Sorozatok

A magyar háztartások éves, ekvivalens jövedelem mediánjának nominálértéke az elmúlt tizenöt évben – a 2005. évi2 közel 870 ezer forintról 2020-ra mintegy 2,1 millió forintra – két és félszeresére nőtt (1. ábra). Ez jelentősnek tekinthető európai uniós összevetésben, de a közép-kelet-európai régió más országaitól (Csehország és Litvánia kivételével) elmarad. A 2008-as pénzügyi és gazdasági válság megtörte a mediánjövedelem növekedését, de 2013-tól a trend már nem lineáris pályát követ, mint 2005 és 2009 között, hanem enyhén exponenciálisat. Ezzel szemben, a reálértéken számított jövedelem 2005-től és 2013-ig stagnált, sőt, 2009 és 2013 között még valamelyest csökkent is. Ezt követően azonban a javuló trend egyértelműen megfigyelhető: a reáljövedelem 2020-ban a 2013-as közel másfélszerese volt. A válságot követő időszak során tapasztalt folyamatos és dinamikus jövedelemnövekedés egyben a medián 60%-ában megállapított szegénységi küszöb emelkedését is maga után vonta. Az emelkedő küszöbérték a szegénységi indikátorok számottevő javulásával járt együtt, tehát a jövedelemeloszlás alján a jövedelmek gyorsabb ütemben nőttek, mint a közepén. Ennek nyomán a relatív jövedelmi szegénységben élők aránya a 2013-ban megfigyelt 15%-hoz képest 2020-ig 12,3%-ra csökkent (1. ábra). Még ennél is látványosabb trendet látunk a reáljövedelemmel jobban korreláló és ezért az abszolút szegénység koncepciójához közel álló (B. Kis–Gábos 2016) súlyos anyagi deprivációs ráta alakulásában: 2013-ban a teljes magyar népesség több mint negyedét, 2020-ban viszont már kevesebb, mint egytizedét érintette a szegénységnek és a társadalmi kirekesztettségnek ez a dimenziója.

A jövedelmi szegénység és a súlyos anyagi depriváció a szegénységkutatás két legfontosabb európai indikátora.1 E két mérőszám más-más oldalát világítja meg a szegénységnek. Jelen tanulmány elsődleges célja, hogy megrajzolja Magyarország szegénységi térképét, vagyis becslést tegyen a szegénységben, illetve súlyos anyagi deprivációban élők arányára az egyes járásokban. Azt vizsgálom tehát, hogy mekkorák a területi különbségek az egyes járások között. Hányszoros különbség mutatkozik a legkedvezőtlenebb és a legkedvezőbb helyzetű járás között? Hol találhatók az országban a leginkább kedvező helyzetben lévő járások? Mely területeken legmagasabb a szegénységben élők aránya, s mekkorák a megyén belüli különbségek? Az anyagi depriváció a gazdasági stressz egy mérőszáma, azt az állapotot operacionalizálja, amikor egy háztartás nem engedhet meg magának bizonyos, a mindennapi élethez kívánatosnak, sőt szükségesnek tartott dolgokat. A súlyos anyagi depriváció eredeti meghatározása szerint az, amikor a következő kilenc tételből legalább négyet nem tud megfizetni a háztartás: (1) a lakbér, a jelzáloghitel vagy a közüzemi számlák kiegyenlítése; (2) az otthon megfelelő melegen tartása; (3) váratlan kiadások viselése; (4) rendszeres hús- vagy fehérjefogyasztás; (5) évi egy nyaralás az otthonukon kívül; (6) televízió; (7) mosógép; (8) autó; (9) telefon.2 A mutató különbséget tesz azon egyének között, akik nem engedhetnek meg maguknak bizonyos típusú árukat vagy szolgáltatásokat, és azok között, akik más okból nem rendelkeznek ezekkel, például azért, mert nem akarják vagy nincs rájuk szükségük. Az anyagi depriváció a szegénység definiálására az abszolút megközelítést alkalmazza: a tételek listája és a küszöbérték minden EU-tagállamban azonosak. Ezek a tételek az életkörülmények kulcsfontosságú szempontjaira összpontosítanak, de nem céljuk, hogy a szegénység és a társadalmi kirekesztés valamennyi dimenzióját (oktatás, egészségügy, foglalkoztatás, társadalmi részvétel) lefedjék.

