Sorozatok

Amikor, nagyjából egy évvel ezelőtt belefogtunk a 2022-es Társadalmi Riport szerkesztésébe, azt hittük, ez egy szokásos év lesz, szokásos cikkekkel. Arra gondoltunk most nagyobb hangsúlyt helyezhetünk majd olyan, a magyar társadalom szemszögéből hosszabb távú témákra is, mint a társadalom szerkezetének, mobilitásának alakulása, a szegénység és az egyenlőtlenség trendjei stb. Tavaly ilyenkor már kifelé jöttünk a Covid-válságból, növekedett a gazdaság, business as usual, gondolhattuk. Aztán nem így lett. 2021 őszén növekedésnek indult az infláció, minden korábbinál nagyobb választási költekezésbe kezdett a kormány, majd február végén Oroszország területszerző háborút indított Ukrajnában. Áprilisban választások voltak, amelyet egyszerre határoztak meg a korábbi gazdasági növekedés körülményei, a háborús fejlemények és a szimbolikus térfeleken folytatott kultúrharcok (mint például a szexuális kisebbségekkel kapcsolatban indított népszavazási kampány). Később (részben a választási költekezés következményeként) európai csúcsokat döntött a fogyasztói áremelkedés, kiéleződött az ország kelet–nyugati geopolitikai térben való elhelyezkedéséről folytatott vita, Magyarországot elítélő határozatokat hozott az Európai Parlament, és a jogállamisággal kapcsolatos uniós aggodalmak miatt kondicionalitás eljárásba kezdett az Európai Bizottság. A kilátásba helyezett hatalmas forrásmegvonások érdekében a kormányzat új, elsősorban a fékek és ellensúlyok működésével, valamint a közbeszerzések korrupciós kockázataival kapcsolatos jogszabálymódosításokat kezdeményezett, de az Előszó írásakor még nem világos, mi lesz a kondicionalitás eljárás eredménye. Van tehát bőven téma és kihívás a szokásos és nem szokásos elemzési területeken egyaránt, aminek az idei Társadalmi Riport úgy, mint eddigi 32 éves történetében, most is igyekszik megfelelni. Kötetünk nyolc részre tagolódik. Az első részben az ország gazdasági körülményeivel foglalkozunk. Ezen belül Palócz Éva a magyar gazdasági helyzetet elemzi két egymásra torlódott válságsokk (a Covid és az orosz–ukrán háború) kontextusában. Aztán Medve-Bálint Gergő, Martin József Péter és Nagy Gabriella tekinti át azt, amit az uniós források magyarországi hasznosulásáról és az EU-támogatások elosztásának mechanizmusairól tudhatunk. Gábos András és Tomka Zsófia nemzetközi összehasonlításban mutatja be a minimumjövedelem-ellátások szintjének alakulását 2009 és 2017 között. Hegedüs József és Székely Judit cikke azt elemzi, hogyan mozogtak a lakásárak, a jövedelmek és miképpen alakultak a lakáspiac területi egyenlőtlenségei Magyarországon.

Tanulmányunkban az intergenerációs iskolai mobilitás és az iskolai alapú párkapcsolati homogámia változását, illetve a két folyamat összekapcsolódását vizsgáljuk Magyarországon. Elemzésünkben mind a társadalmi mobilitást, mind pedig a párkapcsolati homogámiát olyan indikátoroknak tekintjük, amely egy társadalom nyitottságáról, illetve zártságáról ad tájékoztatást, még ha a jelenségnek különböző aspektusait ragadják is meg (Hout 1982; Ultee–Luijkx 1990; Katrňák et al. 2012).1 A társadalmi mobilitás a legáltalánosabb értelemben az egyének társadalmi helyzetének változását jelenti (Andorka 1982). A mobilitáskutatások arra a kérdésre keresik a választ, hogy mennyiben öröklődik át a szülők társadalmi helyzete (esetünkben iskolai végzettsége) a gyermekeikre, illetve az egyének mekkora hányadának változik a társadalmi pozíciója (végzettsége) származási helyzetéhez képest. Amennyiben a származás szerepe erős, az arra utal, hogy az egyéneknek kisebb lehetőségük van arra, hogy saját erőfeszítéseikre, illetve szorgalmukra támaszkodva változtassanak a származásukból adódó társadalmi helyzetükön. A társadalmi mobilitás kérdése Max Webernél a „társadalmi osztályokkal” összefüggésben merül fel. Weber meghatározása szerint a mobilitás a társadalmi osztályokon belül gyakori, az osztályok között viszont kevésbé. Így, az osztályok közötti mozgás ritkasága meghatározza az osztályok közötti határok szilárdságát és az osztályformálódás esélyét (Weber 1987). Tehát, az alacsony mértékű nemzedékek közötti mobilitás azt jelenti, hogy az osztályok közötti határok merevek, s nehezebben átjárhatók az egyének számára.

