Series

Magyarországon a népképviseleti országgyűlés létrehozása óta az idei, 42. parlamenti választás az 1848 tavasza óta lezajlott választások legdemokratikusabb negyedébe tartozott, ha a jogosultak körét, az indulás, a kampányolás és a választás szabadságát nézzük. A szavazók modern értelemben vett információs jogainak gyakorlati érvényesülése és a választások törvényes lebonyolításának jogállami biztosítékai tekintetében azonban 1990 óta a legkevésbé szabad választásra került sor. A választást részben ezért, részben pedig az ellenzék új politikai ­stratégiája által felkeltett túlzott várakozások miatt, rendkívül nagy figyelem övezte. A megelőző három országgyűlési választáson az 50%-hoz közeli szavazatarányt képviselő ellenzék megosztottsága és a választási rendszer megreformálása miatt tudott a Fidesz–KDNP lista kétharmados mandátumtöbbséget szerezni, és ezzel lehetőséget a politikai rendszer, a tulajdonviszonyok, a jogi és közéleti normák messzemenő átszabására. 2022-ben azonban az ellenzék megosztottsága sokkal kisebb volt, miközben a választási szabályok, valamint a Fidesz és az ellenzék feltételezett népszerűsége alig változtak a legutóbbi választás óta. Meglepetést okozott ezért, hogy 2022-ben még a korábbi választásokon látottnál is több parlamenti mandátumot szerzett a kormánypárt. A választást követő kommentárok központi témája lett e meglepő eredmény feldolgozása, legtöbbjük fő következtetése pedig inkább csak abban különbözött egymástól, hogy a politikai rendszer autokratikus vonásaival, a nemzet politikai kultúrájával, vagy az ellenzék valamilyen tartós fogyatékosságával, és/vagy a kormánypárt különleges politikai erényekben gyökerező rendhagyó népszerűségével magyarázták-e azt, hogy a politikai váltógazdálkodás visszatérése az országba hosszabb távon is valószínűtlennek tűnik. A választás (vagy legalábbis az azt követő értelmezési verseny) egyik fontos politikai eredménye pont a kormánypárt választásokon való leválthatatlanságára vonatkozó meggyőződés szélesebb körű elterjedése lett. A hiedelem megalapozottságát, tehát a politikai jövő számos, felettébb komplex forgatókönyvének esélyhányadosát, viszont csak a Társadalmi Riport módszertani hagyományaitól eltérő tényellenes gondolatkísérletekkel ellenőrizhetnénk most. Ezért ebben a tanulmányomban inkább azt tekintem át, ami számszerű adatok alapján valamennyire tisztázható. Először arról lesz szó, hogy miben különbözött a 2022-es választási eredmény a korábbiaktól, ezt követően rátérek a „meglepetések” magyarázatára. A választási eredményekkel, illetve az összes megjelent választási közvélemény-kutatás előrejelzéseivel kapcsolatban saját adatbázisaimra hagyatkozom, amit részletes dokumentációval és forráskritikai megjegyzéseimmel együtt közzétettem.