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) jelentése szerint az emberiség mintegy 15%-a él valamilyen fogyatékossággal (WHO 2011). Magyarországon a 2011. évi Népszámlálás során a teljes népességben 490 578 ember vallotta magát fogyatékosnak, a 2016-os Mikrocenzus szerint a fogyatékos emberek száma 408 021 fő volt. A magukat fogyatékosnak valló emberek közel fele 60 év alatti, ami hozzávetőlegesen 200 ezer főt jelent. Tehát az érintettek családtagjaival együtt legalább félmillió ember életét érinti közvetlenül vagy közvetetten a fogyatékosság valamilyen formája.2 A fogyatékosság nem csupán biológiailag, hanem társadalmilag is meghatározott fogalom: nemcsak egészségi, hanem társadalmi hátrányt is jelent. A sérülékeny társadalmi csoportokkal kapcsolatos társadalmi attitűdök egyfajta lakmuszpapírként mutatják egy társadalom empátiáját, szolidaritását, érettségét és felelősségvállalási képességét. A fogyatékossággal élő emberek világszerte, még a magas jövedelmű országokban is egyértelműen a leghátrányosabb helyzetű társadalmi csoportok közé tartoznak: rosszabb egészségi állapotúak, alacsonyabb szintű iskolai végzettséggel és foglalkozásokkal rendelkeznek. Ráadásul a fogyatékossággal élő emberek között sokkal nagyobb a szegénységben élők aránya, nagyobb eséllyel válnak zaklatás, erőszak vagy bűncselekmények áldozatává, mindamellett, hogy általában kisebb eséllyel kapnak megfelelő jogvédelmet is, ráadásul nagy részük eleve korlátozott jogi keretek között él (WHO 2011). Ez a hátrányos helyzet az egy háztartásban élő családtagokra is kiterjed, és az ő életüket, társadalmi és térbeli mobilitásukat, munkavállalásukat, szabadidős és rekreációs lehetőségeiket, valamint egészségi állapotukat is befolyásolja (pl. Murphy et al. 2007; Werner–Shulman 2013; Brimblecombe et al. 2018). A fogyatékos embereket érő előítéletek mélyen gyökereznek és összefüggnek a társadalmak politikai, gazdasági, kulturális, szociálpolitikai rendszereivel, sőt antropológiai, nyelvi és diszkurzív jelenségeivel is (Könczei 2009; Svastics– Csillag 2021). Bár elemzésünkben nincs lehetőség ezen összefüggések részletes bemutatására, annyit fontos megjegyezni, hogy a társadalmi attitűdök kérdése nem független a korábban említett strukturális hátrányoktól, sőt azoknak részben oka és részben következménye is. A társadalom – a szomszédok, munkaadók, munkatársak, hivatali dolgozók, buszsofőrök, bolti eladók, iskolatársak, tanárok, orvosok – attitűdje, azaz elfogadó vagy elutasító hozzáállása a fogyatékossággal élő emberekhez, legalább olyan súlyú hátrányteremtő tényező vagy akadály lehet az érintettek életében, mint a jogszabályok vagy bizonyos szolgáltatások megléte vagy hiánya (Barnes 1995). A fogyatékossággal élő emberekkel kapcsolatos negatív attitűdök a mindennapok során sokszor diszkrimináció formájában is megjelenhetnek, és ezáltal befolyásolják a különböző közszolgáltatásokhoz (pl. oktatás, egészségügy, közösségi közlekedés) való hozzáférést, a társadalmi részvétel lehetőségeit (pl. munkavállalás), sőt az egyén magánéletét is (pl. kiközösítés, elszigetelődés) (Svastics–Csillag 2021). Kapcsolat van továbbá a negatív attitűdök és a bűncselekmények áldozatává válás vagy fogyatékossággal élők ellen irányuló gyűlöletbeszéd előfordulása között is (Sherry et al. eds. 2019). A negatív előítéletek befolyásolják az érintettek identitását és úgynevezett politikai ágenciáját, azaz tettrekészségét, cselekvési és kezdeményezési képességét is (lásd pl. Shakespeare 1996). Jelen tanulmányunkban a fogyatékossággal élő emberek jogaival és társadalmi részvételével kapcsolatos társadalmi attitűdöket elemezzük a magyarországi felnőtt lakosság körében egy 2021-ben végzett reprezentatív mintavételen alapuló véleménykutatás adatainak alkalmazásával. Az attitűdöket az elfogadás, illetve elutasítás dimenzióiban vizsgáltuk, azt feltételezve, hogy a társadalmi közelséget elfogadók, jogok gyakorlását és részvételt támogató vélemények alapvetően pozitív, elfogadó attitűdöt jelentenek, míg az elutasító vélemények előítéletes nézetekre is utalhatnak.

