Series

Amikor az 1990-es rendszerváltással párhuzamosan megjelent a látható és tömeges hajléktalanság hazánkban és a jogállamiság kialakulásával a közterületi hajléktalanság kezelése áttevődött a represszív rendvédelem ügyköréből a szociális ellátások területére,1 akkor még nem tudtuk, hogy hamarosan egy másik paradigmaváltás is bekövetkezik, melynek során a „láthatatlan hajléktalanság”, a lakástalanság kezelése is egyre inkább – a felszámolódó lakáspolitika területéről – a kialakuló hajléktalan-ellátás térfelére kerül át. Ahogy azt sem láthattuk előre, hogy húsz év múlva – a szociális lakáspolitika kiépülésének hiányában – kísérlet történik majd arra, hogy egy újabb paradigmaváltás keretében a fedél nélkül élők „ügye” ismét visszakerüljön a represszív rendvédelmi kérdések közé.2 Jelen tanulmányunk kiinduló pontjaként a Társadalmi Riport első, 1990. évi kötetében megjelent gyorsjelentésünket választottuk, s a hajléktalansággal kapcsolatos szerteágazó és gyakran reflektált politikai-gazdasági-társadalmi változások ismeretében elsősorban a következő kérdésekre kerestük a válaszokat: – Vajon hogyan alakult a lakásszektor peremén élők, az effektív hajléktalan állapot veszélyzónájában élők számossága az elmúlt évtizedekben? – Vajon össze tudjuk-e hasonlítani az effektív hajléktalan helyzetben lévők számát más országok adataival? – S vajon mit tudunk arról, kik is voltak korábban, és kik is ma azok az emberek, akik a közterületeken töltik éjszakáikat, vagy éppen a hajléktalan emberek befogadására létrejött szállásokon alszanak, laknak?

A szociális rendszerek alapfeladata a társadalomban meglévő szociális problémák felismerése, a kirekesztődés megelőzése, az egyéni szükségletekhez igazodó segítség, az esélyegyenlőség elősegítése. A szociális szolgáltatások a szociális védelmi rendszer fontos eszközei a pénzbeli és a természetbeni juttatások mellett. A szociális szolgáltatások olyan szolgáltatások, amelyek a valamilyen szempontból rászoruló személy számára segítséget nyújtanak ahhoz, hogy ismét autonóm, önálló és teljes életet tudjon élni. A rászorultságnak számos megközelítése és értelmezése lehetséges. Ezek közül a szociális szolgáltatások leginkább három megközelítést alkalmaznak: a jövedelmivagyoni, az akadályozottsági-önellátási rászorultság és a veszélyeztetettség fogalmát. A jövedelmi-vagyoni rászorultságot célzó szolgáltatások a kliens alacsony jövedelméből fakadó hátrányokat igyekeznek kompenzálni, és általában kiegészülnek pénzbeli juttatással.1 Ehhez a rászorultság-értelmezéshez kapcsolódó szociális szolgáltatás a szociális munka, a kríziskezelés, az esetkezelés, a tanácsadás, a jogok érvényesítésében való segítségnyújtás, a gyermekek kiemelését megelőző gyermekjóléti szolgáltatások, a gyermekek hátrányát kompenzáló szolgáltatások, a lakhatási szolgáltatások, stb. Az önellátási típusú rászorultság megközelítésén alapuló szociális szolgáltatás arra irányul, hogy a kliensnek a mindennapi élete során felmerülő akadályozottságát enyhítse, ezzel növelje annak autonómiáját. Ilyen szolgáltatás többek között az idősek számára nyújtott gondozás vagy a fogyatékos személyek fejlesztése, segítése. A veszélyeztetettség fogalma gyermekek bántalmazására, elhanyagolására utal, és így a gyermekjóléti és a gyermekvédelmi szolgáltatásokhoz kapcsolódik.