Magyarországon a rendszerváltás óta kilenc parlamenti választást tartottak. Az 1990 és 2022 közötti időszakot három ciklusra oszthatjuk az alapján, hogy a választópolgárok szavazataik alapján milyen megoszlásokat mutatnak település szerinti bontásban. Az első ciklusban, az 1990-es évek három választása során (1990-ben, 1994-ben, 1998-ban) még nem alakultak ki tartós tendenciák sem a kínálati, sem a keresleti oldalon, mind a pártok, mind a választópolgárok keresték a helyüket, „partnerüket”. 2002-ben azonban, a második ciklus kezdetén már csak két alternatíva maradt a választópolgárok előtt, és miközben a két nagy szavazótábor közül kétszer is a baloldali volt többségben (2002-ben és 2006-ban), addig a mélyben már 2002-re kialakult az a mintázat, ami meghatározóvá (és tartóssá) vált a következő választások során. A második ciklust a 2010-es választás zárta le a jobboldal totális győzelmével. A harmadik ciklus a centrális erőtér kialakulását és megszilárdulását, a jobboldali blokk hegemóniáját hozta el. Tanulmányunkban arra a kérdésre próbálunk választ találni, hogy miként alakulhatott ki, illetve hogyan változott a centrális erőtér. E kérdés megválaszolásához három részkérdésre keressük a választ: egyrészt hogyan erősödött meg a jobboldali, másrészt hogyan gyengült meg a baloldali politikai tömb a 2010-es választást megelőző évtizedben, harmadrészt mi történhetett a 2022-ben koalícióra lépett bal- és jobboldali pártok szavazóbázisaival. Elemzéseinket kizárólag társadalomstatisztikai adatokra támaszkodva végeztük el. Ehhez egy olyan integrált történeti-társadalomföldrajzi adatrendszert használtunk, amelyet különböző állami szervezetek által publikált, egyedi adatkörök alapján, egységes módon, térben és időben integrálva építettünk fel.1 A tanulmányban közölt táblázatokat, ábrákat, térképeket ezen adatbázis alapján készítettük. A választási adatok szavazókörönként állnak rendelkezésre, de ezen a területi szinten nem lehet időben összehasonlítani az adatokat (sem időben, sem térben), mivel nem tudjuk, hogyan változtak a szavazókörök határai a választások során. A szavazóköri adatokat települési szintre aggregálva már lehetővé válnak az idősoros elemzések, hiszen a települések határai (és ezek időbeli változásai) ismertek, valamint ezekre a területekre vonatkozóan rendelkezésre állnak olyan társadalomstatisztikai adatok is, amelyekkel együtt már többváltozós elemzéseket is lehet végezni (ügyelve arra, hogy elkerüljük az ökológiai tévkövetkeztetések csapdáját).

A politikai részvétel fokmérője a demokráciának, különösen normatív megközelítéssel. Elméletileg különféle formát ölthet, mint a befolyásolás, az érdekérvényesítés vagy az önkifejezés eszköze (Teorell 2006). A politikai részvétel alacsony mértéke a demokrácia hiányosságának minősül, csökkenti a politikai folyamatok legitimációját. Politikusok rendszeresen alkalmazzák saját legitimációjuk alátámasztására a magas politikai részvételt, szavazati arányt. Ugyanakkor tény, hogy az emberek jelentős részét alacsony politikai aktivitás jellemzi. A négyévenkénti országgyűlési választásokon való részvétel sokak életében az egyetlen formális politikai megnyilvánulás, de ez sem teljes körű egyetlen országban sem. A szavazásnál sokkal kevesebben vannak azok, akik a politikai részvétel bármely más formáját gyakorolnák. Vannak, akiket nem érdekel a politika, nem éreznek semmilyen motivációt arra, hogy politikai értelemben megnyilvánuljanak. Mások úgy gondolják, nincsenek lehetőségeik vagy megfelelő eszközeik arra, hogy kifejezzék politikai álláspontjukat, politikai döntéseket befolyásoljanak. A demokratikus berendezkedéseket vizsgáló politikai szociológia számára a politikai részvétel egyenlőtlensége azért jelent érdekes és vizsgálandó problémát, mert a különböző társadalmi csoportok közötti részvételi különbségek megjelennek a politikai döntéshozatalban és a döntések eredményeiben is (Dubrow 2015). Azok a társadalmi csoportok, amelyek csak kevéssé vesznek részt a politikai cselekvésekben, kisebb nyomást helyeznek a politikai döntéshozókra, és így érdekeik kevésbé jelennek meg a döntésekben, közpolitikai intézkedésekben. (Dalton 2017, 3. fej.; Gilens 2012) Ez pedig alapvető problémának minősül a demokrácia működése szempontjából (Lijphart 1997; Rosenstone–Hansen 1993; Schlozman et al. 2012; Dubrow ed. 2014). A politikai aktivitás, annak mértéke vagy iránya, és a társadalmi helyzet közti kapcsolat vizsgálata hagyományos kutatási téma. A politikatudomány klasszikus képviselői (Verba–Nie 1987; Rosenstone–Hansen 1993; Verba et al. 1995) a részvétellel kapcsolatban több magyarázó mechanizmust is számításba vesznek; ezek kiterjednek demográfiai, illetve státusz jellemzőkre, de adott esetben túl is lépnek a szociodemográfiai ismérveken (Brady et al. 1995). A társadalmi egyenlőtlenségek és a demokrácia működése összefügg egymással. Krieckhaus