Series

A kohéziós politika az Európai Unió legnagyobb piackorrigáló szakpolitikája, melynek eredeti célkitűzése az Európai Unió Működéséről Szóló Szerződés 174. cikke szerint a tagállamok közti gazdasági, társadalmi és területi kohézió előmozdítása, a területi egyenlőtlenségek és a hátrányos helyzetű régiók lemaradásának csökkentése. A kohéziós politika tehát az európai szolidaritás anyagi forrásokban is megtestesülő képviselője, mely felzárkóztatási céllal juttat pénzeket a tagállamoknak. Az 1988-as átfogó reformja óta azonban az Európai Unió kohéziós politikája számos kihívással küzd, melyek fokozatosan aláássák az eredeti célkitűzések megvalósulását. Egyrészt, az EU keleti bővítése után a kohézió helyett a hangsúly a pénzek hatékony elköltésére és a versenyképesség növelésére helyeződött át (Avdikos–Chardas 2016), ami a területi különbségek növekedését, nem pedig mérséklődését vonhatja maga után (Faragó–Varró 2016). Másrészt, a központi forráselosztás erőteljes térnyerése közvetve a területi középszintet1 gyengíti, szintén ellentétben az eredeti szándékokkal. A fentiek alapján az uniós források magyarországi hasznosulásánál háromféle célellentétes következményt azonosíthatunk. Egyfelől, a hatékony költés előtérbe kerülése felveti, hogy a pénzek nem szolgálták a hazai területi egyenlőtlenségek csökkentését. Másfelől, a központi forráselosztás a területi középszintet gyengítette. Harmadrészt, a pénzek elköltése feletti laza uniós kontroll egy alulteljesítő intézményi környezetben korrupt, manipulált pénzelosztást tehet lehetővé, ami a hatékony pénzfelhasználás rovására is megy. A következőkben e szempontok szerint vizsgáljuk az EU-s kohéziós politika forrásainak magyarországi hasznosulását.

Az utóbbi évtizedben évente körülbelül 90 ezer gyermek született Magyarországon. Elemzésünkben közülük a 2018-as évben születettek esélyeit vizsgáljuk a KSH Népességtudományi Kutatóintézet Kohorsz ’18 Magyar Születési Kohorszvizsgálatának három kutatási hulláma alapján. Esélyek alatt azt értjük, hogy aszerint, hogy a mai magyar társadalom milyen státuszú családjába születik meg egy gyermek, mi várhat rá fejlődésének egészen korai időszakában. Hogyan, és milyen egészségi állapotban születnek meg a különböző státuszú családok gyermekei? Milyen családi közeg fogadja őket: testvérek, nagyszülők jelenétére számíthatnak-e? Egészséges környezetben indulhat-e el a magzati és csecsemőkori életük? Hol fognak lakni, milyen minőségű lakásba vagy házba érkeznek meg a születés után? Megkapják-e kellő mértékben a fejlődésükhöz olyannyira szükséges szülői gondoskodást? Követve a Társadalmi Riport jelentés jellegét, itt elsősorban a riportálási célnak igyekszünk eleget tenni, a szülői foglalkozási státusz mentén vizsgálva a kora gyermekkori esélyek alakulását – tágabb értelmezésben a felnövekedés körülményeinek társadalmi meghatározottságát.