2015 tavaszától jelentősen megváltoztak a közéleti diskurzus jellemzői Magyarországon. Az akkor kialakult új típusú közbeszéd egyik fontos jellemzője, hogy a kormányzati kommunikáció törekvéseivel összhangban a választók mindennapi életét kevésbé befolyásoló témák kerültek a figyelem középpontjába. A másik fontos jellemzője, hogy ezekben a témákban a kormányzat konfliktuskereső, nem feltétlenül a medián szavazó preferenciáinak megfelelő álláspontokat hirdetett – meglehetősen intenzív módon. A közvélemény-kutatási adatok arra utalnak, hogy a kormányzat ezekben a témákban idővel meggyőzte a szavazók egy jelentős hányadát saját álláspontjáról. A közvélemény ilyen irányú változásának alapvető következménye az attitűdök politikai törésvonalak mentén történő polarizálódása lett. Az utóbbi öt évben a kormányzattal szemben kritikus elitcsoportok és a kiegyensúlyozott közéleti vitákért küzdő tömegkommunikációs szakemberek azzal szembesültek, hogy az uralkodó témák racionális diszkussziója nem tudja megakadályozni az állampolgárok egy jelentős részének radikalizálódását és az attitűdök polarizációját. Sokan úgy vélik, hogy e folyamatok legfőbb oka a fontos tömegkommunikációs csatornák kisajátításával megtámogatott, ellenérveket elhallgató intenzív kormányzati propaganda attitűdöket befolyásoló képessége. Azonban a közéleti diskurzus központi témáiban azok körében is megfigyelhetők attitűdváltozások, akik hozzájuthattak a kormányzat radikális álláspontját gyengítő érvekhez. Ez arra utal, hogy más mechanizmusok is szerepet játszhattak az attitűdök polarizálódásában. Az alábbi tanulmány azt vizsgálja, hogy az elit diskurzus milyen mechanizmusokon keresztül radikalizálta és polarizálta a politikai közvéleményt a közéleti viták központi témáiban az utóbbi öt évben. Az elemzés egy 2015 és 2018 között zajló kutatássorozat eredményeire épül. A projekt során kérdőíves lakossági adatfelvételekben, de kísérleti módszerrel vizsgáltuk az elit diskurzus közvéleményre gyakorolt hatását Magyarországon.1 A kísérletekben aktuális közpolitikai kérdéseket prezentáltunk különféleképpen a válaszadók számára hírek és információk eltérő közlésével, a szóhasználat manipulálásával, illetve az aktuális pártpolitikai konfliktusok előtérbe/háttérbe helyezésével. Azt vizsgáltuk, hogy a kérdések prezentálásának módja és vagy/kontextusa milyen hatással van a választópolgárok adott témában alkotott véleményére. 2015-ben és 2016-ban a menekültügyi és bevándorlási politikával kapcsolatos vélemények befolyásolhatóságát vizsgáltuk – öszszefüggésben az akkor zajló európai menekültválsággal. 2018-ban pedig főként a civil szervezetek külföldi finanszírozásával kapcsolatos 2017-es törvényt (röviden: civiltörvény)2 megalapozó érvek elfogadottságát vizsgáltuk. Kutatásunk adatai szerint a közéleti viták középpontjában álló kérdésekben a magyar választók egy jelentős hányada idővel immunissá vált az adott kérdéssel kapcsolatos érvekre és prezentálási módokra. Azt találtuk továbbá, hogy ezekben a kérdésekben a politikailag elkötelezett szavazók attitűdjei nem kis részben az általuk preferált politikai közösséghez tartozásukat fejezik ki, és sokszor jelentősen különböznek pártpolitikai megfontolásoktól mentes véleményüktől. Eredményeink arra mutatnak rá, hogy a fent említett új típusú politikai kommunikáció plurális médiatérben is beszűkítette a racionális érvek vitájára épülő közéleti diskurzusok közvéleményt befolyásoló szerepét.

