Sorozatok

Az olvasó a Társadalmi Riport 18. kötetét tartja a kezében. Ezzel kötetsorozatunk már egészen biztosan Európa-bajnok, nincs még egy ilyen sok kiadást megért, hasonló műfajú kiadvány földrészünkön. Azonban mégsem a mi történetünk a leghosszabb, mivel 1990-ben, amikor a sorozat alapító atyái – Andorka Rudolf, Kolosi Tamás és Vukovich György –megszerkesztették az első kötetet, más nyugat- európai kutatóintézetek mintáját követték Nagy-Britanniából, Németországból, Hollandiából és Svájcból. A társadalmi jelentések és monitoring programok eredete az 1970-es évekre nyúlik vissza, amikor Nyugat-Európa prosperáló jóléti államaiban az általános és az egyénekre lebontott jóléti mutatók egyszerre segítettek megmutatni a fejlődés trendjeit és a jólét eloszlásának változásait is. Az akkori mértékkel rohamosnak látszó, ma már persze kezdetlegesnek tűnő adatinfrastruktúra-fejlődés is megalapozta ezeknek a sorozatoknak az elindulását, amellett, hogy a gazdasági fejlődésnek és a társadalmi gyarapodásnak akkoriban még teljesen egyöntetű pozitív konnotációja volt. Mára ez (részben a növekedést kikezdő ideológiák terjedése miatt, részben pedig a tényalapú politikacsinálás keretfeltételeinek átrendeződése miatt) sok helyütt megváltozott, mint ahogy azoknak az országoknak a köre is, amelyekben megjelennek a műfajukban, indikátoraikban, fejezetszerkezetükben változó, de alapcéljukban változatlan társadalmi jelentések. Büszkék vagyunk arra, hogy ez a TÁRKI által kiadott sorozat a néha fellépő finanszírozási bizonytalanságok ellenére is stabilan jelen van a nemzetközi mezőnyben. Sőt, mi több, kutatóintézetünk szervezőként részt vállal a társadalmi jelzőszámokra épülő jelentéseket készítő nemzetközi mozgalom szervezésében, és az éves rendszerességű konferenciák honlapját is a TÁRKI működteti.

A nyolcvanas évek végén Andorka Rudolf barátommal elhatároztuk, hogy Magyar országon is összehozunk egy elsősorban adatokat közlő kötetet. Ebben az időben jónéhány európai országban jelentek már meg a társadalmi jelzőszámokat közlő kiadványok. Harmadik szerkesztőnek felkértük az akkori KSH elnökét, Vukovich Györgyöt, s a szerzőktől azt kértük, hogy a tanulmányokban beszéljenek az adatok, a tények, és azok szakmailag korrekt értelmezése. Így jelent meg a Társadalmi Riport 1990. Az intézményi hátteret az akkor öt éve alakult TÁRKI adta. A két évente megjelent kötetek költségeit többnyire a társadalompolitikában illetékes minisztérium finanszírozta, s amikor onnan visszautasítást kaptunk, akkor közösségi finanszírozással hoztuk össze a kiadásra szükséges összeget. Három alkalommal angol nyelvű válogatást is publikáltunk a tanulmányokból, és bekapcsolódtunk a hasonló köteteket publikáló nemzetközi együttműködésbe is. Andorka Rudolf halálát követően, 1998-tól Tóth István György egyre jelen tősebb szerepet játszott a Társadalmi Riport szervezésében és szerkesztésében. Később a 2020-as és a 2022-es kötet szerkesztésében Szelényi Iván is részt vett. A jelen, 18. Társadalmi Riport az első, aminek szerkesztésében nem veszek részt, helyettem Tóth István György mellett két fiatalabb munkatársunk, Gábos András és Medgyesi Márton vette át a stafétabotot. A cél és a jelleg azonban változatlan: adatokon alapuló elemzések publikálása az utóbbi évek magyar vo natkozású kutatásai alapján. A szerzők pedig a TÁRKI kutatói mellett a magyar szociológia és empirikus társadalomkutatás művelőinek jelentős részét felölelik. Én szeretném megköszönni az elmúlt 35 év munkáját minden szerzőnknek és munkatársunknak. 2025 januárjában 40 éves a TÁRKI, az egész térség első, nem állami társadalomtudományi kutatóintézete. Erről a négy évtizedről tanúskodik a Társadalmi Riport-sorozat.