A Covid-járvány okozta gazdasági válság reálgazdasági következményeit a magyar gazdaság viszonylag jól átvészelte. A 2020. II. negyedévi zuhanás után, 2021 második felére a gazdaság teljesítménye visszaállt a járvány előtti szintre és azóta is jó ütemben növekszik. Ugyanakkor a pénzügyi egyensúlyi mutatók súlyosan romlottak: óriási a költségvetési hiány és az államadósság, emelkedik a külkereskedelmi és fizetésimérleg-deficit, gyors ütemben nőnek mind a termelői, mind a fogyasztói árak, és történelmi magasságokban a forint árfolyama. Egyik sem új jelenség, a romló egyensúlyi mutatók már a Covid-válság előtt is jellemezték a magyar gazdaságot, amit az Ukrajna elleni orosz katonai támadás negatív hatásai felerősítettek. Nemcsak a reálgazdasági veszteségeken, az energia hiányán és viharosan emelkedő árain keresztül, hanem azáltal, hogy a háború okozta bizalmi válság a sérülékeny gazdaságokat jobban sújtja, mint más országokat. A magyar gazdaságpolitikával szembeni bizalmi válság jelenik meg a drámaian romló árfolyamban és az Európai Unióval a Helyreállítási és Ellenállóképességi Eszközről (Recovery and Resilience Facility, RRF) szóló megállapodás tolódásával. A magyar gazdaság 2009, azaz a globális pénzpiaci válság óta nem volt ilyen súlyos helyzetben, sőt nem kizárt az előző válságnál drámaibb kimenet sem. A rövid távú kilátásokat az határozza meg, hogy a 2022 közepére feltorlódott, egymással is összefüggő egyensúlyi problémákkal miként tud a gazdaságpolitika megbirkózni, és az milyen gazdasági és társadalmi áldozattal jár. Jelenleg nem látunk erre átgondolt gazdaságpolitikai koncepciót. A gazdasági növekedés kilátásait a következő pár évben a költségvetési konszolidáció kényszere miatt várhatóan zsugorodó reáljövedelmek, a magas infláció és kamatok, valamint romló cserearányok árnyékolják be. A gazdasági kilátásokat tovább rontja, hogy a magyar kormány egyre inkább elszigetelődik, mivel az EU-val és a fejlett világ legtöbb államával „harcban” áll, ezért egy esetleges gazdasági krízis esetén aligha számíthatna ezen országok szolidaritására.

A jövedelmi szegénység csökkentése – és így a társadalmi befogadás erősítése – szempontjából kulcsfontosságú a foglalkoztatottság és a jóléti állam által nyújtott transzferek hatásának együttes vizsgálata. A foglalkoztatott taggal rendelkező háztartásokban jellemzően a munkajövedelmek és az azokhoz kapcsolódó transzferek (pl. adókedvezmények) jelentik a fő bevételi forrást, míg a nem nyugdíjas, de teljes egészében munka nélkül lévő háztartásokban a jóléti transzferek, azon belül is elsősorban az aktív korúak részére nyújtott jövedelempótló ellátások (valamint ezekhez kacsolódóan, pl. a lakhatási és családtámogatások), másképpen szociális segélyek. Szakpolitikai szempontból ez utóbbiak egyszerre kell, hogy elfogadható életszínvonalat biztosítsanak és egyúttal munkára is ösztönözzenek. A kormányoknak tehát egyszerre kellene küzdeniük a munkanélküliségi csapda ellen, és kellene emelniük a rászorulóknak szánt jövedelemtranszfereket (Cantillon–Vandenbroucke 2014). Tanulmányunk célja, hogy új ismeretekkel szolgáljon az EU-tagállamok minimumjövedelem-rendszereiről (a továbbiakban: MJR), az ellátási szint változásairól, valamint azoknak a szegénység kockázatára és a munkanélküliségi csapdára gyakorolt hatásáról, a pénzügyi és gazdasági világválságot követő időszakban.