Egy szélesen értelmezett jóllét fogalom keretében nyilvánvalóan helye van a biztonságnak. Életminőségünk rosszabb lesz attól, ha úgy érezzük, hogy nem vagyunk biztonságban. A biztonság hiánya félelmet és aggodalmat szül és ez negatívan hat az életminőségre. A biztonság tág fogalom, az emberek a leggyakrabban talán az anyagi biztonságra gondolnak, de fontos a munka biztonsága is. Természetesen az is fontos mindenkinek, hogy biztonságban tudja a családját és a szeretteit. Ebben az írásban a biztonság ennél szűkebb formában szerepel, mondhatni fizikai értelemben, mint a bűnözéshez kapcsolódó áldozattá válás kockázata. Nem lenne értelme belemenni annak mérlegelésébe, hogy miféle biztonságok, vagy azok hiánya befolyásolja jobban vagy kevésbé az élettel való elégedettséget – ez nyilván nagyon függ az egyéntől. Bár készültek ilyen becslések és van olyan kutatási eredmény, amerikai General Social Survey (GSS) adatokon, amely szerint például egy rablás áldozatává válni felér egy kisebb egészségi állapot romlással, nagyjából hasonló mértékű elégedettség rombolást okoz (Cohen, 2008). Az ilyen értelemben vett biztonság (félelem az áldozattá válástól) megjelenik a Stiglitz-jelentésben (The Stiglitz Report) is, amely a szorosan vett gazdasági növekedésen és a GDP értéken túlmutatóan a jóllét szempontjából fontos társadalmi jelenségek széles tárházát tekinti át (Stiglitz, 2010). A téma tehát nem kizárólag kriminológiai jellegű, hiába a biztonság és a bűnözés kapcsolatáról van szó, a hangsúly mégsem az adatszerű bűnügyi statisztikákon, rendőrségi jelentéseken van. Inkább egy szociológiai megközelítésről lehet beszélni, olyan lakossági adatokra építve, amelyek arra vonatkoznak, hogy különböző országokban élő embereknek milyen személyes tapasztalataik vannak bűnesetekkel, áldozattá válással kapcsolatban. Másrészt ez a megközelítés egy ennél szubjektívebb indikátort használ fel, nevezetesen, hogy különböző országokban élő emberek mennyire félnek attól, hogy bűnesetek áldozataivá válhatnak. Biztonságról tehát szubjektív értelemben van szó, valójában a biztonságérzetről. Ez egyértelműen egy érzelmi és pszichés reakció a veszély fennállásának lehetőségére, miközben az áldozattá válás ennél tárgyszerűbb, objektív tény. Az áldozattá válással kapcsolatban felmerül az adatok megbízhatóságának kérdése is. Egy lehetséges feltételezés, hogy a szociológiai kutatások anonim lakossági adatai az áldozattá válás tapasztalatáról teljesebbek, mivel megjelennek olyan esetek is, amelyeket az emberek nem jelentettek, és így kimaradnak a hivatalos bűnügyi statisztikákból (Balkin, 1979). Az ilyen adatok szisztematikus összehasonlítása a hivatalos bűnügyi statisztikákkal ugyanakkor nem feltétlen mutat jelentős eltérést; nem zárható ki, hogy még a lakossági bevalláson alapuló adatok is alulbecsültek. Ez valószínűbb olyan „kényes” bűneseteknél, ahol a látencia magasabb (droghasználattal összefüggő esetek, szexuális bűncselekmények), illetve bizonyos válaszadó csoportoknál (fiatalok, etnikai kisebbségek) (Thornberry–Krohn, 2003). Survey jellegű kutatások esetében előfordulhat a nem válaszolók esetében egy olyan szisztematikusan torzító hatás, hogy korábbi áldozatok vagy az áldozattá válástól jobban félő személyek inkább elzárkóznak a részvételtől és ezért a survey adatok alulbecslik az áldozattá válást, illetve kedvezőbb képet mutatnak a biztonságérzetről (Junger-Tas–Marshall, 1999, 309. o.). Mindenesetre ezt a két mutatót explicit formában használja a Stiglitzjelentés is. Sőt a szerzők arra is felhívják a figyelmet, hogy az áldozattá válás tapasztalata és a biztonságérzet hiánya nem feltétlen kapcsolódik össze. Egy másik összefüggés pedig azt mutatja, hogy a félelem az idősebb és gazdagabb emberek körében erősebb, miközben a fiatalabb és szegényebb emberek körében alacsonyabb (Stiglitz és szerzőtársai, 2009, 195. o.). Jelen tanulmány ellenőrzi a fentebbi állításokat Magyarország, illetve más európai országok esetében, de figyelembe veszi az egyének más jellemzőit is, mint például a nem, a lakóhely vagy az iskolai végzettség.

