresére nőtt (1. ábra). Ez jelentősnek tekinthető európai uniós összevetésben, de a közép-kelet-európai régió más országaitól (Csehország és Litvánia kivételével) elmarad. A 2008-as pénzügyi és gazdasági válság megtörte a mediánjövedelem növekedését, de 2013-tól a trend már nem lineáris pályát követ, mint 2005 és 2009 között, hanem enyhén exponenciálisat. Ezzel szemben, a reálértéken számított jövedelem 2005-től és 2013-ig stagnált, sőt, 2009 és 2013 között még valamelyest csökkent is. Ezt követően azonban a javuló trend egyértelműen megfigyelhető: a reáljövedelem 2020-ban a 2013-as közel másfélszerese volt. A válságot követő időszak során tapasztalt folyamatos és dinamikus jövedelemnövekedés egyben a medián 60%-ában megállapított szegénységi küszöb emelkedését is maga után vonta. Az emelkedő küszöbérték a szegénységi indikátorok számottevő javulásával járt együtt, tehát a jövedelemeloszlás alján a jövedelmek gyorsabb ütemben nőttek, mint a közepén. Ennek nyomán a relatív jövedelmi szegénységben élők aránya a 2013-ban megfigyelt 15%-hoz képest 2020-ig 12,3%-ra csökkent (1. ábra). Még ennél is látványosabb trendet látunk a reáljövedelemmel jobban korreláló és ezért az abszolút szegénység koncepciójához közel álló (B. Kis–Gábos 2016) súlyos anyagi deprivációs ráta alakulásában: 2013-ban a teljes magyar népesség több mint negyedét, 2020-ban viszont már kevesebb, mint egytizedét érintette a szegénységnek és a társadalmi kirekesztettségnek ez a dimenziója.

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) jelentése szerint az emberiség mintegy 15%-a él valamilyen fogyatékossággal (WHO 2011). Magyarországon a 2011. évi Népszámlálás során a teljes népességben 490 578 ember vallotta magát fogyatékosnak, a 2016-os Mikrocenzus szerint a fogyatékos emberek száma 408 021 fő volt. A magukat fogyatékosnak valló emberek közel fele 60 év alatti, ami hozzávetőlegesen 200 ezer főt jelent. Tehát az érintettek családtagjaival együtt legalább félmillió ember életét érinti közvetlenül vagy közvetetten a fogyatékosság valamilyen formája.2 A fogyatékosság nem csupán biológiailag, hanem társadalmilag is meghatározott fogalom: nemcsak egészségi, hanem társadalmi hátrányt is jelent. A sérülékeny társadalmi csoportokkal kapcsolatos társadalmi attitűdök egyfajta lakmuszpapírként mutatják egy társadalom empátiáját, szolidaritását, érettségét és felelősségvállalási képességét. A fogyatékossággal élő emberek világszerte, még a magas jövedelmű országokban is egyértelműen a leghátrányosabb helyzetű társadalmi csoportok közé tartoznak: rosszabb egészségi állapotúak, alacsonyabb szintű iskolai végzettséggel és foglalkozásokkal rendelkeznek. Ráadásul a fogyatékossággal élő emberek között sokkal nagyobb a szegénységben élők aránya, nagyobb eséllyel válnak zaklatás, erőszak vagy bűncselekmények áldozatává, mindamellett, hogy általában kisebb eséllyel kapnak megfelelő jogvédelmet is, ráadásul nagy részük eleve korlátozott jogi keretek között él (WHO 2011). Ez a hátrányos helyzet az egy háztartásban élő családtagokra is kiterjed, és az ő életüket, társadalmi és térbeli mobilitásukat, munkavállalásukat, szabadidős és rekreációs lehetőségeiket, valamint egészségi állapotukat is befolyásolja (pl. Murphy et al. 2007; Werner–Shulman 2013; Brimblecombe et al. 2018). A fogyatékos embereket érő előítéletek mélyen gyökereznek és összefüggnek a társadalmak politikai, gazdasági, kulturális, szociálpolitikai rendszereivel, sőt antropológiai, nyelvi és diszkurzív jelenségeivel is (Könczei 2009; Svastics– Csillag 2021). Bár elemzésünkben nincs lehetőség ezen összefüggések részletes bemutatására, annyit fontos megjegyezni, hogy a társadalmi attitűdök kérdése nem független a korábban említett strukturális hátrányoktól, sőt azoknak részben oka és részben következménye is. A társadalom – a szomszédok, munkaadók, munkatársak, hivatali dolgozók, buszsofőrök, bolti eladók, iskolatársak, tanárok, orvosok – attitűdje, azaz elfogadó vagy elutasító hozzáállása a fogyatékossággal élő emberekhez, legalább olyan súlyú hátrányteremtő tényező vagy akadály