Magyarország az Európai Unió keleti kibővítésének első hullámában, 2004-ben csatlakozott az Unióhoz. Az uniós csatlakozás kilátása már az 1990-es évek második felében is elősegítette, hogy a magyar gazdaság gyorsan talpra álljon a mély transzformációs válságból, az uniós tagság ideje alatt pedig Magyarország gazdasági fejlettsége számottevően közeledett az Unió fejlettebb tagállamaiéhoz. Ugyanakkor a tagállami fejlettséget összehasonlító két alapvető uniós mérce szerint a magyar felzárkózási eredmények elmaradnak az Európai Unióhoz 2004 től csatlakozott közép- és kelet-európai államok (továbbiakban: EU11-országok) többsége által elért teljesítményektől, mert e kiemelt teljesítménymutatók alapján jó néhány tagállam nemcsak utolérte, hanem meg is előzte Magyarországot. Írásunkban először nemzetközi összehasonlító statisztikai elemzéssel bemu tatjuk az EU11-országok Unióhoz való felzárkózásának közös hajtóerőit, vala mint Magyarország pozícióvesztésének alapvető adatait. Ezután kitérünk e felzárkózási folyamat magyarországi sajátosságaira, és végül hipotéziseket fogalmazunk meg az EU11 körén belüli visszaesés országspecifikus magyará zataira1. Ebben a részben az elemzést már a magyar gazdaságra szűkítjük. Arra a kérdésre keressük a választ, hogy milyen útfüggőségek és hatalomszerzési kihívások játszottak szerepet a 2001–2010 közötti kormányzási útvesztésben, illetve abban, hogy a 2010 utáni magyar berendezkedés (az Orbán-rendszer) különútra terelte és az Unió peremére sodorta az országot.

Az EU létrehozásától kezdve alapcél volt a tagállamok közötti gazdasági és társadalmi integráció erősítése, ami a posztszovjet világ kevésbé fejlett kelet- közép- európai országainak csatlakozásával még hangsúlyosabbá vált. Az újonnan csatlakozott országok elitjeit és választóit a rendszerváltás és az Unió keleti bővítése során is a nyugati országokhoz való gazdasági és társadalmi közeledés motiválta. De volt-e, és ha igen, milyen mértékben társadalmi konvergencia a kelet közép- európai országok és néhány régebbi EU-tagállam között a poszt-jaltai berendezkedés felbomlása, illetve az Európai Unióhoz való csatlakozás óta? Fejezetünkben erre a kérdésre keressük a választ és a három balti államot (Észtország, Lettország és Litvánia), a négy visegrádi országot (Csehország, Magyarország, Lengyelország, Szlovákia), valamint Horvátországot, Szlovéniát, Romániát és Bulgáriát (továbbiakban: EU11-országok2) vizsgáljuk e szempontból. Magyarországra természetesen kiemelt figyelmet fordítunk. A legtöbb konvergenciaelemzés gazdasági mutatók nagyobb országcsopor tokon (pl. EU15, EU27, eurózóna stb.) belüli heterogenitásának csökkenését (szigma-konvergencia), esetleg a szegényebb országok felzárkózásának mértékét (béta-konvergencia), vagy a teljes vizsgált népesség-univerzumon belüli eset párok közötti különbségek csökkenését („klub-konvergencia”) vizsgálja. Ezzel szemben mi azt állítjuk, hogy az EU11-országok alrégióinak fejlődését érdeme sebb a vizsgált országaink számára relevánsabb alrégiók tagjaival (a baltiakat a skandináv államokkal, Kelet-Közép-Európát Nyugat-Közép-Európával, Romá niát és Bulgáriát Olaszországgal és Spanyolországgal) összevetni. Elemzésünk, melynek időtávja az 1990-es évek elejétől a legutolsó még rendelkezésre álló adat évéig terjed, abban is eltér a legtöbb ebben a témában született vizsgálat tól, hogy a gazdasági és intézményi fejlettség helyett elsősorban a társadalmi konvergenciára fókuszál.