Tanulmányunkban két fontos aspektusból foglalkozunk a Magyarországot jellemző demográfiai folyamatokkal: egyfelől a partnerkapcsolatok, másfelől a gyermekvállalás és a termékenység legfontosabb trendjeit mutatjuk be az ezredfordulótól napjainkig. A kurrens demográfiai folyamatokat több statisztikai jellegű adatközlés (például az évente megjelenő Demográfiai évkönyv), illetve leíró statisztikai jellegű tanulmány (Demográfiai portré, KSHkiadványok) részletesen ismerteti, a korábbi adatokról pedig a Társadalmi Riport régebbi kötetei adnak információt (pl.: Spéder, 2004, 2014). Ezért elemzésünkben arra törekszünk, hogy a legfontosabb alapadatok közlésén túl új, kevésbé ismert nézőpontokból is bemutassuk a partnerkapcsolatok és a gyermekvállalás területén történt változásokat, ezzel hozzájárulva az adott társadalmi-demográfiai jelenség mélyebb megismeréséhez. Ehhez a hagyományos statisztikai-demográfiai népmozgalmi adatbázisok mellett intenzív módon használjuk a KSH Népességtudományi Kutatóintézet két nagymintás kutatásának, az Életünk Fordulópontjai követéses vizsgálatnak (Murinkó– Spéder, 2016) és a Kohorsz ’18 Magyar Születési Kohorszvizsgálatnak (Veroszta, 2018) az eredményeit. Tanulmányunkban a párkapcsolatokkal kapcsolatos legújabb változások két elemét emeljük ki: a házasságkötések számának rendkívüli emelkedését és az élettársi együttélést választók párkapcsolati életútjának átalakulását. A 2010-es években kezdődött „házasodási boom” a házasságkötési hajlandóság több évtizedes csökkenő trendjében jelent fordulatot. Kik kötnek a mai Magyarországon házasságot és mi állhat a házasodási kedv növekedése mögött? A jelenség megértésében segítségünkre lesz, hogy a házasságot kötők jellemzőinek tanulmányozása mellett megvizsgáljuk az élettársi kapcsolatban élők egyre népesebb és sokszínűbb csoportját, párkapcsolati életútjukkal együtt.