Szakmai közhely, hogy a termékenység alakulása komplex társadalmi folyamat, és a szülővé válás megértéséhez számtalan tényező hatását érdemes figyelembe venni. Mégis meglepődünk, amikor például Andorka Rudolf Gyermekszám a fejlett országokban című, 1987-ben megjelent könyvében 16 fejezet szól a termékenységet befolyásoló tényezőkről. Rögtön az is világossá válik, hogy hiába veszünk figyelembe sok-sok tényezőt, a magyarázat szükségképpen korlátozott lesz, és ha egy-egy szempontot kiemelünk, fontos lenne a többit kontroll alatt tartani. Tanulmányunk kiemelt célja, hogy megvizsgáljuk a családpolitikai intézkedések termékenységre gyakorolt hatását. Ennek különös jelentőséget ad, hogy az elmúlt évtizedekben hazánkban számtalan családpolitikai váltás következett be, és az alacsony termékenység következtében a volt szocialista országokban is számos pronatalista intézkedést vezettek be. Jelenleg pedig az északeurópai országokban végbemenő, mindenkit meglepő termékenységcsökkenés következtében vált a családpolitikai intézkedések termékenységre gyakorolt lehetséges hatása a közéleti érdeklődés tárgyává. Elemzéseink három évtizedet fognak át: az 1980-as években indulnak és a rendelkezésre álló adatok miatt 2016-ig tartanak. Magukban foglalják tehát a politikai, gazdasági és társadalmi átmenet időszakát, amikor a redisztributív hiánygazdaság piacgazdasággá válik, illetve a gazdaság integrálódik a világpiacba, amikor a politikai intézmények átfogóan és gyorsan, a jóléti intézményrendszer pedig átfogóan, de lassabban alakul át. Természetesen vetődik tehát fel a kérdés (Gerber–Perelli-Harris 2012), hogy várhatjuk-e a családpolitikai intézkedések termékenységet ösztönző hatását akkor, amikor a társadalomszerkezet és a társadalmi együttélés szinte minden területén mélyreható változások mennek végbe. Várhatjuk-e, hogy a családpolitika hatást ér el egy olyan időszakban, amikor a gyerekvállalási modell átalakul, amikor a társadalom a korai gyermekvállalási mintáról egy késő gyermekvállalási mintára tér át? Persze kérdéseink másfajta perspektívából is megfogalmazhatók: Nem éppen az-e a kormányzati beavatkozások szerepe, hogy az átalakulás kiszámíthatatlanságában egyfajta biztonságot nyújtsanak, védőhálóként szolgáljanak? Vagyis nem éppen ekkor várhatjuk-e, hogy a jóléti állami ellátások a kívánt célokat elérik? A hazai intézkedések elemzése során ajánlatos tehát figyelembe venni, hogy „turbulens időket” elemzünk. Két ilyen „külső” vagy „egyedi” tényezőcsoportot szándékaink szerint modelljeinkben is be tudunk építeni. Tudjuk, hogy a mélyreható, átfogó átalakulás gazdasági krízissel, munkapiaci hullámzással járt, és ez hatással van a termékenységre (Cornia–Paniccia 1996; Goldstein et al. 2013). Ezen környezetváltozást háromféle gazdasági indikátorral (infláció, foglalkoztatás és munkanélküliség szintje) fogjuk mérni és kontrollálni. Másrészt a korai gyermekvállalást a késői gyermekvállalás váltotta fel, ami átmenetileg szükségszerűen csökkentette a termékenységet. E folyamat hatását is makroindikátorral kívánjuk megragadni. Végül a demográfiai és szociológiai elemzések bevett gyakorlata szerint feltételezzük, hogy a gyermekvállalási esélyek társadalmi ismérvek szerint eltérnek. Ezt a szemléletet azzal egészítettük ki, hogy azt is vizsgáltuk, hogy a különböző társadalmi csoportok a makrokörnyezet változására eltérően reagálnak-e. A társadalom heterogenitása miatt a családpolitikai intézkedések egyes társadalmi csoportokat jobban motiválhatnak, másokat kevésbé érinthetnek.