A Társadalmi Riport legutóbb 24 évvel ezelőtt közölt fejezetet az ország vallási dimenzióinak elemzéséről1 , a vallással és a vallásosság változásával foglalkozó tanulmány2 pedig még régebben, 1996-ban jelent meg a kötetsorozatban utoljára. Az eltelt negyedszázad a társadalomban komoly fordulatokat hozott, amelyből a vallás területe sem maradt ki. Tanulmányunkban egyrészt a vallásosságra vonatkozó alapadatok trendjeit mutatjuk be, lehetőség szerint a rendszerváltás óta eltelt időszak egészére összpontosítva. Másrészt a vallás szerepváltozatait vizsgáljuk a társadalmi diskurzusban, a publikus identitás artikulációjában. A vallási folyamatok értelmezésére világszerte alkalmazott elsődleges elméleti megközelítés a szekularizációs paradigma. Elsőként Wilson definiálta az elmélet lényegét (Wilson 1966), miszerint arról a folyamatról van szó, amelynek során a vallás gondolkodás, vallásgyakorlat és a vallási intézmények veszítenek társadalmi jelentőségükből.3 Később, többek között a belga Dobbelaere, megkülönböztették a szekularizáció különböző szintjeit, úgy mint individuális, szervezeti és társadalmi (Dobbelaere 2002). Más megközelítésben a társadalmi modernizáció nem a vallás visszaszorulásával, jelentőségvesztésével, hanem inkább alakváltozásával jár együtt. Az egyén vallásossága elszakad vagy eltávolodik a vallási intézményektől, individualizált vallási formák jelennek meg. (Luckmann 1967; Davie 2002; Hervieu-Léger 2000)

A surveyalapú kutatások többsége az individuális területre koncentrál. Többek között Casanova több mint 25 évvel ezelőtt megjelent kötete irányította a figyelmet a vallás társadalmi dimenzióira, amit a kötet címe egyértelműen jelez: Public Religions in the Modern World (Casanova 1994). Casanova azt a tendenciát elemezte, amelyben a személyes vallásosság a szekularizációs megközelítés prediktumai szerint a világ – de legalábbis Nyugat-Európa – társadalmaiban csökken, ugyanakkor a vallás erősödő mértékben van jelen a társadalmi nyilvánosságban. Tanulmányunk első felében a személyes vallásosság legfőbb magyarországi adatsorait mutatjuk be nemzetközi összehasonlításban. A második részben pedig a társadalmi összefüggésekre koncentrálunk. Mint látni fogjuk, ez a kettősség Magyarországon is megfigyelhető. Miközben a személyes vallásosság kevés kivételtől eltekintve összességében csökkenő tendenciát mutat 1990 óta, a társadalmi dimenzióban erősödő jelenléttel találkozunk.