A társadalmi egyenlőtlenségek az 1980-as évek utáni globális növekedése komoly kihívást jelentett a társadalomkutatók számára. (Dóra et al. 2018; Tóth– Szelényi 2018; Hegedüs 2021) Az elmúlt három évtized társadalmi egyenlőtlenségei térben is megjelennek. A különböző településeken, eltérő településrészeken élők életesélyei (megfelelő lakáshoz, oktatáshoz, egészségügyi és kulturális szolgáltatásokhoz való hozzáférésük) eltérő. A tanulmány a térbeli egyenlőtlenségek 2001 és 2020 közötti alakulásával foglalkozik, de vizsgálatunkat két szempontból is szűkítettük: egyrészt csak a települések közötti különbségeket, eltérő folyamatokat vizsgáljuk a települések egészére vonatkozó indikátorok alapján, másrészt alapvetően jövedelmekre, lakásárakra és lakásberuházásokra koncentrálunk. Ezek lényeges leszűkítések összehasonlítva a nagyon gazdag magyar területi fejlődést elemző, alapvetően gazdaságföldrajzi hátterű kutatásokkal. (Harcsa 2015) A települések közötti átlagos lakásár- és jövedelmi különbségek elemzése ugyanakkor önmagában is egy nagyon fontos mai problémát érint, a lakhatás megfizethetőségét, illetve annak területi elemeit. A lakásár/jövedelem hányados településszintű értéke a lakások megfizethetőségének fontos indikátora, amely szorosan összefügg más (e tanulmányban nem tárgyalt) indikátorokkal, úgymint a lakbér/jövedelem hányados vagy a hitelezési feltételeket is figyelembe vevő indexek. A lakásárak helyi jövedelemhez való viszonya ilyen módon a nem tulajdonosi szektor lakhatási feltételeit is meghatározza. Természetesen vannak olyan általunk nem elemzett települési feltételek, amelyek további lényeges különbségeket okozhatnak a megfizethetőségben (pl. redlining2 ), de ez nem jelenti azt, hogy a bevont indikátorok segítségével ne fogalmazhatnánk meg általánosan érvényes állításokat

A legfrissebb OECD (2018) adatok szerint Magyarországon alacsony a társadalmi mobilitás jövedelmi, oktatási és foglalkozási dimenzióban egyaránt. Erre magyarázatul szolgál többek között a társadalom legfelső és legalsó kvintiliseinek erős megtartó ereje, azaz az ún. ’ragadós padló’ és ’ragadós plafon’ jelensége. A társadalmi mobilitás egyik legjelentősebb vertikális csatornája az iskola (Sorokin 1964), hiszen az itt megszerzett kulturális és társadalmi tőke később a gazdasági tőkéhez jutást is elősegíti (Bourdieu 1978). Az általános tankötelezettség bevezetése óta elméletileg minden gyermek azonos hozzáféréssel rendelkezik az oktatáshoz, a gyakorlat azonban azt mutatja, hogy a rendszer képes újratermelni, sőt növelni a családi háttérből fakadó egyenlőtlenségeket. Ez jellemző a nemzetközi viszonylatban is kiemelkedően szelektív és egyenlőtlen hazai oktatási rendszerre is (Csapó et al. 2015). A nagyrészt az alacsony szocioökonómiai státuszú tanulókat érintő rosszabb minőségű oktatás, lemorzsolódás, illetve az ebből következően végül elért alacsony iskolai végzettség megnehezíti, hogy ezek a gyerekek később sikeresen integrálódjanak a munkaerőpiacra és a társadalomba. Annak, hogy a magyar oktatási rendszer nem képes hatékony vertikális mobilitási csatornaként működni – sőt inkább növeli a társadalmi egyenlőtlenségeket –, több strukturális oka is van. Egyrészt az erőforrások eloszlását magas fokú területi egyenlőtlenség jellemzi. Egyes régiókban, valamint bizonyos típusú településeken élő családok nem, vagy csak korlátozottan, rosszabb minőségben jutnak hozzá egyes szolgáltatásokhoz (pl. bölcsőde, óvoda, gyógypedagógiai, logopédiai ellátás) (Hajdu et al. 2022; Keller 2018). Másrészt számos kutató rámutatott, hogy az oktatási rendszer extrém szelektivitása, a korán és rugalmatlanul, átjárhatatlanul elváló iskolai utak és az egyes intézménytípusokban elérhető szolgáltatások minőségének különbsége is jelentős mértékben hozzájárul az egyenlőtlenségek növekedéséhez. Jellemzően éppen azok a gyerekek férnek hozzá a magasabb színvonalú oktatáshoz, akiknek családja is magasabb társadalmi státuszú (Horn et al. 2016; Lannert 2018).

