Series

A fogyatékosság nem csupán biológiailag, hanem társadalmilag is meghatározott fogalom: nemcsak egészségi, hanem társadalmi hátrányt is jelent. Ennek ellenére a fogyatékos emberek társadalmi helyzetét elemző átfogó, statisztikai elemző kutatások hagyományosan a társadalomtudományok peremvidékén helyezkednek el. A meglévő kutatások többsége általában egy adott aspektusból vizsgálja a kérdést, leggyakrabban például a munkaerő-piaci aktivitás vagy a sajátos nevelési igényű gyerekek oktatása, esetleg egy adott fogyatékos csoport szempontjából. A fogyatékos emberek teljes társadalmi csoportját érintő idősoros vizsgálatok azonban igen ritkák. Ez részben tudománytörténeti örökség (Oliver, 1990; Goodley, 2011): a fogyatékos emberekkel kapcsolatos társadalomkutatások döntő többsége a 20. század végéig az egészségszociológia vagy szűkebben a rehabilitációs ellátások vizsgálata, esetleg terápiás beavatkozások kutatása terén történt, szinte teljesen kívül maradva a szociológiai vagy szociálpolitikai szempontú társadalomkutatások főáramán. A fenti tudománytörténeti hiátusnak több oka van. Egyrészt a fogyatékos emberek társadalmi csoportja rendkívül heterogén: több, egymástól erősen eltérő igényű és helyzetű fogyatékossági ágat foglal magába (hallássérült, mozgássérült, látássérült, értelmi fogyatékos emberek, autisták, és újabban ide sorolódnak a „pszichoszociális fogyatékossággal élő” emberek is, akikre korábban pszichiátriai betegként hivatkoztak). Ezért a róluk szóló adatok is nehezen összevethetők. Például nagyon nehéz egyazon csoportban vizsgálni egy nagyvárosban élő siket értelmiségi munkavállaló és egy bentlakásos intézetben élő értelmi fogyatékos fiatal helyzetét. Habár az érzékelt társadami stigma vagy egyenlő bánásmóddal kapcsolatos jogok mindkettejük esetében relevánsak, nemcsak életkörülményeik és társadalmi státuszuk különbözik, de a fogyatékosságból származó lehetőségeik és igényeik is. Az átfogó kutatások hiányának másik oka az adatokkal kapcsolatos. A fogyatékos emberek társadalmi csoportjának statisztikai leírására hagyományosan három fő adatforrás kínálkozik (Bánfalvy, 2012): egyrészt az állami/adminisztratív adatbázisokban fellelhető adatok (pl.: társadalombiztosítási adatok); másrészt a népszámlálási adatok és egyéb központi statisztikai adatgyűjtések; harmadrészt pedig a fogyatékos emberek szervezeteinek tagsági nyilvántartása (elsősorban azoké, ahol a tagság állami kedvezményeket is biztosít). E három adatforrás közül mindegyik csak komoly óvatossággal kezelhető és egyik sem ad teljes képet a fogyatékos emberek teljes létszámáról, illetve a fogyatékosság előfordulásáról egy adott társadalomban. A fogyatékos emberekkel kapcsolatos vizsgálatok, különösen az összehasonlításra törekvők további akadályokba is ütköznek. Az, hogy hivatalosan ki minősül fogyatékosnak, illetve ki tartozik egy adott kategóriába, legtöbbször diagnózis vagy valamilyen minősítés alapján dől el, nem pedig a megélt tapasztalat alapján. A diagnózishoz jutás pedig nem csupán az adott helyen és időben elérhető orvostani konszenzus vagy tudományos tudás kérdése, hanem jelentős mértékben gazdasági, politikai és kulturális tényezők is befolyásolják. Egy adott ország besorolási és szakigazgatási rendszere diagnosztikai és jogosultsági kategóriák megállapításával kapuőri funkciót gyakorol az erőforrások – javakhoz és szolgáltatásokhoz – való hozzájutás tekintetében (erre példa a rokkantsági ellátások rendszere). A diagnosztikai módszerek kulturálisan meghatározott, időben folyamatosan változó jellege is széles körben elfogadott (lásd például az autizmus történetét: Waltz, 2015); sőt kulturális minták befolyásolják azt is, hogy az érintett személyek keresik-e vagy épp ellenkezőleg, elkerülni igyekeznek diagnózisokat. Mindezen tényezők ráadásul nem csupán térben, azaz országonként, hanem időben is változnak (egyazon személy a jogosultsági feltételek változása miatt idővel kivagy bekerülhet bizonyos kategóriákba). Mindez jelentősen megnehezíti nemcsak a nemzetközi, de az idősoros összehasonlító elemzéseket is. Tanulmányunkban e nehézségek figyelembevételével próbáljuk kitölteni a fent leírt hiátust és statisztikai adatok segítségével bemutatni a fogyatékos emberek helyzetét és az őket érintő társadalmi változásokat a 2010-es évtizedben. Vizsgálatunk célja elsősorban a fogyatékos emberek csoportjának egészét érintő adatok bemutatása, ám amennyiben releváns, egyes fogyatékossági ágakat jobban érintő folyamatokat közelebbről is elemzünk.