A Covid19-járvány a 21. században eddig tapasztalható legkiterjedtebb olyan globális jelenség, ami világszerte negatívan érintette az oktatási rendszereket. A 2020 februárjában kezdődött koronavírus-járványra válaszul 188 országban zártak be iskolákat, ami alapvetően mintegy 1,6 milliárd gyermek, fiatal és családja életét érintette. Európa nagy részén 2020 őszén az iskolák kinyitottak, de a járvány második hulláma elsöpörte a korábban szinte érintetlen KeletKözép-Európát, és az iskolák (legalábbis a középfokú oktatásban) visszaálltak a digitális oktatásra. Az iskolák bezárásának azonban ára van, ami egyre nyilvánvalóbbá válik, ahogy a járvány rövid és hosszú távú hatásáról jelennek meg elemzések. Rövid távon a csökkenő GDP, túlterhelt, lelkileg fáradt szülők, növekvő családon belüli erőszak tapasztalható, hosszabb távon pedig növekvő egyenlőtlenségekről és a kompetenciafejlesztésben lemaradó tanulók magas számáról írnak a jelentések. Manapság számos tanulmány foglalkozik a Covid okozta oktatási veszteségekkel, és örvendetes módon ebben a tekintetben a kelet-közép-európai régióról is egyre több információ áll rendelkezésre. Habár a Covid-járvány a tanulmány írása idején visszaszorulni látszik, de hatása velünk marad, ezért nem mindegy hogyan birkózunk meg vele. A tanulmányban ezért egyrészt a magyar oktatás digitális átállásra való felkészültségét tekintjük át, másrészt a digitális tanrendre való át - állás hatását az iskolai teljesítményre és a tanulók mentálhigiénés állapotára.

2019. december 31-én a kínai hatóságok tájékoztatták az Egészségügyi Világszervezetet (WHO), hogy Vuhan városában ismeretlen „vírusos tüdőgyulladásos” megbetegedéseket diagnosztizáltak. 2020. március 11-én az Egészségügyi Világszervezet a Covid19-járványt világjárvánnyá nyilvánította, a betegség epicentruma Európa lett. A világjárvány 2019. decemberi kezdete óta 2022. december végéig a Covid19-fertőzöttek száma megközelítette a 300 milliót, ugyanezen időszakban a járvány majdnem 6 millió halálesetet követelt. A járvány halandósági terheinek a meghatározása, az országok ilyetén rangsorolása egyáltalán nem triviális feladat. Sokan a világjárványhoz kapcsolódó halálozás legmegbízhatóbb mérőszámának a többlethalálozások számát tekintik, ami alatt az összes okból bekövetkezett halálesetek megfigyelt száma és a világjárvány hiányában, azaz a Covid19 nélküli forgatókönyv szerint várható halálesetek száma közötti különbséget értik. A többlethalálozás alkalmazását leginkább az indokolja, hogy számos ország aluljelentette a Covid19 okozta halálozásokat. Az ilyen országokban a többlethalálozás jóval magasabb volt, mint a hivatalos közlésből származó Covid19 halálozási adat (Kenessey et al. 2022). A többlethalálozás független a tesztelési kapacitásoktól, a kódolási gyakorlatoktól, a téves besorolásoktól, de a bonyolultabb becslési eljárások korlátait jól szemlélteti, hogy ugyanazon időszakokra különböző szervezetek, kutatócsoportok nagyságrendileg eltérő becsléseket adnak. Az Egészségügyi Világszervezet (Knutson et al. 2022) nemrégiben közzétett 2020. január 1. és 2021. december 31. közötti időszakra vonatkozó jelentésében