lehet az érintettek életében, mint a jogszabályok vagy bizonyos szolgáltatások megléte vagy hiánya (Barnes 1995). A fogyatékossággal élő emberekkel kapcsolatos negatív attitűdök a mindennapok során sokszor diszkrimináció formájában is megjelenhetnek, és ezáltal befolyásolják a különböző közszolgáltatásokhoz (pl. oktatás, egészségügy, közösségi közlekedés) való hozzáférést, a társadalmi részvétel lehetőségeit (pl. munkavállalás), sőt az egyén magánéletét is (pl. kiközösítés, elszigetelődés) (Svastics–Csillag 2021). Kapcsolat van továbbá a negatív attitűdök és a bűncselekmények áldozatává válás vagy fogyatékossággal élők ellen irányuló gyűlöletbeszéd előfordulása között is (Sherry et al. eds. 2019). A negatív előítéletek befolyásolják az érintettek identitását és úgynevezett politikai ágenciáját, azaz tettrekészségét, cselekvési és kezdeményezési képességét is (lásd pl. Shakespeare 1996). Jelen tanulmányunkban a fogyatékossággal élő emberek jogaival és társadalmi részvételével kapcsolatos társadalmi attitűdöket elemezzük a magyarországi felnőtt lakosság körében egy 2021-ben végzett reprezentatív mintavételen alapuló véleménykutatás adatainak alkalmazásával. Az attitűdöket az elfogadás, illetve elutasítás dimenzióiban vizsgáltuk, azt feltételezve, hogy a társadalmi közelséget elfogadók, jogok gyakorlását és részvételt támogató vélemények alapvetően pozitív, elfogadó attitűdöt jelentenek, míg az elutasító vélemények előítéletes nézetekre is utalhatnak.

Amikor, nagyjából egy évvel ezelőtt belefogtunk a 2022-es Társadalmi Riport szerkesztésébe, azt hittük, ez egy szokásos év lesz, szokásos cikkekkel. Arra gondoltunk most nagyobb hangsúlyt helyezhetünk majd olyan, a magyar társadalom szemszögéből hosszabb távú témákra is, mint a társadalom szerkezetének, mobilitásának alakulása, a szegénység és az egyenlőtlenség trendjei stb. Tavaly ilyenkor már kifelé jöttünk a Covid-válságból, növekedett a gazdaság, business as usual, gondolhattuk. Aztán nem így lett. 2021 őszén növekedésnek indult az infláció, minden korábbinál nagyobb választási költekezésbe kezdett a kormány, majd február végén Oroszország területszerző háborút indított Ukrajnában. Áprilisban választások voltak, amelyet egyszerre határoztak meg a korábbi gazdasági növekedés körülményei, a háborús fejlemények és a szimbolikus térfeleken folytatott kultúrharcok (mint például a szexuális kisebbségekkel kapcsolatban indított népszavazási kampány). Később (részben a választási költekezés következményeként) európai csúcsokat döntött a fogyasztói áremelkedés, kiéleződött az ország kelet–nyugati geopolitikai térben való elhelyezkedéséről folytatott vita, Magyarországot elítélő határozatokat hozott az Európai Parlament, és a jogállamisággal kapcsolatos uniós aggodalmak miatt kondicionalitás eljárásba kezdett az Európai Bizottság. A kilátásba helyezett hatalmas forrásmegvonások érdekében a kormányzat új, elsősorban a fékek és ellensúlyok működésével, valamint a közbeszerzések korrupciós kockázataival kapcsolatos jogszabálymódosításokat kezdeményezett, de az Előszó írásakor még nem világos, mi lesz a kondicionalitás eljárás eredménye. Van tehát bőven téma és kihívás a szokásos és nem szokásos elemzési területeken egyaránt, aminek az idei Társadalmi Riport úgy, mint eddigi 32 éves történetében, most is igyekszik megfelelni. Kötetünk nyolc részre tagolódik. Az első részben az ország gazdasági körülményeivel foglalkozunk. Ezen belül Palócz Éva a magyar gazdasági helyzetet elemzi két egymásra torlódott válságsokk (a Covid és az orosz–ukrán háború) kontextusában. Aztán Medve-Bálint Gergő, Martin József Péter és Nagy Gabriella tekinti át azt, amit az uniós források magyarországi hasznosulásáról és az EU-támogatások elosztásának mechanizmusairól tudhatunk. Gábos András és Tomka Zsófia nemzetközi összehasonlításban mutatja be a minimumjövedelem-ellátások szintjének alakulását 2009 és 2017 között. Hegedüs József és Székely Judit cikke azt elemzi, hogyan mozogtak a lakásárak, a jövedelmek és miképpen alakultak a lakáspiac területi egyenlőtlenségei Magyarországon.