Our study aims to examine public attitudes towards the environment and climate change. Our analysis is based on data from the 2020 Environment module of the International Social Survey Programme (ISSP). Overall, despite the fact that Hungarian society in general is not characterized by values related to environmental problems, more than half of the population expressed clear concerns about environmental problems. A comparison of opinions over time (with 1993 data) shows that various forms of environmentally conscious action (selective waste collection, reduction of car use) are becoming more widespread, which can be attributed not only to infrastructural development but also to changes in individual attitudes. Despite the emergence of climate protection movements, which are attracting increasing media attention, the environmental political activity of the adult Hungarian population has not changed after thirty years, and they are less willing to make financial sacrifices for environmental protection than in 1993.

2020: a harminc éves visszatekintések éve. 1990-ben olyan folyamat közepén voltunk, amikor a világ jelentős részén nőtt a demokráciában élő emberek száma, terjedőben volt a piacgazdaság, expanzív időszakát élte a globalizáció. Ez volt az az év, amikor Európa keleti felén (majd aztán több más helyen is) újra szabad választásokat tartottak, liberalizációs intézkedéseket hoztak. Ebben az évben – bár még Magyarországon voltak az orosz csapatok – már szuverén magyar kormány alakult és formálódott az új magyar demokrácia. Ebben az évben indult útjára – nem függetlenül az előbbi eseményektől – a Társadalmi Riport kötetsorozat is, aminek azóta – nemzetközi összehasonlításban is egyedülálló módon – minden második évben megjelentek az újabb kötetei, több alkalommal angolul is. A kötetsorozat a nemzetközi társadalmi riportok mozgalmának megbecsült tagja lett, együtt a német, holland, svájci, angol és más riportokkal, amelyek közül néhány már nem is létezik. (Az érdeklődő a Társadalmi Riport-sorozatról és a European Network of Social Reporting konferenciáiról részletesebben a Tárki honlapján tájékozódhat.)1 A sorozat 16. kötete most egy olyan évben jelenik meg, amit sokan elveszett évnek tekintenek az év elején megjelenő és márciusban pandémiává átminősülő koronavírus-járvány, főleg pedig az annak következtében bevezetett lezárások, korlátozások miatt. Internetes mémek tömege szól kihagyott/átaludt/születésnapmentes évként 2020-ról, mivel ez a szörnyű, „láthatatlan ellenség” és a miatta fellépő elővigyázatossági (vagy néha pánik-) reakciók okán sokan állást vesztettek, mások „csak” nem utaztak (sem turistaként, sem munkába), megint másoknak minden tervük dugába dőlt, esetleg nem is felvételiztek, vagy éppen addig nem is álmodott, új tevékenységekbe fogtak stb. Az idei, már tizenhatodik Társadalmi Riport tanulmányai a felzárkózási folyamat egyes vonatkozásainak áttekintésével indítanak és a pandémia magyarországi hatásainak értékelésével zárnak.