et al. (2014) makroszintű elemzése szerint az egyenlőtlenségek negatívan hatnak a demokráciára, például a jövedelmi egyenlőtlenségek a társadalomban negatívan hatnak a politikához való viszonyra, legyen szó politikai érdeklődésről vagy részvételről (Solt 2008). A gazdasági egyenlőtlenség tehát politikai egyenlőtlenséghez vezet mikroszinten is. Erről a kérdésről legfrissebben Dacombe–Parvin (2021) nyújt alapos áttekintést a Representation folyóirat különszámának bevezető cikkében. Saját kutatásunk szempontjából érdemes kihangsúlyozni, hogy az olyan elemzésekben, ahol státuszismérvek szerepelnek magyarázójelleggel, rendre fontos szerepet kap az iskolázottság és a foglalkozás hatása a politikai aktivitásra. Ezek a hatások nem feltétlen közvetlenül jelennek meg, hanem inkább közvetett módon járulnak hozzá az összetettebb magyarázó mechanizmusokhoz (Persson 2015). Brady és munkatársai (1995) kiemelik, hogy a politikai részvétel egyéni szinten azon múlik, hogy az emberek akarnak-e, illetve meg tudnak-e nyilvánulni politikai cselekvőként. Ez pedig összefüggésben van azzal, mennyire iskolázottak, illetve hogyan és milyen munkával biztosítják megélhetésüket. A politikai részvétel tehát egyfelől motiváció kérdése, vagyis valami érzelmi, tudati késztetés, társadalmi ösztönzés arra, hogy valaki politikailag megnyilvánuljon. Az erre vonatkozó kiterjedt szakirodalmat itt nem tekintjük át, erről lásd Susánszky (2022). Itt csak arra utalunk, hogy ha a politikai részvétel egy szükséglet a demokrácia (jobb) működése szempontjából, akkor az erre vonatkozó egyéni igények valahol egy Maslow-piramis magasabb szintjén helyezkedhetnek el. Másrészt a politikai részvétel lehetőség és képesség kérdése, hogy valakinek van-e ideje, módja a politikai cselekvésre, a közeg, amiben él (család, munkahely) inkább ösztönzi vagy gátolja ebben. A politikatudományi szakirodalom összefoglaló kifejezése erre az erőforrások, mely mögött egyfelől ismét az iskolázottság, másfelől a munkaerő-piaci helyzet jellemzői állnak. Jelen tanulmányunkban arra a kérdésre keressük a választ, hogy hogyan határozzák meg az egyének politikai részvételét a végzett munka jellemzői, illetve a munkaerő-piaci helyzet, beleértve azt az esetet is, ha valakinek nincs munkája. Elemzésünkhöz az European Social Survey adatait használjuk. Mielőtt a bemutatjuk elemzésünk eredményeit, a következő részben röviden ismertetjük a legfontosabb korábbi kutatásokat.

A Társadalmi Riport legutóbb 24 évvel ezelőtt közölt fejezetet az ország vallási dimenzióinak elemzéséről1 , a vallással és a vallásosság változásával foglalkozó tanulmány2 pedig még régebben, 1996-ban jelent meg a kötetsorozatban utoljára. Az eltelt negyedszázad a társadalomban komoly fordulatokat hozott, amelyből a vallás területe sem maradt ki. Tanulmányunkban egyrészt a vallásosságra vonatkozó alapadatok trendjeit mutatjuk be, lehetőség szerint a rendszerváltás óta eltelt időszak egészére összpontosítva. Másrészt a vallás szerepváltozatait vizsgáljuk a társadalmi diskurzusban, a publikus identitás artikulációjában. A vallási folyamatok értelmezésére világszerte alkalmazott elsődleges elméleti megközelítés a szekularizációs paradigma. Elsőként Wilson definiálta az elmélet lényegét (Wilson 1966), miszerint arról a folyamatról van szó, amelynek során a vallás gondolkodás, vallásgyakorlat és a vallási intézmények veszítenek társadalmi jelentőségükből.3 Később, többek között a belga Dobbelaere, megkülönböztették a szekularizáció különböző szintjeit, úgy mint individuális, szervezeti és társadalmi (Dobbelaere 2002). Más megközelítésben a társadalmi modernizáció nem a vallás visszaszorulásával, jelentőségvesztésével, hanem inkább alakváltozásával jár együtt. Az egyén vallásossága elszakad vagy eltávolodik a vallási intézményektől, individualizált vallási formák jelennek meg. (Luckmann 1967; Davie 2002; Hervieu-Léger 2000)

A surveyalapú kutatások többsége az individuális területre koncentrál. Többek között Casanova több mint 25 évvel ezelőtt megjelent kötete irányította a figyelmet a vallás társadalmi dimenzióira, amit a kötet címe egyértelműen jelez: Public Religions in the Modern World (Casanova 1994). Casanova azt a tendenciát elemezte, amelyben a személyes vallásosság a szekularizációs megközelítés prediktumai szerint a világ – de legalábbis Nyugat-Európa – társadalmaiban csökken, ugyanakkor a vallás erősödő mértékben van jelen a társadalmi nyilvánosságban. Tanulmányunk első felében a személyes vallásosság legfőbb magyarországi adatsorait mutatjuk be nemzetközi összehasonlításban. A második részben pedig a társadalmi összefüggésekre koncentrálunk. Mint látni fogjuk, ez a kettősség Magyarországon is megfigyelhető. Miközben a személyes vallásosság kevés kivételtől eltekintve összességében csökkenő tendenciát mutat 1990 óta, a társadalmi dimenzióban erősödő jelenléttel találkozunk.