Tanulmányunkban az intergenerációs iskolai mobilitás és az iskolai alapú párkapcsolati homogámia változását, illetve a két folyamat összekapcsolódását vizsgáljuk Magyarországon. Elemzésünkben mind a társadalmi mobilitást, mind pedig a párkapcsolati homogámiát olyan indikátoroknak tekintjük, amely egy társadalom nyitottságáról, illetve zártságáról ad tájékoztatást, még ha a jelenségnek különböző aspektusait ragadják is meg (Hout 1982; Ultee–Luijkx 1990; Katrňák et al. 2012).1 A társadalmi mobilitás a legáltalánosabb értelemben az egyének társadalmi helyzetének változását jelenti (Andorka 1982). A mobilitáskutatások arra a kérdésre keresik a választ, hogy mennyiben öröklődik át a szülők társadalmi helyzete (esetünkben iskolai végzettsége) a gyermekeikre, illetve az egyének mekkora hányadának változik a társadalmi pozíciója (végzettsége) származási helyzetéhez képest. Amennyiben a származás szerepe erős, az arra utal, hogy az egyéneknek kisebb lehetőségük van arra, hogy saját erőfeszítéseikre, illetve szorgalmukra támaszkodva változtassanak a származásukból adódó társadalmi helyzetükön. A társadalmi mobilitás kérdése Max Webernél a „társadalmi osztályokkal” összefüggésben merül fel. Weber meghatározása szerint a mobilitás a társadalmi osztályokon belül gyakori, az osztályok között viszont kevésbé. Így, az osztályok közötti mozgás ritkasága meghatározza az osztályok közötti határok szilárdságát és az osztályformálódás esélyét (Weber 1987). Tehát, az alacsony mértékű nemzedékek közötti mobilitás azt jelenti, hogy az osztályok közötti határok merevek, s nehezebben átjárhatók az egyének számára.