Az elmúlt évtizedekben növekedett a jövedelmi egyenlőtlenségek mértéke az OECD-országokban, aminek számos kedvezőtlen hatása van a gazdaságra és a társadalomra egyaránt (OECD, 2015). A növekedés mögött meghúzódó okokról jelenleg is heves vita zajlik. Egyesek a munkaerőpiacon, az intézményrendszerekben és az újraelosztásban végbement változásokat vagy a gazdasági globalizációt okolják (összefoglalót lásd Förster–Tóth, 2015). Mások a társadalmi-demográfiai változásokban látják a növekvő egyenlőtlenségek fő okát, mivel a legtöbb OECD-ország népesség és háztartás szerkezete jelentős átalakuláson ment keresztül az elmúlt évtizedekben. Ezek az átalakulások többek között a nagyobb társadalmi-demográfiai folyamatokból, ún. megatrendekből következnek, mint az öregedő népesség, a növekvő női munkaerő-piaci részvétel és az ezzel összefüggő, hasonlóságon alapuló (aszszortatív) párválasztás. A társadalmi-demográfiai változásokhárom csatornán keresztül vezethetnek magasabb (vagy alacsonyabb) jövedelmi egyenlőtlenséghez: a népességcsoportok arányának változásán, a többi csoporthoz viszonyított jövedelmi szint változásán, valamint a csoportokon belüli eloszlási minták változásán keresztül. Például az egyfős háztartások jellemzően alacsony jövedelműek, mivel nagy részüket élettárs nélküli (általában alacsonyan képzett) férfiak és megözvegyült nők alkotják. Ezen alacsony jövedelmű háztartások arányának emelkedése növelheti a jövedelmi egyenlőtlenség mértékét (minden egyéb változatlansága mellett). Ugyanakkor a későbbi házasodás miatt az egyfős háztartások növekvő részét képezik a jól kereső, fiatal munkavállalók; javítva ezzel a csoport jövedelmi helyzetét és enyhítve (vagy semlegesítve) az egyenlőtlenség növelő hatást. Bizonyos társadalmi-demográfiai változások a népesség öregedéséből fakadnak, és tükrözik az egyének életciklusa során végbemenő változásokat. Például az idősek nagyobb aránya csökkentheti az átlagos háztartásméretet, mivel jellemzően csak élettársukkal, de már gyermekek nélkül, vagy a megözvegyülés miatt egyedül élnek. Más változások olyan további tényezőkből erednek, amelyek hatással vannak az egyének preferenciáira és korlátjaira, minta normarendszer (pl.: vallás, nemek közötti egyenlőség) vagy a gazdaság átalakulása (pl.: az oktatási és a lakhatási költségek emelkedése). Ezek együttes hatására például csökkent a háztartásokban a gyermekek száma és növekedett a jövedelem és az iskolázottság szerinti hasonlóságon alapuló párválasztás.

A „digitális társadalom” kifejezésre napjainkban már evidenciaként tekintünk. Hogy miért? A társadalom jelentős hányada használ digitális eszközöket a munkahelyén, az otthonában vagy utazás közben. Ezek az eszközök a teljes életünket behálózzák, ezért vitán felül áll az, hogy bizonyos digitális eszközök nélkül az életünk elképzelhetetlen lenne (IoT1 ). A kérdés azonban – többek között – az, hogy a digitális eszközhasználat mennyire hatékony? Milyen mértékben van a hazai társadalom felkészülve a digitális világ adta lehetőségekre? Hogyan is állunk nemzetközi összehasonlításban ezen a területen? Ezekre a kérdésekre próbálok választ adni ebben a tanulmányban. A tanulmány két jól elkülöníthető gondolatmenetből áll: az első, hosszabb részben a hazai trendeket európai aspektusból vizsgálom, a második részben pedig az Európán kívüli, többi kontinensre vonatkozó adatokkal vetem össze őket. Az európai összehasonlítás alapját az Európai Unió digitális társadalmát mérő mutatószámok adják. Magyarország digitális fejlettségét nemcsak az Európai Unió országai átlagának viszonylatában fogom vizsgálni, hanem a másik három visegrádi ország eredményeivel is. Az uniós mutatószámok kapcsán többször idősorosan is vizsgálom az adatokat, rámutatva a progreszszív vagy degresszív folyamatokra. Az „Európán túli” mutatók esetében viszont csak hazánk nemzetközi összehasonlításban mutatott legutóbbi eredményeit vizsgálom. Ennek legfőbb oka az, hogy a tanulmány fókusza az európai uniós mutatószámokon van. 

A tanulmányban több szempontból is vizsgálom az egyének és a háztartások digitális felkészültségét, kompetenciáit, hazánk erősségeit és gyengeségeit. Előzetesen szeretném tudatni az olvasóval, hogy összességében hazánk digitális felkészültsége nem jó, de közel sem olyan nagy a lemaradásunk az uniós átlaghoz képest, mint azt gondolnánk. Számos később vizsgálandó terület esetében látni fogjuk majd, hogy az európai élbolyhoz tartozunk, de olyan is van bőven, ahol a sor végén kullogunk. Fejlesztendő dimenzió van még bőven, de az uniós szinten már jelenleg is kiemelkedő eredményeket felmutató részterületek rámutatnak arra, hogy a lehetőségeket jól is ki lehet aknázni.