Ebben a fejezetben áttekintjük, hogyan alakult a kelet-közép-európai országok (továbbiakban KKE-i országok) felzárkózása az Európai Unió magországaihoz (EU15-országok) képest, és miképp változtak az egyenlőtlenségi mutatók a kelet-közép-európai térség gazdaságaiban a piacgazdasági átmenet óta eltelt időszakban. A térséghez számítottuk a három balti államot (Észtország, Lettország, Litvánia), a visegrádi négyeket (Csehország, Lengyelország, Magyarország, Szlovákia), valamint Bulgáriát, Romániát és Szlovéniát.2 A kutatásunk során az 1990-es évek eleje és a legfrissebb elérhető év közötti időszak adatait használtuk fel. Célunk választ találni az alábbi kérdésekre: – Milyenek a gazdasági felzárkózás és a jövedelmi egyenlőtlenségek mintázatai a gazdasági és politikai rendszerváltáson átesett kelet-közép-európai országokban? – Milyen fejlődési hasonlóságok és eltérések azonosíthatóak? Homogénnek tekinthető-e ez az országcsoport a vizsgált időszak bármelyik időpillanatában? – Miben hasonlítanak, illetve térnek el a vizsgált országok társadalmi változásainak mozgatórugói?

Írásunk a 2010-es évek hazai makrogazdasági és háztartási folyamatairól kíván nemzetközi összehasonlításban képet adni. A gazdaság növekedéséből és azt befolyásoló tényezőkből indulunk ki, kitérünk a fogyasztás, valamint a jövedelemtulajdonosi szektorok pénzügyi egyenlegének alakulására, végül a háztartások jövedelmének, fogyasztásának és megtakarításainak alakulását jellemző tendenciákat tekintjük át. Bemutatjuk, hogy 2010 és 2019 között a magyar gazdaság évente átlagosan 3 százalékkal növekedett, ami megfelel az EU közép- és kelet-európai (KKE-i) tagországai átlagának, és javulást jelent a megelőző évtized relatív hazai teljesítményéhez viszonyítva. Ugyanakkor, amíg a 2000-es évek növekedése külső eladósodással társult, addig a 2010-es években jelentősen csökkent az ország nettó külföldi adóssága. A 2010-es évek gazdasági fejleményei azonban csak annak fényében értelmezhetők, hogy ebben az időszakban a magyar gazdaság történelmileg és nemzetközileg egyaránt páratlan mértékű, évente átlagosan 3,7 százalékos GDP-arányos viszonzatlan nettó transzferben részesült az EU költségvetéséből. Ehhez képest az időszak egészében a GDP, a háztartási jövedelem és a fogyasztás szerény mértékben bővült. A nemzetgazdaság jövedelemarányos fogyasztási rátája az évtized egészében számottevően mérséklődött (a megtakarítási ráta emelkedett), s bár 2015-től felgyorsult a munkajövedelmek és a fogyasztás emelkedése, ez csak lassítani tudta a fogyasztási hányad csökkenését. A háztartások rendelkezésre álló jövedelmének részesedése a nemzetgazdaság jövedelméből ugyancsak mérséklődött az elmúlt évtizedben. Írásunk második részében nézőpontot váltunk, és a háztartások jövedelmi, fogyasztási és beruházási folyamatai alapján elemezzük és értékeljük az elmúlt évtized gazdasági fejleményeit. Eredményeink azt mutatják, hogy a vizsgált időszakban a háztartási reáljövedelem nemzetközi összehasonlításban csak lassan érte el az előző válságot megelőző csúcsot, de az évtized közepétől gyorsan emelkedett. Arra is rámutatunk, hogy a hazai háztartások kollektíve óvatos és előrelátó döntéseket hoztak a fogyasztást, illetve a megtakarítást tekintve, csakúgy, mint abban a kérdésben, hogy inkább reál- vagy pénzügyi eszközök felhalmozására fordítják-e megtakarításaikat.

A korrupció és a gazdasági teljesítmény összefüggéseiről számos nemzetközi kutatás, elméleti, szakpolitikai és empirikus tanulmány áll rendelkezésre (pl.: Huntington, 1968; Mauro, 1995; Világbank, 2000; Méon–Sekkat, 2005; OECD, 2012; ECB, 2016). A nemzetközi szervezetek és az irodalom bevett definíciója szerint a korrupció a ráruházott hatalommal való visszaélés egyéni (csoportszintű) haszonszerzés érdekében (pl.: OECD, 2012). Az „utcai”, illetve a „nagy” („grand”) korrupció között a legfontosabb különbség az, hogy az előbbi inkább spontán módon zajlik és maguk az „egyszerű” állampolgárok az elkövetők, az utóbbi pedig szervezetten, a politikai és/vagy a gazdasági elit közreműködésével történik. A korrupciót az irodalom a járadékvadászattal átfedést mutató gazdasági-társadalmi jelenségnek (Aidt, 2016; Mihályi–Szelényi, 2018), illetve erőforrástranszfernek (Jancsics, 2019) tekinti. A korrupciónak – amely a kormányzás minőségének egyik meghatározó oka és egyben következménye is – a gazdasági teljesítményre gyakorolt hatásáról az (empirikus) irodalom mindmáig nem mondta ki a végső szót. Két koncepció verseng: az egyik szerint a korrupció „olajozza” a gazdaság fogaskerekeit, a másik szerint pedig „csikorgatja”. Az előbbi koncepció arra épül, hogy a korrupció – a nehézkes szabályozás megkerülésével – csökkenti a gazdasági tevékenységek tranzakciós költségeit (pl.: Huntington, 1968). A másik elmélet szerint az intézmények minősége endogén módon befolyásolja egy ország korrupcióval szembeni állóképességét, és olyan transzmissziós csatornákon keresztül, mint az üzleti környezet romlása, a beruházások csökkenése vagy az alacsony termelékenység, negatívan hat a gazdasági növekedésre, illetve a gazdasági teljesítményre (pl.: Mauro, 1995).