Elemzésünk fő kérdése, hogy a fiatalok jólétét hogyan befolyásolja a helyi gazdasági fejlettség és a helyi közpolitikai környezet az európai városokban. Milyen csatornákon keresztül érvényesül a gazdasági fejlettség hatása az élettel való elégedettségre a fiatal felnőttek körében? Hozzájárulnak-e a helyi közpolitikai erőfeszítések elégedettségük növeléséhez? E kérdések megválaszolása érdekében a Quality of Life in European Cities felmérés adatain végzünk többváltozós elemzéseket a 2012 és 2019 közötti – a Covid-válságot megelőző – időszakra vonatkozóan. Feltevésünk szerint a munkahelyek elérhetősége, a lakhatás jobb hozzáférhetősége, a közszolgáltatások minősége, a kikapcsolódási lehetőségek és a városi környezet mind-mind befolyásolják az élettel való elégedettséget a fiatalok körében. Elemzésünkben a fiatal felnőtt lakosságra, nevezetesen a 16–35 éves korosztályra összpontosítunk. Az ifjúsági munkanélküliség és a munkaerő-piaci bizonytalanság az egyik legjelentősebb társadalmi probléma Európában (Unt et al. eds. 2021). A fiatalok sikeres munkaerő-piaci integrációja általában is kihívást jelent, de a 2008–2009-es válság tovább súlyosbította ezeket a nehézségeket, különösen azokban az országokban, amelyeket a recesszió a leginkább sújtott (O’Reilly et al. 2015; Medgyesi 2018). Ennek egyik rövid távú következménye a fiatalok körében a növekvő szegénységi ráta, valamint a fiatalabb és idősebb felnőttek közötti jövedelmi különbségek növekedése (Medgyesi 2019). A fiatalkori munkanélküliség azért különösen fontos, mert a kutatások azt mutatják, hogy a pályafutás korai szakaszában szerzett munkanélküliségi tapasztalatok növelik a pályafutás későbbi szakaszaiban a munkanélküliség valószínűségét, és alacsonyabb jövedelmet eredményeznek (Gangl 2006). Arra is van bizonyíték, hogy a munkanélküliség és a munkahelyi bizonytalanság csökkenti az élettel való elégedettséget a stabil munkahelyen dolgozókhoz képest, és hozzájárul az önálló életvitel felé való átmenet elhalasztásához is (lásd Unt et al. eds. 2021).

A Covid19-járvány a 21. században eddig tapasztalható legkiterjedtebb olyan globális jelenség, ami világszerte negatívan érintette az oktatási rendszereket. A 2020 februárjában kezdődött koronavírus-járványra válaszul 188 országban zártak be iskolákat, ami alapvetően mintegy 1,6 milliárd gyermek, fiatal és családja életét érintette. Európa nagy részén 2020 őszén az iskolák kinyitottak, de a járvány második hulláma elsöpörte a korábban szinte érintetlen KeletKözép-Európát, és az iskolák (legalábbis a középfokú oktatásban) visszaálltak a digitális oktatásra. Az iskolák bezárásának azonban ára van, ami egyre nyilvánvalóbbá válik, ahogy a járvány rövid és hosszú távú hatásáról jelennek meg elemzések. Rövid távon a csökkenő GDP, túlterhelt, lelkileg fáradt szülők, növekvő családon belüli erőszak tapasztalható, hosszabb távon pedig növekvő egyenlőtlenségekről és a kompetenciafejlesztésben lemaradó tanulók magas számáról írnak a jelentések. Manapság számos tanulmány foglalkozik a Covid okozta oktatási veszteségekkel, és örvendetes módon ebben a tekintetben a kelet-közép-európai régióról is egyre több információ áll rendelkezésre. Habár a Covid-járvány a tanulmány írása idején visszaszorulni látszik, de hatása velünk marad, ezért nem mindegy hogyan birkózunk meg vele. A tanulmányban ezért egyrészt a magyar oktatás digitális átállásra való felkészültségét tekintjük át, másrészt a digitális tanrendre való át - állás hatását az iskolai teljesítményre és a tanulók mentálhigiénés állapotára.