Lakhatási, foglalkoztatási és képzettségi problémáik mellett rossz egészségi állapotuk miatt tartják a romákat Európa egyik legsérülékenyebb társadalmi csoportjának (Jakab és szerzőtársai, 2017; Ádány, 2013). A romák és a nemromák egészségi állapota közti eltéréseket a romák lakókörnyezetére, életmódjára és az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférésük problémáira,1 valamint egyes (pl.: szív-érrendszeri) betegségekkel szembeni fokozott genetikai fogékonyságukra (Pikó és szerzőtársai, 2017; Fiatal és szerzőtársai, 2019) vezetik vissza. Ezt a véleményt ma már nemcsak egyedi tapasztalatok, hanem folyamatosan növekvő számú és egyre megbízhatóbb vizsgálatok eredményei támasztják alá. (Ádány–Sándor, 2019) Igazoltnak tekinthető, hogy a romák egészségi állapota összességében kritikusan rossz, a roma etnicitás lényeges egészségkockázati tényező. Emiatt vitathatatlanul van beavatkozási kényszer ezen a területen. Ugyanakkor, a roma etnicitásra mint a deprivációtól elkülönülő kockázati tényezőre vonatkozó ismereteink még hiányosak2 Nem tudunk eleget arról, hogy milyen folyamatok révén eredményez egészségveszteséget az, hogy valaki roma (Hajioff–McKee, 2000; Marmot, 2013), ezért bizonytalan alapokon állnak azok a beavatkozási kísérletek, amelyek az egészségügyi ellátórendszer átalakításán keresztül próbálják a romák egészségi állapotát javítani (Richard és szerzőtársai, 2016). Már az intervenciók tervezését is gátolja a valódi problémák részletes ismeretének hiánya, amit jól demonstrál Európa szerte a romák egészségére fókuszáló programok nem, vagy alig kimutatható hatékonysága. (Fésüs és szerzőtársai, 2012) Európában 10-12 millióra, az Európai Unióban 6-7 millióra becsülik a roma népesség nagyságát. 1,7 százalékos részesedésükkel a romák jelentik Európa, illetve az EU legnagyobb etnikai kisebbségét. Ezért rossz egészségi állapotuk a legsúlyosabb egészségegyenlőtlenségi problémák közé tartozik a kontinensen (Ringold és szerzőtársai, 2006), bár ennek jelentősége az európai országok közt széles tartományon belül variálódik. Az EU-n belül Magyarország abba az országcsoportba tartozik (Bulgáriával, Romániával és Szlovákiával együtt), ahol a romák becsült részaránya a legjelentősebb, és ahol a romák rossz egészségi állapotával kapcsolatos problémák a legsúlyosabban befolyásolják az ország általános népegészségügyi státuszát.

Az OECD kiemelt szerepet játszik a jövő munkaerő-piaci igényeit hatékonyan kiszolgáló oktatási és képzési rendszereket segítő információk létrehozásában. Míg a közoktatás terén a PISA-vizsgálatokat 1 vagy a tanterveket vizsgáló, a mit és hogyan tanítsunk kérdésre fókuszáló Tanulási Keretrendszer 2030 elnevezésű programját2 említhetjük, addig a felnőttképzés, munkaerő-piaci készségek, ún. szkillek terén is komoly stratégiai munka zajlik.3 E stratégiai munka része a Nemzetközi Felnőtt Készségek Mérési Programja (Programme for the International Assessment of Adult Competencies – PIAAC),4 amelynek legfontosabb része a felnőttkori szkillek survey típusú felmérése (Survey of Adult Skills). A felmérés célja, hogy a résztvevő országok számára átfogó képet nyújtson az aktív korú népesség kulcskompetenciáiról, valamint arról, hogy ezek a kompetenciák mennyire hasznosulnak a mindennapi életben és a munkában és milyen társadalmi és gazdasági megtérüléssel járnak. Ez a tanulmány e vizsgálat általános eredményeit és Magyarország számára különösen fontos tanulságait foglalja össze. A felnőttkori kompetenciák állapota már azért is kulcsfontosságú, mert a mai komplex és gyorsan változó világban az ismeretek nagyon gyorsan elavulnak, a rutinszerű munkákat pedig egyre inkább automatizálják. A Világgazdasági Fórum5 szerint napjainkban a IV. ipari forradalom idején, amikor a digitalizáció és a hálózatok korszakát éljük, a komplex problémamegoldó készség, a kritikai gondolkodás és a kreativitás válnak a legfontosabb készségekké. Megjelennek olyan új igények is, mint a kognitív rugalmasság vagy az érzelmi intelligencia. Vannak olyan kutatások, amik arra jutottak, hogy a legdinamikusabban azon munkák iránt növekszik a kereslet, ahol egyszerre van szükség szociális készségekre és matematikai jellegű jártasságra (Deming, 2017).