A politikai részvétel fokmérője a demokráciának, különösen normatív megközelítéssel. Elméletileg különféle formát ölthet, mint a befolyásolás, az érdekérvényesítés vagy az önkifejezés eszköze (Teorell 2006). A politikai részvétel alacsony mértéke a demokrácia hiányosságának minősül, csökkenti a politikai folyamatok legitimációját. Politikusok rendszeresen alkalmazzák saját legitimációjuk alátámasztására a magas politikai részvételt, szavazati arányt. Ugyanakkor tény, hogy az emberek jelentős részét alacsony politikai aktivitás jellemzi. A négyévenkénti országgyűlési választásokon való részvétel sokak életében az egyetlen formális politikai megnyilvánulás, de ez sem teljes körű egyetlen országban sem. A szavazásnál sokkal kevesebben vannak azok, akik a politikai részvétel bármely más formáját gyakorolnák. Vannak, akiket nem érdekel a politika, nem éreznek semmilyen motivációt arra, hogy politikai értelemben megnyilvánuljanak. Mások úgy gondolják, nincsenek lehetőségeik vagy megfelelő eszközeik arra, hogy kifejezzék politikai álláspontjukat, politikai döntéseket befolyásoljanak. A demokratikus berendezkedéseket vizsgáló politikai szociológia számára a politikai részvétel egyenlőtlensége azért jelent érdekes és vizsgálandó problémát, mert a különböző társadalmi csoportok közötti részvételi különbségek megjelennek a politikai döntéshozatalban és a döntések eredményeiben is (Dubrow 2015). Azok a társadalmi csoportok, amelyek csak kevéssé vesznek részt a politikai cselekvésekben, kisebb nyomást helyeznek a politikai döntéshozókra, és így érdekeik kevésbé jelennek meg a döntésekben, közpolitikai intézkedésekben. (Dalton 2017, 3. fej.; Gilens 2012) Ez pedig alapvető problémának minősül a demokrácia működése szempontjából (Lijphart 1997; Rosenstone–Hansen 1993; Schlozman et al. 2012; Dubrow ed. 2014). A politikai aktivitás, annak mértéke vagy iránya, és a társadalmi helyzet közti kapcsolat vizsgálata hagyományos kutatási téma. A politikatudomány klasszikus képviselői (Verba–Nie 1987; Rosenstone–Hansen 1993; Verba et al. 1995) a részvétellel kapcsolatban több magyarázó mechanizmust is számításba vesznek; ezek kiterjednek demográfiai, illetve státusz jellemzőkre, de adott esetben túl is lépnek a szociodemográfiai ismérveken (Brady et al. 1995). A társadalmi egyenlőtlenségek és a demokrácia működése összefügg egymással. Krieckhaus et al. (2014) makroszintű elemzése szerint az egyenlőtlenségek negatívan hatnak a demokráciára, például a jövedelmi egyenlőtlenségek a társadalomban negatívan hatnak a politikához való viszonyra, legyen szó politikai érdeklődésről vagy részvételről (Solt 2008). A gazdasági egyenlőtlenség tehát politikai egyenlőtlenséghez vezet mikroszinten is. Erről a kérdésről legfrissebben Dacombe–Parvin (2021) nyújt alapos áttekintést a Representation folyóirat különszámának bevezető cikkében. Saját kutatásunk szempontjából érdemes kihangsúlyozni, hogy az olyan elemzésekben, ahol státuszismérvek szerepelnek magyarázójelleggel, rendre fontos szerepet kap az iskolázottság és a foglalkozás hatása a politikai aktivitásra. Ezek a hatások nem feltétlen közvetlenül jelennek meg, hanem inkább közvetett módon járulnak hozzá az összetettebb magyarázó mechanizmusokhoz (Persson 2015). Brady és munkatársai (1995) kiemelik, hogy a politikai részvétel egyéni szinten azon múlik, hogy az emberek akarnak-e, illetve meg tudnak-e nyilvánulni politikai cselekvőként. Ez pedig összefüggésben van azzal, mennyire iskolázottak, illetve hogyan és milyen munkával biztosítják megélhetésüket. A politikai részvétel tehát egyfelől motiváció kérdése, vagyis valami érzelmi, tudati késztetés, társadalmi ösztönzés arra, hogy valaki politikailag megnyilvánuljon. Az erre vonatkozó kiterjedt szakirodalmat itt nem tekintjük át, erről lásd Susánszky (2022). Itt csak arra utalunk, hogy ha a politikai részvétel egy szükséglet a demokrácia (jobb) működése szempontjából, akkor az erre vonatkozó egyéni igények valahol egy Maslow-piramis magasabb szintjén helyezkedhetnek el. Másrészt a politikai részvétel lehetőség és képesség kérdése, hogy valakinek van-e ideje, módja a politikai cselekvésre, a közeg, amiben él (család, munkahely) inkább ösztönzi vagy gátolja ebben. A politikatudományi szakirodalom összefoglaló kifejezése erre az erőforrások, mely mögött egyfelől ismét az iskolázottság, másfelől a munkaerő-piaci helyzet jellemzői állnak. Jelen tanulmányunkban arra a kérdésre keressük a választ, hogy hogyan határozzák meg az egyének politikai részvételét a végzett munka jellemzői, illetve a munkaerő-piaci helyzet, beleértve azt az esetet is, ha valakinek nincs munkája. Elemzésünkhöz az European Social Survey adatait használjuk. Mielőtt a bemutatjuk elemzésünk eredményeit, a következő részben röviden ismertetjük a legfontosabb korábbi kutatásokat.