Kelet-Közép-Európa fogalma, az ide sorolt országok köre a szakirodalomban és a köznapi szóhasználatban sem egyértelmű (Szabó et al. 2019). Mostani tanulmányunkban a kelet-közép-európai térség alatt – praktikus okokból, első sorban a vizsgált folyamataikban mutatkozó meghatározó hasonlóság miatt – Magyarországot és a többi visegrádi országot (Csehországot, Lengyel országot és Szlovákiát), továbbá az EU-hoz 2004-ben és később csatlakozott, posztszovjet, illetve volt szocialista országokat (Észtországot, Lettországot, Litvániát, Szlové niát, Bulgáriát, Romániát és Horvátországot), azaz az uniós dokumentumokban egyszerűsítve „Eastern”-ként szereplő 11 országot fogjuk érteni, és a továbbiak ban EU11-országok néven utalunk rájuk. Tanulmányunkban az ezredforduló utáni, adatokkal lefedett – zömmel 2021 -ig, néhol 2022-ig tartó – időszak főbb területi egyenlőtlenségi trendjeit mutatjuk be. Elsőként rövidebben, csupán néhány kulcsmutatóra szorítkozva az Euró pai Unió, ezen belül is az EU11 országcsoport folyamatait foglaljuk össze. Ezt kö vetően – a kiemelten vizsgált jövedelem mellett röviden más egyenlőtlenségi dimenziókra is kitérve – Magyarország belső területi folyamataival foglalkozunk, rámutatva a kelet-közép-európai trendekbe illeszkedő, és a sajátosan „magyar” jellemzőkre is. Mindkét esetben törekszünk – az egyenlőtlenségek nagyságán, és a térbeli mintázatok értelmezésén túl, a terjedelmi korlátok szabta keretek között – a területi kép sajátosságainak, és az időbeli változásoknak a magyará zatára, valamint a hátterükben álló főbb tényezők azonosítására is.

A társadalmi kohézió rendkívül sokszínű, egymással rokon ún. „hibrid” fogalmi megközelítést takar (Jenson 2010). A társadalomtudományokban elsősorban a bizalommal, együttműködéssel, társadalmi tőkével összefüggésben hasz nálják, ugyanakkor széles skálán alkalmazzák e kifejezést a szakpolitikákban is a társadalmi befogadás, a felzárkóztatás, a szociális innováció, valamint a szociálpolitika területén. A fogalom az Európai Unióban elsősorban a kohéziós politikák megszületésé vel összhangban került stratégiai szintre, amelyek megvalósulását a strukturális és beruházási alapok szolgálják. Közöttük a társadalmi kohéziót a munkahelyterem tés, a társadalmi befogadás, a szegénység elleni küzdelem, az oktatás mindenkori hívószavakkal elsősorban – de nem kizárólagosan – az Európai Szociális Alap fedi le. Magyarország 2004-es uniós csatlakozása óta a hazai terminológiában is – elsősorban az uniós szakpolitikákkal kapcsolatosan – a társadalmi kohézió fogalmának felzárkóztatás- és szociálpolitikai megközelítését használjuk. Tanulmányunkban arra vállalkozunk, hogy az elmúlt két évtized vonatkozásá ban áttekintsük, a társadalmi kohézió kérdésköre milyen hangsúllyal jelent meg az uniós fejlesztéspolitika hazai megvalósításában, ez milyen vélt vagy valós társa dalmi hatásokat tudott generálni, és mindez mennyire volt eredményes a társadalmi és területi különbségek, illetve az elmaradott települések felzár kóztatására irányult célkitűzések megvalósításában. A társadalmi kohézió és a fejlesztéspolitika kapcsolata nemcsak a hibrid fogalmi megközelítésből eredő bonyolult értelmezhetőség miatt értékelhető nehézkesen, hanem az elmúlt két évtized uniós forráskihelyezésének sajátosságai miatt is. Már a 2004–2006-os fejlesztéspolitikai ciklustól kezdődően gyakorlatilag máig ható problémát jelent, hogy a társadalmi beruházások mérésére elsősorban csak eredményindikátorok álltak rendelkezésre, és a tényleges hatások közép- vagy hosszú távú nyomon követésére nincsenek rendszerszintű és folyamatosan gyűjtött, összehasonlítást lehetővé tévő, területi bontásban is elérhető adatok. Így aztán minden későbbi értékelés, hatásmérés csak rendkívül korlátozottan vagy más, egy-egy értékelés keretén belül primer eszközökkel gyűjtött adatokra támaszkodva tudott következtetéseket levonni. Mindez azt eredményezte, hogy tulajdonképpen átfogóan ma sem lehet megállapítani, hogy uniós fejlesztés politikai eszközeink ténylegesen milyen hatást gyakoroltak a magyar társadalom rászoruló, támogatást igénylő csoportjaira.