A tanulmány a lakás mint családon belül átadható vagy átörökíthető vagyonelem vagyoni, jövedelmi mobilitási esélyekre gyakorolt hatását vizsgálja Magyarországon a rendszerváltást megelőző évtizedektől 2020-ig. Áttekinti a lakáspiac jelenlegi működésének, jellemzőinek rendszerváltás előtti előzményeit, a rendszerváltást követő fejlődési fázisait, illetve a lakáspolitikai irányvonalak hatásait az elmúlt évtizedekben. A tanulmány fő célja, hogy illusztrálja, a családban meglévő, átadható ingatlanvagyon – vagy annak hiánya – az egyes politikai-gazdasági korszakokban hogyan befolyásolta a lakáspiacra belépők életesélyeit lakhatási helyzetükön keresztül. A társadalmi mobilitás fogalmát a tanulmány szűken értelmezi: az osztály, végzettség, státusz vagy presztízs kérdéseit félretéve kifejezetten az anyagi előrejutást vagy visszaesést vizsgálja. Az ingatlanvagyon esetében a családon belüli átörökítés szerepe kiemelkedő. Valamennyi fejlett országban jellemző, hogy egy háztartás legnagyobb értékű vagyontárgya az a lakás, amelyben lakik. Ez pedig különösen erősen érvényesül azokban az országokban, ahol a népesség döntő része saját ingatlantulajdonban lakik, a bérlakásszektor pedig nem nyújt biztonságos és megfelelő minőségű alternatívát a tulajdonszerzéssel szemben – így Magyarországon is. Az írás célja, hogy a létező szakirodalom és adatok alapján bemutassa azokat a legnagyobb hatású és legszélesebb csoportokat elérő tényezőket és folyamatokat, amelyek befolyásolták az ingatlanvagyon akkumulációja – vagy épp annak elmaradása – és a társadalmi mobilitási esélyek közötti összefonódást. A tanulmány az egyes gazdasági és lakáspolitikai korszakokban azt vizsgálja, hogyan módosították az ingatlanvagyon felhalmozásának lehetőségét a családon belüli átadás, átörökítés mechanizmusai, és ezeket milyen mértékben sikerült – ha sikerült – ellensúlyoznia a szociális és lakáspolitikák, valamint az újraelosztás mechanizmusainak

A társadalmi mobilitással kapcsolatos korábbi szociológiai kutatások leggyakrabban a szülők iskolai végzettségének vagy foglalkozási pozíciójának öröklődését vizsgálták, és a vagyontranszferek (örökség és ajándékok) szerepét ritkán vették figyelembe mint az egyenlőtlenségek generációk közötti átörökítésének fontos mechanizmusát. Az elmúlt évtizedben azonban a társadalomtudományokban egyre nagyobb figyelmet fordítanak a vagyoneloszlásra (lásd pl. Piketty 2014; OECD 2018). A rugalmas munkaerőpiacok, a gyengülő jóléti államok és a gazdasági válságok idején egyre inkább felértékelődik a vagyon szerepe. Piketty (2014) és Chauvel et al. (2021) a nyugat-európai és északamerikai fejlett országok ʼújravagyonosodásátʼ mutatják be, ahol az elmúlt három évtizedben megduplázódott az aggregált vagyonnak a jövedelemhez viszonyított aránya. Ugyanakkor a háztartások vagyonára vonatkozó adatok hozzáférhetősége is javult az olyan összehasonlító adatállományok létrehozásával, mint a Luxembourg Wealth Study (LWS), a Household Finances and Consumption Survey (HFCS) vagy a Survey of Health Ageing and Retirement (SHARE). A háztartások vagyonára irányuló nagyobb figyelemmel párhuzamosan egyre többen vizsgálják a vagyontranszferek szerepét a háztartási vagyonfelhalmozásban és a társadalmi státusz átörökítésében. Ebben a tanulmányban a vagyontranszferek (örökségek és ajándékok) jelentőségét vizsgáljuk a vagyonfelhalmozásban Magyarországon, ahol a közelmúltban váltak elérhetővé a háztartások vagyonára vonatkozó adatok.