Magyarországon a népképviseleti országgyűlés létrehozása óta az idei, 42. parlamenti választás az 1848 tavasza óta lezajlott választások legdemokratikusabb negyedébe tartozott, ha a jogosultak körét, az indulás, a kampányolás és a választás szabadságát nézzük. A szavazók modern értelemben vett információs jogainak gyakorlati érvényesülése és a választások törvényes lebonyolításának jogállami biztosítékai tekintetében azonban 1990 óta a legkevésbé szabad választásra került sor. A választást részben ezért, részben pedig az ellenzék új politikai ­stratégiája által felkeltett túlzott várakozások miatt, rendkívül nagy figyelem övezte. A megelőző három országgyűlési választáson az 50%-hoz közeli szavazatarányt képviselő ellenzék megosztottsága és a választási rendszer megreformálása miatt tudott a Fidesz–KDNP lista kétharmados mandátumtöbbséget szerezni, és ezzel lehetőséget a politikai rendszer, a tulajdonviszonyok, a jogi és közéleti normák messzemenő átszabására. 2022-ben azonban az ellenzék megosztottsága sokkal kisebb volt, miközben a választási szabályok, valamint a Fidesz és az ellenzék feltételezett népszerűsége alig változtak a legutóbbi választás óta. Meglepetést okozott ezért, hogy 2022-ben még a korábbi választásokon látottnál is több parlamenti mandátumot szerzett a kormánypárt. A választást követő kommentárok központi témája lett e meglepő eredmény feldolgozása, legtöbbjük fő következtetése pedig inkább csak abban különbözött egymástól, hogy a politikai rendszer autokratikus vonásaival, a nemzet politikai kultúrájával, vagy az ellenzék valamilyen tartós fogyatékosságával, és/vagy a kormánypárt különleges politikai erényekben gyökerező rendhagyó népszerűségével magyarázták-e azt, hogy a politikai váltógazdálkodás visszatérése az országba hosszabb távon is valószínűtlennek tűnik. A választás (vagy legalábbis az azt követő értelmezési verseny) egyik fontos politikai eredménye pont a kormánypárt választásokon való leválthatatlanságára vonatkozó meggyőződés szélesebb körű elterjedése lett. A hiedelem megalapozottságát, tehát a politikai jövő számos, felettébb komplex forgatókönyvének esélyhányadosát, viszont csak a Társadalmi Riport módszertani hagyományaitól eltérő tényellenes gondolatkísérletekkel ellenőrizhetnénk most. Ezért ebben a tanulmányomban inkább azt tekintem át, ami számszerű adatok alapján valamennyire tisztázható. Először arról lesz szó, hogy miben különbözött a 2022-es választási eredmény a korábbiaktól, ezt követően rátérek a „meglepetések” magyarázatára. A választási eredményekkel, illetve az összes megjelent választási közvélemény-kutatás előrejelzéseivel kapcsolatban saját adatbázisaimra hagyatkozom, amit részletes dokumentációval és forráskritikai megjegyzéseimmel együtt közzétettem.