a Covid19-világjárványhoz közvetlenül vagy közvetve kapcsolódó többlethalálozást 14,9 millió főre becsülte (13,3 és 16,6 millió közötti tartományban). Valamivel korábban a The Lancet, a világ egyik vezető orvosi folyóiratában publikált tanulmány számításai szerint a többlethalálozások globális száma 18,2 millió fő1 volt, jóval magasabb a WHO becslésénél, és több mint háromszorosa a hivatalosan közölt, Covid19 vírushoz közvetlenül kapcsolódó halálesetek számának (Wang et al. 2022). A többlethalandóság becslése számos kutatói döntést igényel. ­Nepomuceno és szerzőtársai (2022) négy olyan tényezőt említenek, úgymint a halálozási mutató típusát (esetszám vagy ráta), a becslés módszerét, a referencia-időszakban szereplő évek számát, és a halálozási adatok időegységét (heti vagy havi), amelyek magyarázatot adnak a Covid19-járvány alatti többlethalálozásra vonatkozó, különböző szerzők által adott becslések eltérésére. Bár a többlethalálozás vagy a többlethalálozási ráta képes jól szemléltetni, hogy a világjárvány milyen súlyosan érintette az egyes országokat egymáshoz képest, de ha pontosan meg akarjuk becsülni egy ország érintettségét, járvánnyal kapcsolatos intézkedéseinek a sikerességét, elengedhetetlen, hogy az adott ország sajátos demográfiai jellemzőihez igazított adatokat és mutatókat használjunk, különösen mert a Covid19 halálozási kockázata magasabb az idősebbeknél és a férfiaknál. Pusztán ennek figyelmen kívül hagyásával a halálozási adatok az egyes országok demográfiai összetételének a különbségeit is tükrözni fogják. A demográfiában a halandósági viszonyok szemléltetése leggyakrabban a várható élettartamok segítségével történik. A várható élettartam a népesség aktuális egészségi állapotának a legjobb összefoglaló mérőszáma. Jelen tanulmányban a járvány halandósági terheinek meghatározásához a többlethalandóság naiv megközelítéséből indulunk ki, amely a világjárvány kitörését megelőző évben megfigyelt halálozási viszonyokat tekinti referenciának, és ehhez viszonyítja a járvány időszakának eseményeit. Természetesen bármely önkényesen kijelölt naptári évvel szemben megfogalmazható ellenérv az adatok ingadozása (Kenessey et al. 2022). A járványt közvetlenül megelőző 2019-es év azzal a kitüntetett jelentőséggel bír, hogy a valaha becsült legmagasabb magyar férfi és női élettartamok kapcsolódnak hozzá (Human Mortality Database 2022). A tanulmány a következőképpen épül fel: a járvány mortalitási terheinek értékeléséhez bemutatjuk a születéskor várható élettartam alakulását az Európai Unió országaiban 2020-ban és 2021-ben a járvány előtti évhez viszonyítva, ami világosan jelzi az ország pozícióját a nemzetközi környezetben. Ezt követően foglalkozunk a járvány halandóságra gyakorolt hatásával, nemek szerinti és életkori sajátosságaival. Majd a halandósági táblák dekomponálásával választ adunk arra a kérdésre, hogy az egyes korcsoportok és a halálokok közül a Covid19-hez közvetlenül kapcsolódó halálozás milyen mértékben felelős az élettartam csökkenéséért. Végül a járvány mortalitási terheinek regionális különbségeit a 60 éves életkorban várható élettartamok segítségével írjuk le.