Ennek a tanulmánynak1 az a kérdése, hogy fenntartható pályán halad-e a hazai társadalmi-gazdasági fejlődés? Egy, a terület intézményeinek színvonalát és a hazai általános helyzetet és trendet érintő áttekintés után részletesebben vizsgáljuk a fenntarthatóság ökológiai (természeti környezeti) kritériumait. A fenntarthatóság dimenziói közül azért foglalkozunk többet a természeti környezet aspektusával, mert a Társadalmi Riport kötetei a többi dimenziót, a humán, a társadalmi és a gazdasági erőforrások különböző részterületeit rendszeresen tárgyalják. Vizsgálatunk elsősorban az elmúlt mintegy fél évtizedre, a 2013 és 2018 közötti időszakra esik,2 mivel csak ezekre az évekre állnak rendelkezésünkre ide vonatkozó, teljes körű adatok. Ahol szükség lesz rá, ott hosszabb távra, két évtizedre (1999–2018) is visszatekintünk. Elemzésünk mikroszkóp alá helyezi a hazai állapotot és trendeket önmagában, valamint nemzetközi öszszehasonlításban. Ez utóbbihoz összehasonlító indikátorvizsgálatot végzünk, és Magyarország teljesítményét egyrészt a teljes Európai Unióéval (EU27 vagy EU28), másrészt a hozzá legközelebbi történelmi-társadalmi utat bejáró kelet-közép-európai EU-tagállamokkal (EU11)3 hasonlítjuk össze. Végül, az indikátorok jelzései alapján néhány következtetéssel szolgálunk a magyar gazdaság- és fejlesztéspolitika fenntarthatóságára vonatkozóan.

Az elvándorlás Magyarországon természetes folyamattá, a mindennapok részévé vált. A kevés és lassan halmozódó tudás mellett korábbi korszakok és más országok elvándorlásának tapasztalatai alapján fogalmazhatunk meg analógiákat és feltevéseket arról, hogyan alakul és változik a hazai trend, a munkaerő elvándorlása, visszavándorlása. A negatív hatások maguktól értetődőnek tűnnek, elvitathatatlanok a családi, társadalmi veszteségek, a fokozódó munkaerőhiány. Az elvándorlók hazatérése bizonytalan remény, helyüket jobb híján a gyorsan növekvő számú külföldi vendégmunkással kell pótolni. A sok személyes tapasztalat külföldön élő ismerősökről, rokonokról valószínűsíti, hogy az elvándorlás mértéke nagyon elterjedt, hatása erős lehet. Valóban ilyen egyértelműek az összefüggések?