A TÁRKI 2004 májusában a II. Nemzeti Fejlesztési Terv koncepciójának kidolgozásához előtanulmányt készített, amelyben kísérletet tett a társadalmi folyamatok 2020-ig tartó modellezésére. A tartalmilag gazdag tanulmány áttekinti a magyar gazdaság, a demográfia és társadalmi szerkezet fontosabb kihívásait az ország 2004-es Európai Unióhoz való csatlakozását illetően, s felvázolja, milyen alternatív válaszokat adhat a társadalom ezekre.1 Jelen tanulmányunk célja azt mérlegelni, hogy 2004-hez képest miként értékelhetjük 2022-ben a rendszerváltás folyamatát, különösképpen a 2004 és 2022 közötti időszakban lezajlott társadalmi, gazdasági és politikai változásokat. 

Magyarország diplomáciai és gazdasági mozgásterét mindig is erősen meghatározta a környezetét befolyásoló nagyhatalmi konstelláció. A politikai elit helyes vagy helytelen politikai, diplomáciai döntéseiről a történetírás utólag mond ítéletet. A lakosság (a választók) véleménye minderről azonban csak azóta lényeges kérdés, amióta létezik demokratikus visszajelzés (választások). E tanulmányban azt vizsgálom, hogy milyen a magyar lakosság képe egyes, Magyarország számára releváns, nagy geopolitikai szereplőkkel kapcsolatban, és hogyan aránylanak egymáshoz a magyar lakosság véleményszerkezetében az Amerikai Egyesült Államokkal, Oroszországgal, az Európai Unióval és Kínával kapcsolatos vélemények. A tanulmányban a rendszerváltástól kezdődően mostanáig terveztem idősorokat e témához kapcsolódóan összeállítani, de kiderült, hogy ilyenek nem léteznek. Az 1990-es évek elején a korábbi hidegháborús bipoláris, orosz–amerikai szembenállásra felállt világrend az egyik pólus kiesésével éppen átment az Amerikai Egyesült Államok által dominált hegemóniába. Az USA akkor a stabil katonai nagyhatalom és a versenyen alapuló kapitalizmus megtestesülése volt. A győztes oldalé, aki „a történelem végének” hírvivője és megvalósítója. A bipoláris világrend felbomlásának vesztese, a Szovjetunió éppen megszűnőben volt, Oroszország nem tudott valódi nagyhatalomként viselkedni. Bár történészkörökben volt tartalmi jelentése az „orosz birodalom” terminusnak, akkor, a gorbacsovi–jelcini szétesés időszakában, igazából kevesen gondoltak úgy Moszkvára, hogy történelmi léptékben rövid távon várható lenne az orosz birodalom visszaépítésére irányuló törekvés megjelenése. Az ezt megelőző időszakban világrendszerekről beszéltünk, ehhez a két nagyhatalomhoz kötötten egymással versengő kapitalizmusról és szocializmusról, de a hozzájuk való viszonyulás nem annyira a nemzeti jellegről, adott országok pozitív vagy negatív megítéléséről szólt, hanem a gazdasági-társadalmi rendről, aminek a reprezentánsai voltak. Ilyen értelemben a hozzájuk csatolt értékek a magántulajdon, demokrácia, innováció, profit, egyenlőtlenség és ezzel szemben a gondoskodás, egyenlőség, biztonság, védelem, állami szabályozás világok között voltak megfogalmazva. Ebben a tekintetben természetesen rendre zajlottak a magyar lakosság preferenciáit feltérképező kutatások – a szabadság versus biztonság, a magántulajdon versus állami tulajdon, az önérdek és a közösségi érdek alternatíváiról stb. –, de ezek nem kötődtek kifejezetten a két nagyhatalomhoz. A rendszerváltás