A legfrissebb OECD (2018) adatok szerint Magyarországon alacsony a társadalmi mobilitás jövedelmi, oktatási és foglalkozási dimenzióban egyaránt. Erre magyarázatul szolgál többek között a társadalom legfelső és legalsó kvintiliseinek erős megtartó ereje, azaz az ún. ’ragadós padló’ és ’ragadós plafon’ jelensége. A társadalmi mobilitás egyik legjelentősebb vertikális csatornája az iskola (Sorokin 1964), hiszen az itt megszerzett kulturális és társadalmi tőke később a gazdasági tőkéhez jutást is elősegíti (Bourdieu 1978). Az általános tankötelezettség bevezetése óta elméletileg minden gyermek azonos hozzáféréssel rendelkezik az oktatáshoz, a gyakorlat azonban azt mutatja, hogy a rendszer képes újratermelni, sőt növelni a családi háttérből fakadó egyenlőtlenségeket. Ez jellemző a nemzetközi viszonylatban is kiemelkedően szelektív és egyenlőtlen hazai oktatási rendszerre is (Csapó et al. 2015). A nagyrészt az alacsony szocioökonómiai státuszú tanulókat érintő rosszabb minőségű oktatás, lemorzsolódás, illetve az ebből következően végül elért alacsony iskolai végzettség megnehezíti, hogy ezek a gyerekek később sikeresen integrálódjanak a munkaerőpiacra és a társadalomba. Annak, hogy a magyar oktatási rendszer nem képes hatékony vertikális mobilitási csatornaként működni – sőt inkább növeli a társadalmi egyenlőtlenségeket –, több strukturális oka is van. Egyrészt az erőforrások eloszlását magas fokú területi egyenlőtlenség jellemzi. Egyes régiókban, valamint bizonyos típusú településeken élő családok nem, vagy csak korlátozottan, rosszabb minőségben jutnak hozzá egyes szolgáltatásokhoz (pl. bölcsőde, óvoda, gyógypedagógiai, logopédiai ellátás) (Hajdu et al. 2022; Keller 2018). Másrészt számos kutató rámutatott, hogy az oktatási rendszer extrém szelektivitása, a korán és rugalmatlanul, átjárhatatlanul elváló iskolai utak és az egyes intézménytípusokban elérhető szolgáltatások minőségének különbsége is jelentős mértékben hozzájárul az egyenlőtlenségek növekedéséhez. Jellemzően éppen azok a gyerekek férnek hozzá a magasabb színvonalú oktatáshoz, akiknek családja is magasabb társadalmi státuszú (Horn et al. 2016; Lannert 2018).

A társadalom szerkezetét meghatározó jelenségek közül kiemelten fontos a párválasztás. Ennek oka, hogy a párkapcsolat létrehozásával a pár tagjai vagyon- és jövedelmi közösséget alkotnak, így a párválasztás egyfelől befolyásolja a háztartások közötti egyenlőtlenségeket, másfelől pedig az egyén számára a felfelé mobilitás és a státuszfenntartás eszköze lehet. Ezzel ellentétben a kapcsolat felbomlása a lecsúszás, a státuszvesztés lehetőségével fenyeget. A párkapcsolatok ugyanakkor nem véletlenszerűen jönnek létre: az egyének többek között a saját preferenciáik, a társadalom elvárásai és a rendelkezésre álló, potenciális partnerek alapján döntenek (Kalmijn 1998). Eme tényezők fényében jelen tanulmány elsődleges célja, hogy népszámlálási és mikrocenzus adatokra alapozva bemutassa az 1980 és 2016 közötti időszakban végbement változásokat a párválasztási mintázatokban. Továbbá, az elemzés során arra is választ keresünk, hogy erősödött-e vagy gyengült-e a férfiak és nők iskolai végzettsége közötti kapcsolat a párválasztás meghatározásában. Másodsorban, longitudinális adatokra alapozva megvizsgáljuk, milyen szerepet játszik a pár tagjainak relatív iskolai végzettségének helyzete a kapcsolatok felbomlásában. Annak érdekében, hogy reflektálni tudjunk a partnerszelekció társadalomszerkezetet és társadalmi egyenlőtlenségeket formáló hatására, korábbi tanulmányokhoz hasonlóan (lásd Bukodi 2004), a vizsgálat során az egyén társadalmi-gazdasági helyzetét a legmagasabb iskolai végzettséggel közelítjük. Az elemzés során a 25–34 évesek életkori csoportjára2 , akik már feltehetően befejezték tanulmányaikat, és a párválasztás szempontjából kritikus életkorban vannak.