Az emberek életkorára objektív, megkérdőjelezhetetlen tényként, a személyi okmányokban feltüntetett adatként gondolunk. Ahogy sok más objektívként számontartott tulajdonságnak, a kornak is van szubjektív olvasata: az, hogy milyen életkort társítunk életünk fontosabb szakaszaihoz – mikor van a gyermekkor vége, meddig tart a fiatal kor és mikor kezdődik a középkorúság, mikortól tekintünk idősként embertársainkra, mind nagymértékben függ attól, hogy milyen társadalmi közegben élünk. Ugyanakkor az életkorral kapcsolatos percepciók, habár szubjektívek és a társadalmi közeg által meghatározottak, mégis a társadalmi realitás elemévé válnak. Az, hogy mikor tartjuk ideálisnak az élet főbb eseményeinek bekövetkezését, mint például a szülőktől való elköltözést, élettársi viszony létesítését, házasságot, gyermekszülést, nyugdíjba vonulást, olyan, a társadalmi közeg által befolyásolt elképzelések határozzák meg, amelyek egyben erős nyomás alá is helyezik az egyént, hogy ’időben’ házasodjon, gyereket szüljön, munkát vállaljon vagy éppen nyugdíjba menjen. Az emberi élet különböző szakaszaival kapcsolatos elvárások, normák dinamikusan változnak, nem függetlenül az olyan társadalmi, demográfiai és közpolitikai folyamatoktól, mint az orvostudomány fejlődésének és a jólét növekedésének köszönhetően növekvő várható életkor, az oktatás expanziója, a fertilitás korának meghosszabbodása vagy az iskolakötelezettséggel kapcsolatos jogi szabályozás változása. Az életkorral és életeseményekkel kapcsolatos társadalmi percepciók anélkül tekinthetőek normának, hogy szankció társulna hozzájuk. (Billari–Liefbroer, 2007) Mindeközben, annak is fontos társadalompolitikai relevanciája van, hogy hogyan látják az emberek az életkori határokat, hiszen ezek a percepciók befolyásolják a demográfiai és munkapiaci folyamatok főbb meghatározóit, úgy a termékenységet, mint a munkaerő-piaci aktivitást, amelyek aztán visszahatnak a gazdaság és a társadalom valós folyamataira. Írásunkban az életszakaszokkal és fontos életeseményekkel kapcsolatos percepciókat, illetve ezek változását vizsgáljuk európai összehasonlításban. Elemzésünkhöz a European Social Survey (ESS) 2006-os és 2018-as Timing of Life modul adatait használjuk. (Billari és szerzőtársai, 2005) Írásunkban a társadalom demográfiai összetételére, az emberek korral és fontos életeseményekkel kapcsolatos percepcióira, illetve az életkorral kapcsolatos közpolitikai környezetre (pl.: iskolakötelezettség kora, nagykorúság, nyugdíjkorhatár) egy olyan „háromszögként” tekintünk, amelynek minden eleme kölcsönhatásban van a másik kettővel.

A gyermek jólléte, általános közérzete, elégedettsége az otthon és az iskolában átélt szubjektív élményeken keresztül hatást gyakorol a gyermek testilelki egészségére, fejlődésére, viselkedésére (Örkényi–Koszonits, 2004; Williams és szerzőtársai, 2002), valamint pozitív kapcsolatba hozható a tanulással, iskolai teljesítménnyel is (Konu és szerzőtársai, 2002; Seligman– Adler, 2009; Vieno és szerzőtársai, 2004). A korábban, jellemzően csak felnőttek körében lefolytatott jóllétkutatásokat az elmúlt közel negyedszázadban egyre gyakrabban terjesztették ki a gyermek népességre is (Rees és szerzőtársai, 2013). Ezáltal az addig jobbára mellőzött gyermeki nézőpont nemcsak a vizsgálatok tárgyává, de forrásává is vált. Egyre több kutatás célozta meg a gyermek- és serdülőkor olyan aspektusainak vizsgálatát, mint az élettel való elégedettség, értékek, szabadidő-eltöltés, társas kapcsolatok (Casas, 2011). A szubjektív jóllét korábban is betöltött egyfajta indikátor szerepet a társadalom minőségére vonatkozóan (Kruger, 2009). A gyermekekre és serdülőkre vonatkozó vizsgálatok lényeges jellemzője, hogy elégedettségükről, boldogságukról, jóllétükről ők maguk nyilatkoznak, s ezzel a „gyermekek szava” is a társadalmak minőségére vonatkozó indikátorrá válik, akár országok közötti összehasonlításban is (Fattore és szerzőtársai, 2009; Casas–Rees, 2015). Tanulmányunkban alapvetően leíró és feltáró jelleggel vizsgáljuk a gyermekek szubjektív jóllétét. Elsődleges célunk a nemzetközi összehasonlítás, ugyanakkor kiemelten foglalkozunk a magyar tanulók jóllétével, az országok rangsorában elfoglalt helyzetükkel. Az országok közötti eltérések feltárása mellett kitérünk a nem és kor szerinti különbségek országokon belüli jellegzetességeire is.