Medgyesi Márton 2022: A generációk közötti transzferek hatása a vagyonfelhalmozásra Magyarországon nemzetközi összehasonlításban Kolosi T., Szelényi I., Tóth I. Gy. (2022), 9. fejezet

Szakmai közhely, hogy a termékenység alakulása komplex társadalmi folyamat, és a szülővé válás megértéséhez számtalan tényező hatását érdemes figyelembe venni. Mégis meglepődünk, amikor például Andorka Rudolf Gyermekszám a fejlett országokban című, 1987-ben megjelent könyvében 16 fejezet szól a termékenységet befolyásoló tényezőkről. Rögtön az is világossá válik, hogy hiába veszünk figyelembe sok-sok tényezőt, a magyarázat szükségképpen korlátozott lesz, és ha egy-egy szempontot kiemelünk, fontos lenne a többit kontroll alatt tartani. Tanulmányunk kiemelt célja, hogy megvizsgáljuk a családpolitikai intézkedések termékenységre gyakorolt hatását. Ennek különös jelentőséget ad, hogy az elmúlt évtizedekben hazánkban számtalan családpolitikai váltás következett be, és az alacsony termékenység következtében a volt szocialista országokban is számos pronatalista intézkedést vezettek be. Jelenleg pedig az északeurópai országokban végbemenő, mindenkit meglepő termékenységcsökkenés következtében vált a családpolitikai intézkedések termékenységre gyakorolt lehetséges hatása a közéleti érdeklődés tárgyává. Elemzéseink három évtizedet fognak át: az 1980-as években indulnak és a rendelkezésre álló adatok miatt 2016-ig tartanak. Magukban foglalják tehát a politikai, gazdasági és társadalmi átmenet időszakát, amikor a redisztributív hiánygazdaság piacgazdasággá válik, illetve a gazdaság integrálódik a világpiacba, amikor a politikai intézmények átfogóan és gyorsan, a jóléti intézményrendszer pedig átfogóan, de lassabban alakul át. Természetesen vetődik tehát fel a kérdés (Gerber–Perelli-Harris 2012), hogy várhatjuk-e a családpolitikai intézkedések termékenységet ösztönző hatását akkor, amikor a társadalomszerkezet és a társadalmi együttélés szinte minden területén mélyreható változások mennek végbe. Várhatjuk-e, hogy a családpolitika hatást ér el egy olyan időszakban, amikor a gyerekvállalási modell átalakul, amikor a társadalom a korai gyermekvállalási mintáról egy késő gyermekvállalási mintára tér át? Persze kérdéseink másfajta perspektívából is megfogalmazhatók: Nem éppen az-e a kormányzati beavatkozások szerepe, hogy az átalakulás kiszámíthatatlanságában egyfajta biztonságot nyújtsanak, védőhálóként szolgáljanak? Vagyis nem éppen ekkor várhatjuk-e, hogy a jóléti állami ellátások a kívánt célokat elérik? A hazai intézkedések elemzése során ajánlatos tehát figyelembe venni, hogy „turbulens időket” elemzünk. Két ilyen „külső” vagy „egyedi” tényezőcsoportot szándékaink szerint modelljeinkben is be tudunk építeni. Tudjuk, hogy a mélyreható, átfogó átalakulás gazdasági krízissel, munkapiaci hullámzással járt, és ez hatással van a termékenységre (Cornia–Paniccia 1996; Goldstein et al. 2013). Ezen környezetváltozást háromféle gazdasági indikátorral (infláció, foglalkoztatás és munkanélküliség szintje) fogjuk mérni és kontrollálni. Másrészt a korai gyermekvállalást a késői gyermekvállalás váltotta fel, ami átmenetileg szükségszerűen csökkentette a termékenységet. E folyamat hatását is makroindikátorral kívánjuk megragadni. Végül a demográfiai és szociológiai elemzések bevett gyakorlata szerint feltételezzük, hogy a gyermekvállalási esélyek társadalmi ismérvek szerint eltérnek. Ezt a szemléletet azzal egészítettük ki, hogy azt is vizsgáltuk, hogy a különböző társadalmi csoportok a makrokörnyezet változására eltérően reagálnak-e. A társadalom heterogenitása miatt a családpolitikai intézkedések egyes társadalmi csoportokat jobban motiválhatnak, másokat kevésbé érinthetnek.