A tanulmány a lakás mint családon belül átadható vagy átörökíthető vagyonelem vagyoni, jövedelmi mobilitási esélyekre gyakorolt hatását vizsgálja Magyarországon a rendszerváltást megelőző évtizedektől 2020-ig. Áttekinti a lakáspiac jelenlegi működésének, jellemzőinek rendszerváltás előtti előzményeit, a rendszerváltást követő fejlődési fázisait, illetve a lakáspolitikai irányvonalak hatásait az elmúlt évtizedekben. A tanulmány fő célja, hogy illusztrálja, a családban meglévő, átadható ingatlanvagyon – vagy annak hiánya – az egyes politikai-gazdasági korszakokban hogyan befolyásolta a lakáspiacra belépők életesélyeit lakhatási helyzetükön keresztül. A társadalmi mobilitás fogalmát a tanulmány szűken értelmezi: az osztály, végzettség, státusz vagy presztízs kérdéseit félretéve kifejezetten az anyagi előrejutást vagy visszaesést vizsgálja. Az ingatlanvagyon esetében a családon belüli átörökítés szerepe kiemelkedő. Valamennyi fejlett országban jellemző, hogy egy háztartás legnagyobb értékű vagyontárgya az a lakás, amelyben lakik. Ez pedig különösen erősen érvényesül azokban az országokban, ahol a népesség döntő része saját ingatlantulajdonban lakik, a bérlakásszektor pedig nem nyújt biztonságos és megfelelő minőségű alternatívát a tulajdonszerzéssel szemben – így Magyarországon is. Az írás célja, hogy a létező szakirodalom és adatok alapján bemutassa azokat a legnagyobb hatású és legszélesebb csoportokat elérő tényezőket és folyamatokat, amelyek befolyásolták az ingatlanvagyon akkumulációja – vagy épp annak elmaradása – és a társadalmi mobilitási esélyek közötti összefonódást. A tanulmány az egyes gazdasági és lakáspolitikai korszakokban azt vizsgálja, hogyan módosították az ingatlanvagyon felhalmozásának lehetőségét a családon belüli átadás, átörökítés mechanizmusai, és ezeket milyen mértékben sikerült – ha sikerült – ellensúlyoznia a szociális és lakáspolitikák, valamint az újraelosztás mechanizmusainak

A társadalmi mobilitással kapcsolatos korábbi szociológiai kutatások leggyakrabban a szülők iskolai végzettségének vagy foglalkozási pozíciójának öröklődését vizsgálták, és a vagyontranszferek (örökség és ajándékok) szerepét ritkán vették figyelembe mint az egyenlőtlenségek generációk közötti átörökítésének fontos mechanizmusát. Az elmúlt évtizedben azonban a társadalomtudományokban egyre nagyobb figyelmet fordítanak a vagyoneloszlásra (lásd pl. Piketty 2014; OECD 2018). A rugalmas munkaerőpiacok, a gyengülő jóléti államok és a gazdasági válságok idején egyre inkább felértékelődik a vagyon szerepe. Piketty (2014) és Chauvel et al. (2021) a nyugat-európai és északamerikai fejlett országok ʼújravagyonosodásátʼ mutatják be, ahol az elmúlt három évtizedben megduplázódott az aggregált vagyonnak a jövedelemhez viszonyított aránya. Ugyanakkor a háztartások vagyonára vonatkozó adatok hozzáférhetősége is javult az olyan összehasonlító adatállományok létrehozásával, mint a Luxembourg Wealth Study (LWS), a Household Finances and Consumption Survey (HFCS) vagy a Survey of Health Ageing and Retirement (SHARE). A háztartások vagyonára irányuló nagyobb figyelemmel párhuzamosan egyre többen vizsgálják a vagyontranszferek szerepét a háztartási vagyonfelhalmozásban és a társadalmi státusz átörökítésében. Ebben a tanulmányban a vagyontranszferek (örökségek és ajándékok) jelentőségét vizsgáljuk a vagyonfelhalmozásban Magyarországon, ahol a közelmúltban váltak elérhetővé a háztartások vagyonára vonatkozó adatok.

Medgyesi Márton 2022: A generációk közötti transzferek hatása a vagyonfelhalmozásra Magyarországon nemzetközi összehasonlításban Kolosi T., Szelényi I., Tóth I. Gy. (2022), 9. fejezet