A Covid–19 (teljes nevén COronaVIrus Disease 2019) az 1918-as spanyolnátha óta az ötödik pandémia a világon (Liu és szerzőtársai, 2020). Az első tünetes eseteket 2019 decemberében regisztrálták a kínai Hubei tartomány fővárosában, Wuhanban (Huang és szerzőtársai, 2020). Az ezt követően kialakult vírusos tüdőgyulladás-járvány 2020 őszéig közel 24 millió embert fertőzött meg és több mint 800 ezer ember halálát okozta. A World Health Organisation (WHO) 2020. augusztus végi adatai alapján Afrikában közel 1,2 millió, Ázsiában több mint 6 millió, Amerikában (Észak és Dél-Amerika) 12 millió feletti, Ausztrália és Óceániában megközelítőleg 30 ezer, valamint Európában hozzávetőleg 3,5 millió eset került regisztrálásra (Coronavirus Disease, 2020). Európán belül a járvány epicentrumát Olaszország jelentette, ahol az első esetet 2020. február 20-án azonosították Lombardia tartományban. A következő 24 órában további 36 új esetet jelentettek, akik közül egyiknek sem volt kapcsolata az első regisztrált beteggel. Március közepéig, csak Olaszországban az esetek száma elérte a 22 ezret, melyből közel 18 ezer Lombardia tartományra lokalizálódott, és az összesített Covid–19 vírushoz köthető halálozás elérte az 1600-at (Grasselli és szerzőtársai, 2020). A fertőzöttek és halottak számának exponenciális emelkedését látva, világszerte drasztikus megszorító intézkedéseket – sok helyen teljes karantént – vezettek be. A kínai kormány 2020. január 24-én a repülőterek és a tömegközlekedés leállításával egyidejűleg lezárta Wuhant és Hubei tartomány több városát is, emellett elhalasztotta az éppen nemzeti ünnep miatt zárva tartó egyetemek és iskolák újranyitását (Leung, 2020). Olaszországban február 22- én már 79 regisztrált esetről volt információ, melynek nagy részét az északi tartományokban regisztrálták, ezen a napon az olasz kormány bejelentette a több észak-olaszországi régióban életbe lépő – több mint 50 ezer ember életét érintő – karantént. A továbbiakban bezárták az iskolákat, lemondták a közösségi rendezvényeket, valamint a sporteseményeket is. Az olasz fertőzöttek száma a szigorú megszorítási intézkedések ellenére is elérte a 100 ezer főt március végére. Március 21-én az olasz kormány minden, a lakosság ellátása szempontjából nem létfontosságú üzemi termelést leállított (Grasselli és szerzőtársai, 2020; Lazzerini–Putoto, 2020; Torri és szerzőtársai, 2020). Hasonló intézkedésekre kényszerültek az érintett országok világszerte, melyek hatalmas terhet róttak a gazdaságra, amelyet az újranyitás időpontjával kapcsolatos bizonytalanság csak tovább fokozott.