A társadalom szerkezetét meghatározó jelenségek közül kiemelten fontos a párválasztás. Ennek oka, hogy a párkapcsolat létrehozásával a pár tagjai vagyon- és jövedelmi közösséget alkotnak, így a párválasztás egyfelől befolyásolja a háztartások közötti egyenlőtlenségeket, másfelől pedig az egyén számára a felfelé mobilitás és a státuszfenntartás eszköze lehet. Ezzel ellentétben a kapcsolat felbomlása a lecsúszás, a státuszvesztés lehetőségével fenyeget. A párkapcsolatok ugyanakkor nem véletlenszerűen jönnek létre: az egyének többek között a saját preferenciáik, a társadalom elvárásai és a rendelkezésre álló, potenciális partnerek alapján döntenek (Kalmijn 1998). Eme tényezők fényében jelen tanulmány elsődleges célja, hogy népszámlálási és mikrocenzus adatokra alapozva bemutassa az 1980 és 2016 közötti időszakban végbement változásokat a párválasztási mintázatokban. Továbbá, az elemzés során arra is választ keresünk, hogy erősödött-e vagy gyengült-e a férfiak és nők iskolai végzettsége közötti kapcsolat a párválasztás meghatározásában. Másodsorban, longitudinális adatokra alapozva megvizsgáljuk, milyen szerepet játszik a pár tagjainak relatív iskolai végzettségének helyzete a kapcsolatok felbomlásában. Annak érdekében, hogy reflektálni tudjunk a partnerszelekció társadalomszerkezetet és társadalmi egyenlőtlenségeket formáló hatására, korábbi tanulmányokhoz hasonlóan (lásd Bukodi 2004), a vizsgálat során az egyén társadalmi-gazdasági helyzetét a legmagasabb iskolai végzettséggel közelítjük. Az elemzés során a 25–34 évesek életkori csoportjára2 , akik már feltehetően befejezték tanulmányaikat, és a párválasztás szempontjából kritikus életkorban vannak.

Tanulmányomban azt vizsgálom, hogy a jövedelem eloszlása és a foglalkozási szerkezet átalakulása miként függ össze Magyarországon, illetve hogy ez miként változott az 1980-as évek eleje, illetve a 2010-es évek vége közötti csaknem négy évtized során. E vizsgálat révén pedig arra az általánosabb kérdésre keresem a választ, hogy a gazdasági, anyagi egyenlőtlenségeket mennyiben lehet visszavezetni a piaci, különösen munkaerő-piaci esélyeiket tekintve különböző osztályhelyzetben lévők közötti egyenlőtlenségekre. A következőkben először a dolgozat kérdésfelvetését mutatom be, majd utána térek rá az empirikus eredményekre.1 A felvetett probléma szempontjából két forrás kitüntetett jelentőségű számomra. Egyrészt a hazai munkák közül közvetlenül kapcsolódom Ferge Zsuzsa 1960-as években végzett rétegződés-vizsgálataihoz, amely mind megközelítése, mind pedig konkrét eredményei szempontjából fontos kiindulópontot jelentenek (Ferge 1969). Másrészt szintén fontos kapcsolódási pontot jelentenek az osztályelemzés neomarxista, illetve neoweberiánus irányzatai, amelyek a klasszikus marxi–weberi osztályelmélethez visszanyúlva igyekeznek utat nyitni az osztályelemzés egy empirikusan megalapozott megközelítése felé (vö. Wright ed. 2005). Ezek a megközelítések közösek annyiban, amennyiben mindegyikük a társadalmi struktúra valamely elméletéből kiindulva igyekszik magyarázatot kínálni a társadalom tagolódásra, még ha a konkrét elméleti megfontolásaik el is térnek egymástól. Szintén közös e megközelítésekben az, ahogy az empíriához viszonyulnak. Mindegyikükre igaz, hogy azt a feladatot tűzik ki az empirikus vizsgálatok elé, hogy megerősítsék vagy cáfolják az előzetes elmélet által megfogalmazott várakozásokat, illetve hipotéziseket. Ennek szellemében azért vizsgálja Ferge, hogy a munkajelleg-csoportok között milyen különbségek vannak gazdasági, anyagi viszonyaik, kulturális helyzetük, életmódjuk, illetve mobilitási jellemzőiket tekintve, hogy képet alkothasson arról, hogy mennyiben lehet „valóságos társadalmi csoportoknak” tekinteni ezeket (Ferge 1969). A neomarxista, illetve a neoweberiánus irányzatok is arra törekszenek, hogy empirikus vizsgálatok segítségével teszteljék a klasszikus osztályelméletek feltevéseit. Ezek szerint az eltérő osztályhelyzetet elfoglalóknak az anyagi lehetőségei, illetve életesélyei is eltérnek egymástól; továbbá az osztályhelyzet alapját képezheti különböző társadalmi-kulturális gyakorlatok kialakulásának; illetve hogy az osztályhelyzet – ennek a felismerése nyomán – alapját képezheti a kollektív cselekvés különböző formáinak (Breen–Rottman 1995).