Az Európai Unióval kapcsolatos diskurzus az utóbbi években mind Magyar országon, mind más tagállamokban egyre erősebben összekapcsolódik a nemzeti szuverenitás kérdéskörével. A mélyebb uniós integrációt ellenző, akár kifejezetten euroszkeptikus politikai szereplők a tagállamok érdekeivel ütközőnek, vagy egyenesen ellentétesnek mutatják be az Európai Unió intézményeinek hatásköreit, döntéshozatali mechanizmusait. Míg a csatlakozást megelőző és az azt közvet lenül követő időszakban Magyarországon jóformán teljes politikai konszenzus övezte az európai integráció kívánatos voltát, a helyzet azóta megváltozott, a vélemények polarizáltabbak lettek. A Fidesz-kormányok kommunikációja is ezt tükrözi az elmúlt több mint egy évtizedben. Tanulmányomban azt vizsgálom, hogy a politikai kommunikáción túl a lakossági attitűdökben is tetten érhető-e az EU nemzeti szuverenitást korlátozó tényezőként való azonosítása. Azaz, azoknál az egyéneknél, akik pozitív véle ménnyel vannak az EU-ról, kevésbé hangsúlyosan jelennek-e meg szuverenista meggyőződések, illetve fordítva, akik negatívabban ítélik meg az Európai Uniót, azok fontosabbnak tartják-e ezeket. Az elemzésben arra is kitérek, hogy mely társadalmi csoportokban hogyan jelenik meg ez a két kérdés, valamint azok összekapcsolódása. Megvizsgálom továbbá azt is, hogy időben hogyan változott a két jelenség kapcsolata. Feltételezem, hogy az euroszkepticizmus és a szuverenista vélemények egyre inkább kéz a kézben járnak egyéni szinten is. Kutatási kérdéseim megválaszolásához az ISSP-felvétel Nemzeti Identitás blokkjának magyar adatait használom, az 1995., 2003., 2013. és 2023. évi hullámokra fókuszálva.

A foglalkoztatás növelése és a szegénység csökkentése 2010 óta együttesen szerepel az Európai Unió stratégiai céljai között.1 Az EU 2020 Stratégia, az Európai Unió 2010 és 2020 közötti időszakra vonatkozó, az intelligens, fenn tartható és befogadó fejlődést ösztönző átfogó terve azt célozta, hogy 2020-ra a 20–64 évesek foglalkoztatási rátája 75%-ra nőjön, a szegénységben vagy társa dalmi kirekesztettségben élők száma pedig 20 millióval csökkenjen a 2008-as értékhez (116 millió) képest. A foglalkoztatási célt az EU vezetői a 2030-ig tartó stratégiai időszakra 78%-ra emelték a portói szociális csúcstalálkozón, míg a szegénységben vagy társadalmi kirekesztettségben élők számának (91 millió, amiből 17,9 millió gyermek) 15 millióval (ideértve 5 millió gyermeket) történő csökkentését irányozták elő 2019-hez képest (European Commision 2021). A 2010–2020-es időszakban sem a foglalkoztatási, sem a szociális cél nem teljesült az EU egészének szintjén. A foglalkoztatási cél csak kevéssel maradt el a kitűzött értéktől (73% a 75%-kal szemben), a szociális cél esetében viszont az elmaradás jelentős volt. Tanulmányunkban országok közötti összehasonlításban vizsgáljuk a foglalkoztatás és a szegénység trendjeinek összefüggését. Első lépésben az EU 2020 Stratégia foglalkoztatási és szociális céljaira vonatkozó trendeket elemezzük a stratégia referencia-időszakában (tehát 2008 és 2020 között) (2. fejezet), majd a két indikátor kölcsönhatásait uniós és tagállami szinten vizsgáljuk 2005 és 2020 közötti adatokon (3. fejezet).2 Írásunkat az elemzés egy magyar szempontú értékelő összefoglalásával (4. fejezet) és összegzéssel (5. fejezet) zárjuk. Elemzésünk az Eurostat adatbázisából származó, elsődlegesen a munkaerő piacra – European Labour Force Survey (EU-LFS) – és a háztartások jövedel meire és életkörülményeire – European Statistics of Income and Living Conditions (EU-SILC) – vonatkozó keresztmetszeti és országonkénti összehasonlító adatokra épül. A szövegben közölt eredmények egyik része a Függelékben, másik része az Online melléklet3 táblázataiban érhető el. Elemzésünkbe a stratégiai időszak nagyobb részét jellemző állapotnak megfelelően az EU28 tagállamait, tehát Horvátországot és az Egyesült Királyságot is bevontuk.