Minden politikai előjele ellenére Magyarországot, de Európát is váratlanul érte az, hogy 2022. február 24-én Oroszország megtámadta Ukrajnát, amellyel nemcsak egy világszinten mélyreható biztonságpolitikai és gazdasági hatásokkal járó háborút, hanem jelentős menekülthullámot is elindított. Magyarország szomszédos államként különösen érintett, egyfelől biztonságpolitikai szempontból, másfelől a menekülthullám kapcsán is: a háború kitörése utáni fél évben közel egymillió ukrajnai lépte át a magyar határt. Ez még akkor is kivételesen magas szám, ha számos anomália van a menekültekre vonatkozó statisztikák értelmezhetősége körül. A biometrikus útlevéllel érkezőket például nem regisztrálják, szemben az egyéb dokumentummal többször ki-belépőkkel, ingázókkal, míg a Magyarországra belépők döntő többsége rövid időn belül másik uniós tagállamba távozik, vagy hazatér. A magyar állam Európában igen szélsőséges menekült- és migrációellenes pozíciót foglalt el a 2015-ben a szíriai háború okozta menekülthullámmal kapcsolatban. Az extrém mértékű kormányzati propagandakampány mögött valódi lépések történtek. Többek között a déli határon teljes fizikai és jogi határzár, inkonzisztenciáktól sem mentes, menekültellenes jogszabálydömping, továbbá a menekültellátás és integrációs szolgáltatások teljes leépítése jelezte egy átfogó antimigrációs politika kialakulását. Ennek egyik oka a közel-keleti, afrikai és egyéb EU-n kívüli (harmadik országbeli) menekültek kulturális és vallási alapon történő elutasítása, függetlenül a Magyarország által is elfogadott nemzetközi jogi követelményektől, miszerint a menekülés indokára (pl. háború vagy kínzás előli menekülés) tekintettel, a menekültstátusz igénylését és elbírálását lehetővé kellene tenni. Az orosz–ukrán háború kitörésekor a menekültellenes jogi rendszer odáig jutott, hogy Magyarországon már nem is lehetett menekültkérelmet beadni, csak az ország határain kívül, a „legközelebbi biztonságos ország” magyar nagykövetségén

A Covid-járvány okozta gazdasági válság reálgazdasági következményeit a magyar gazdaság viszonylag jól átvészelte. A 2020. II. negyedévi zuhanás után, 2021 második felére a gazdaság teljesítménye visszaállt a járvány előtti szintre és azóta is jó ütemben növekszik. Ugyanakkor a pénzügyi egyensúlyi mutatók súlyosan romlottak: óriási a költségvetési hiány és az államadósság, emelkedik a külkereskedelmi és fizetésimérleg-deficit, gyors ütemben nőnek mind a termelői, mind a fogyasztói árak, és történelmi magasságokban a forint árfolyama. Egyik sem új jelenség, a romló egyensúlyi mutatók már a Covid-válság előtt is jellemezték a magyar gazdaságot, amit az Ukrajna elleni orosz katonai támadás negatív hatásai felerősítettek. Nemcsak a reálgazdasági veszteségeken, az energia hiányán és viharosan emelkedő árain keresztül, hanem azáltal, hogy a háború okozta bizalmi válság a sérülékeny gazdaságokat jobban sújtja, mint más országokat. A magyar gazdaságpolitikával szembeni bizalmi válság jelenik meg a drámaian romló árfolyamban és az Európai Unióval a Helyreállítási és Ellenállóképességi Eszközről (Recovery and Resilience Facility, RRF) szóló megállapodás tolódásával. A magyar gazdaság 2009, azaz a globális pénzpiaci válság óta nem volt ilyen súlyos helyzetben, sőt nem kizárt az előző válságnál drámaibb kimenet sem. A rövid távú kilátásokat az határozza meg, hogy a 2022 közepére feltorlódott, egymással is összefüggő egyensúlyi problémákkal miként tud a gazdaságpolitika megbirkózni, és az milyen gazdasági és társadalmi áldozattal jár. Jelenleg nem látunk erre átgondolt gazdaságpolitikai koncepciót. A gazdasági növekedés kilátásait a következő pár évben a költségvetési konszolidáció kényszere miatt várhatóan zsugorodó reáljövedelmek, a magas infláció és kamatok, valamint romló cserearányok árnyékolják be. A gazdasági kilátásokat tovább rontja, hogy a magyar kormány egyre inkább elszigetelődik, mivel az EU-val és a fejlett világ legtöbb államával „harcban” áll, ezért egy esetleges gazdasági krízis esetén aligha számíthatna ezen országok szolidaritására.