2019. december 31-én a kínai hatóságok tájékoztatták az Egészségügyi Világszervezetet (WHO), hogy Vuhan városában ismeretlen „vírusos tüdőgyulladásos” megbetegedéseket diagnosztizáltak. 2020. március 11-én az Egészségügyi Világszervezet a Covid19-járványt világjárvánnyá nyilvánította, a betegség epicentruma Európa lett. A világjárvány 2019. decemberi kezdete óta 2022. december végéig a Covid19-fertőzöttek száma megközelítette a 300 milliót, ugyanezen időszakban a járvány majdnem 6 millió halálesetet követelt. A járvány halandósági terheinek a meghatározása, az országok ilyetén rangsorolása egyáltalán nem triviális feladat. Sokan a világjárványhoz kapcsolódó halálozás legmegbízhatóbb mérőszámának a többlethalálozások számát tekintik, ami alatt az összes okból bekövetkezett halálesetek megfigyelt száma és a világjárvány hiányában, azaz a Covid19 nélküli forgatókönyv szerint várható halálesetek száma közötti különbséget értik. A többlethalálozás alkalmazását leginkább az indokolja, hogy számos ország aluljelentette a Covid19 okozta halálozásokat. Az ilyen országokban a többlethalálozás jóval magasabb volt, mint a hivatalos közlésből származó Covid19 halálozási adat (Kenessey et al. 2022). A többlethalálozás független a tesztelési kapacitásoktól, a kódolási gyakorlatoktól, a téves besorolásoktól, de a bonyolultabb becslési eljárások korlátait jól szemlélteti, hogy ugyanazon időszakokra különböző szervezetek, kutatócsoportok nagyságrendileg eltérő becsléseket adnak. Az Egészségügyi Világszervezet (Knutson et al. 2022) nemrégiben közzétett 2020. január 1. és 2021. december 31. közötti időszakra vonatkozó jelentésében a Covid19-világjárványhoz közvetlenül vagy közvetve kapcsolódó többlethalálozást 14,9 millió főre becsülte (13,3 és 16,6 millió közötti tartományban). Valamivel korábban a The Lancet, a világ egyik vezető orvosi folyóiratában publikált tanulmány számításai szerint a többlethalálozások globális száma 18,2 millió fő1 volt, jóval magasabb a WHO becslésénél, és több mint háromszorosa a hivatalosan közölt, Covid19 vírushoz közvetlenül kapcsolódó halálesetek számának (Wang et al. 2022). A többlethalandóság becslése számos kutatói döntést igényel. ­Nepomuceno és szerzőtársai (2022) négy olyan tényezőt említenek, úgymint a halálozási mutató típusát (esetszám vagy ráta), a becslés módszerét, a referencia-időszakban szereplő évek számát, és a halálozási adatok időegységét (heti vagy havi), amelyek magyarázatot adnak a Covid19-járvány alatti többlethalálozásra vonatkozó, különböző szerzők által adott becslések eltérésére. Bár a többlethalálozás vagy a többlethalálozási ráta képes jól szemléltetni, hogy a világjárvány milyen súlyosan érintette az egyes országokat egymáshoz képest, de ha pontosan meg akarjuk becsülni egy ország érintettségét, járvánnyal kapcsolatos intézkedéseinek a sikerességét, elengedhetetlen, hogy az adott ország sajátos demográfiai jellemzőihez igazított adatokat és mutatókat használjunk, különösen mert a Covid19 halálozási kockázata magasabb az idősebbeknél és a férfiaknál. Pusztán ennek figyelmen kívül hagyásával a halálozási adatok az egyes országok demográfiai összetételének a különbségeit is tükrözni fogják. A demográfiában a halandósági viszonyok szemléltetése leggyakrabban a várható élettartamok segítségével történik. A várható élettartam a népesség aktuális egészségi állapotának a legjobb