idején Kínát a magyar közvéleményben még az olcsó tömegtermékekkel, a mindent másoló stratégiájával azonosították, és nem jött szóba globális hatalomként a nyilvános magyarországi diskurzusokban – s pláne nem tűnt akkor még reálisnak, hogy Kelet-Európa felé terjeszkedjen. Szó sem volt akkor még a (modernkori) Selyemútról, a Fudanról, a Belgrád– Budapest gyorsvasútról, és bár a keleti nyitás témaköre már az Antall-kormány idején is előkerült, „Kelet” alatt sztenderd módon inkább a távol-keleti „kistigrisek” gazdasági sikerei, a japán gazdasági csoda stb. merültek fel a közbeszédben és a szakirodalomban is. Az Európai Unió gondolata, gyakorlata akkoriban még nagyon friss volt. Az 1993-ban aláírt Maastrichti szerződésen épphogy megszáradt a tinta, nem lehetett tudni, mennyire lesz komoly és mivé fejlődik az akkor még csak szárnyait bontogató, a Közös Piac és az Európai Gazdasági Közösség nyomdokaiban alakuló Európai Unió. Ugyanakkor Magyarországon az utóbbi időben – részben tudatos politikai döntések, részben pedig globális folyamatok eredményeképpen – a figyelem középpontjába kerültek különböző geopolitikai kérdések. A Fidesz–KDNP 2010-es kétharmados választási győzelme után láthatóan erőteljesebb lett a politikai elit ambíciója arra, hogy Magyarországot regionálisan fontos szereplővé tegye, aktív külpolitikát folytasson és nemzetközi tényezőként pozícionálja az országot. A 2015-ös migrációs válság evidensen világított rá Magyarország (és az Európai Unió) globális kitettségére és sérülékenységére, de egyben lehetőséget is adott az ország nemzetközi pozicionálására. A magyar miniszterelnök által 2014-ben meghirdetett stratégia az „illiberális állam” építésére természetszerűen hozta be a fókuszba a világ más részein akár illiberálisnak, akár autokrata rendszereknek nevezett formációk iránti szimpátiákat, illetve ellenérzéseket. Mindez kétségtelenül alapkérdéseket vetett fel Magyarország nyugati rendszerbe történő betagozódásával kapcsolatban, amit 2014-től már nyíltan felvállalva kérdőjelezett meg a magyar politikai elit egy része.

E fejezet a leszbikus nők és a meleg férfiak társadalmi elfogadottságát vizsgálja Magyarországon európai kitekintéssel a téma szempontjából releváns attitűdök mérése alapján. Munkánk kiindulópontja az attitűdök szociológiai értelmezése (Voas 2014), mely szerint a társadalmi attitűdök az emberek társadalmilag elvárt viselkedésére vonatkozó nyilatkozatok (arról, hogy mit kellene és mit nem kellene tenniük), illetve általános érvényűnek szánt értékelések arról, hogy mi jó vagy rossz, helyes vagy helytelen. Ha arra keressük a választ, hogy homofób-e a magyar társadalom, érdemes nemzetközileg összehasonlítható adatokat vizsgálnunk. Ám mielőtt ezt megtennénk, kezdjük néhány fogalom tisztázásával és a jogi keretek áttekintésével. Maga az – azonos nemű partnerek közötti érzelmi és/vagy szexuális vonzalomra utaló – homoszexualitás fogalma is viszonylag újnak tekinthető: az 1860-as években alkotta meg német nyelvterületen – a heteroszexualitás kifejezéssel együtt – Kertbeny Károly, egy magát magyarnak valló író, újságíró, műfordító, aki névtelenül publikált politikai pamfletekben emelt szót a homoszexuálisok jogi megkülönböztetése ellen