Az országok humántőke-állománya, a népesség iskolázottsága és készségei a gazdasági növekedés és a termelékenység növekedésének egyik fő mozgató rugója. A kérdést könyvtárnyi irodalom vizsgálja (lásd pl. Hanushek–Woessmann 2023). Ma már az is széles körben elfogadott, hogy a humán tőke minőségének javítása az egyik legfontosabb követendő politika, ha a közepes jövedelmű orszá gok ki akarnak kerülni a közepes jövedelem csapdájából, és hogy nemcsak a felsőoktatás, hanem a készségek és kompetenciák diverzifikáltságának mértéke is meghatározó (Agénor–Canuto 2015; Agénor 2017). Azokat a készségeket és kompetenciákat, melyeket a nemzetközi kategorizálás szerinti felső középfokú oktatásban (ISCED3)1, vagyis a magyar terminológia szerinti középfokú okta tásban lehet megszerezni, egyre inkább a sikeres munkaerőpiaci belépéshez szükséges minimumkövetelménynek tekintik. Ez a képzettségi szint szükséges a későbbi továbbtanuláshoz, valamint ahhoz, hogy az egyén sikeresen vehessen részt egy későbbi életszakaszban munka közbeni képzésben vagy felnőttkép zésben, hogy alkalmazkodni tudjon a változó munkaerőpiaci követelmények hez (Brunello–Rocco 2017). A minőségi felsőoktatást pedig létfontosságúnak tekintik, ha a gazdaságok az egyszerű termelési folyamatokon és termékeken túlmutató értékláncot kívánnak létrehozni. A felsőfokú végzettségűek iránti kereslet növekedéséhez járult hozzá a digitalizáció, robotizáció és automatizáció is (Albinowski–Lewandowski 2024).

Ebben a tanulmányban a nemek közötti egyenlőség helyzetének alakulását vizs gáljuk Magyarországon 2015 és 2022 között, az elérhető indikátorok alapján, összehasonlítva az Európai Unió tagállamaival, kiemelten a visegrádi országokkal. A nemek közötti egyenlőség az Európai Unió egyik alapértéke, alapvető jog, és a Szociális Jogok Európai Pillérének egyik legfontosabb elve (Európai Bizottság 2020). A 2015 és 2022 közötti időszak két, a tagországok társadalom- és gaz daságpolitikáját összehangolni hivatott, ún. euró pai szemeszter ciklust, és ezen belül két nemek közötti esélyegyenlőségi stratégiát ölel fel (2015–2019, illetve 2020–2025). Tanulmányunkban tehát az EU nemek közötti egyenlőséggel kap csolatos e két ciklusban megfogalmazott célkitűzéseit tekintjük sorvezetőnek. Ez egyúttal azt jelenti, hogy a férfiak és nők közötti egyenlőtlenségekre össz pontosítunk, és nem elemezzük a szexuális kisebbségekkel kapcsolatos jelentős és negatív változásokat.1 Az első időszak a nők munkaerőpiaci részvételének növelését, a nemek közötti bér- és nyugdíjkülönbségek csökkentését, a nők szegénysége elleni küzdelmet, a nők és férfiak egyenlő részvételét a döntéshozatalban, valamint a nemi alapú erőszak elleni küzdelmet és az áldozatok védelmét jelölte ki fő célul. A második időszak három kulcsszó köré rendezte a célkitűzéseket: szabadság, boldogulás és vezetés. A szabadság dimenziója a nemi alapú erőszak elleni fellépés és az áldozatok védelme mellett a nemi sztereotípiák visszaszorítását is magában foglalja. A boldogulás a nők és férfiak gazdaságban való egyenlő részvételére utal, és a fizetett munkán túl törekszik a (nem fizetett) gondoskodói feladatok egyenlőbb elosztására is. Ezen kívül a bérkülönbségek2 jelentős részét okozó ágazatok közötti elkülönülést is csökkenteni kívánja, különös figyelemmel a nők STEM (természettudomány, technológia, műszaki tudományok és a mate matika) ágazatokban való részvételének előmozdítására. A vezetés dimenziója a nők egyenlő részvételi esélyét ösztönzi a döntéshozatalban azzal, hogy a nők gazdasági (cégek), politikai (pl. kormány, parlament) és egyéb állami intézmé nyek (pl. bíróságok) vezető tisztségeiben betöltött szerepét kívánja elősegíteni.