összefoglaló mérőszáma. Jelen tanulmányban a járvány halandósági terheinek meghatározásához a többlethalandóság naiv megközelítéséből indulunk ki, amely a világjárvány kitörését megelőző évben megfigyelt halálozási viszonyokat tekinti referenciának, és ehhez viszonyítja a járvány időszakának eseményeit. Természetesen bármely önkényesen kijelölt naptári évvel szemben megfogalmazható ellenérv az adatok ingadozása (Kenessey et al. 2022). A járványt közvetlenül megelőző 2019-es év azzal a kitüntetett jelentőséggel bír, hogy a valaha becsült legmagasabb magyar férfi és női élettartamok kapcsolódnak hozzá (Human Mortality Database 2022). A tanulmány a következőképpen épül fel: a járvány mortalitási terheinek értékeléséhez bemutatjuk a születéskor várható élettartam alakulását az Európai Unió országaiban 2020-ban és 2021-ben a járvány előtti évhez viszonyítva, ami világosan jelzi az ország pozícióját a nemzetközi környezetben. Ezt követően foglalkozunk a járvány halandóságra gyakorolt hatásával, nemek szerinti és életkori sajátosságaival. Majd a halandósági táblák dekomponálásával választ adunk arra a kérdésre, hogy az egyes korcsoportok és a halálokok közül a Covid19-hez közvetlenül kapcsolódó halálozás milyen mértékben felelős az élettartam csökkenéséért. Végül a járvány mortalitási terheinek regionális különbségeit a 60 éves életkorban várható élettartamok segítségével írjuk le.

Minden politikai előjele ellenére Magyarországot, de Európát is váratlanul érte az, hogy 2022. február 24-én Oroszország megtámadta Ukrajnát, amellyel nemcsak egy világszinten mélyreható biztonságpolitikai és gazdasági hatásokkal járó háborút, hanem jelentős menekülthullámot is elindított. Magyarország szomszédos államként különösen érintett, egyfelől biztonságpolitikai szempontból, másfelől a menekülthullám kapcsán is: a háború kitörése utáni fél évben közel egymillió ukrajnai lépte át a magyar határt. Ez még akkor is kivételesen magas szám, ha számos anomália van a menekültekre vonatkozó statisztikák értelmezhetősége körül. A biometrikus útlevéllel érkezőket például nem regisztrálják, szemben az egyéb dokumentummal többször ki-belépőkkel, ingázókkal, míg a Magyarországra belépők döntő többsége rövid időn belül másik uniós tagállamba távozik, vagy hazatér. A magyar állam Európában igen szélsőséges menekült- és migrációellenes pozíciót foglalt el a 2015-ben a szíriai háború okozta menekülthullámmal kapcsolatban. Az extrém mértékű kormányzati propagandakampány mögött valódi lépések történtek. Többek között a déli határon teljes fizikai és jogi határzár, inkonzisztenciáktól sem mentes, menekültellenes jogszabálydömping, továbbá a menekültellátás és integrációs szolgáltatások teljes leépítése jelezte egy átfogó antimigrációs politika kialakulását. Ennek egyik oka a közel-keleti, afrikai és egyéb EU-n kívüli (harmadik országbeli) menekültek kulturális és vallási alapon történő elutasítása, függetlenül a Magyarország által is elfogadott nemzetközi jogi követelményektől, miszerint a menekülés indokára (pl. háború vagy kínzás előli menekülés) tekintettel, a menekültstátusz igénylését és elbírálását lehetővé kellene tenni. Az orosz–ukrán háború kitörésekor a menekültellenes jogi rendszer odáig jutott, hogy Magyarországon már nem is lehetett menekültkérelmet beadni, csak az ország határain kívül, a „legközelebbi biztonságos ország” magyar nagykövetségén