Series

A 1988–1990-es rendszerváltoztatást követő nyolcadik országgyűlési választást 2018. április 8-án tartották Magyarországon. Földünk mikroállamokat meghaladó méretű demokráciái között példátlanul, harmadik egymás követő alkalommal nyerte el egyetlen párt a parlamenti mandátumok kétharmadát, igaz, a nem mérhető támogatottságú KDNP-vel önként megosztozva a mandátumokon. Összehasonlításképpen, Nagy-Britanniában az elmúlt kétszáz évben összesen két parlamenti választáson állt elő kétharmados mandátumtöbbség, a világháború után évtizedekig egy párt(szövetség) által dominált Japánban, Németországban és Olaszországban pedig egyszer sem. Szabad, kompetitív választásokon a volt kommunista országokban sem fordult ez elő, még az 1990-tól egészen a mai napig ugyanazon egy párt által kormányzott Montenegróban sem. A kivételes esemény fontosságát növeli, hogy Magyarországon a képviselőház minősített többsége egyszeri döntéssel megváltoztathat bármely törvényt és az alkotmány bármely pontját. Ebben az értelemben a parlamenti választás immár harmadszorra adott korlátlan hatalmat egy párt kezébe. Mint az 1. ábra is igazolja, egy párt ötven százalék közeli szavazataránya szabad és tisztességes választásokon nem túl gyakori, de – mint a 2017-es máltai parlamenti választáson a Munkáspárt által elért 55 százalék jelzi – korántsem elképzelhetetlen eredmény. Kétharmados vagy ahhoz közeli mandátumarányra, illetve egy alkotmányt önmagában megváltoztatni képes testületnek az arányos képviselettől jelentősen eltérő szabályok szerinti megválasztására viszont jellemzően csak autoriter rendszerekben találunk példát. Ez megkerülhetetlenné teszi a politikai rendszer demokratikus jellegére vonatkozó kérdéseket, ám erre nem térek ki részletesen, mivel a nemleges választ sokoldalúan indokolják a választás és a kampány törvényes rendjét felügyelő szervezetek pártos elfogultságával, az egyes pártok kampányait támogató tartalmak terjesztésére fordított állami pénzeszközök szélsőséges egyenlőtlenségére vonatkozó, másutt már szakavatottan összefoglalt megfigyelések (OSCE/ODIHR, 2018).

Az utóbbi években a jogállamiság állapota Magyarországon fokozatosan, de trendszerűen romlik.1 Az egyes lépéseket nemcsak a jogi szakirodalomban (például Jakab, 2011, Sonnevend és szerzőtársai, 2015), hanem a (magyar és a Magyarországgal foglalkozó nemzetközi) sajtóban is meglehetősen pontosan dokumentálták. Az azonban már korántsem volt mindig egyértelmű, hogy a romlás egyes lépései milyen súlyúak, és egyes időszakokban a szakértők között sem volt konszenzus arról, hogy összességében az adott időszakban miként értékelhető a magyar jogállamiság helyzete.2 Ennek számos oka van, a legfontosabb talán az, hogy a kérdésben elmélyedő szakemberek főleg jogászok, akik rendszerint nem szoktak kvantitatív módszerekkel dolgozni, a szokásos jogászi (kvalitatív) módszereket pedig más jellegű kérdésekre szokták alkalmazni. Vagyis arról meglehetős biztonsággal tudunk jogászi tudással nyilatkozni, hogy egy-egy intézkedés ellentmond-e a jogállamiság elvének, de az egy szokatlan kérdés a jogászok számára, hogy az adott intézkedés miatt mennyire romlott a jogállamiság állapota. Egy másik nehézség a magyar jogállamiság helyzetének elemzésekor pedig az, hogy a jogászok leginkább a formális szabályok elemzésére specializálódnak (abban van gyakorlatuk, arra vannak kiképezve), márpedig Magyarországon az utóbbi években az egyik legsúlyosabb probléma pont a jogrendszert működtető intézmények tényleges gyakorlatának a formális szabályoktól való eltávolodásában, illetve egyes esetekben a tényleges gyakorlat jelentős átalakulásában ragadható meg (Jakab–Gajduschek, 2016). Az ilyen helyzetek átfogó, mégis tömör leírására a jogászi elemzés helyett leginkább az úgynevezett jogállamiság-indexek alkalmasak, amelyek egyrészről számos részletváltozást összegeznek egy-egy mutatóba (megadva azok eredőjét), másrészről pedig – és ez most még fontosabb számunkra – kiemelten figyelnek a tényleges gyakorlatra.3 Ezek a mutatók egyértelműen jelzik a jogállamiság folyamatos erózióját Magyarországon az elmúlt időszakban, és joggal tarthatunk tőle, hogy ez még mindig nem ért véget. Az alábbiakban két index értékeit mutatjuk be röviden: a) a Bertelsmann-féle transzformációs indexben (Bertelsmann Transformation Index) a jogállamiság alindexet, valamint b) a World Justice Project Rule of Law Indexet. Ad a) A Bertelsmann-féle transzformációs index (az úgynevezett státusindex) a demokráciaindex (ennek része a jogállamiság a felmérés fogalmi rendszerében) és a piacgazdaság-index átlaga. A jogállamiság fokozatos eróziója világosan látszik az 1. ábrán. A menedzsmentindex ettől különbözik, a kormányzás hatékonyságát jelzi, és ugyancsak romló tendenciát mutat, vagyis a jogállamiság romlása nem járt a hatékonyság növelésével. Ad b) A World Justice Project Rule of Law Index kifejezett célja a jogállam működésének mérése, ahogy az emberek megtapasztalják azt (vagyis a tényleges gyakorlat, illetve a tényleges gyakorlat percepciójának mérése, nem pedig a jogszabályok mérése). Fogalmilag és módszertanilag is ez tekinthető jelenleg a legfejlettebb jogállamiság-indexnek a világon. Amit látunk, az fokozatos lecsúszás a kormányzati hatalom korlátai (hatalommegosztás), a korrupció hiánya (versus elterjedtsége), a nyílt kormányzat, az alapjogok, a szabályozások kikényszerítése és a büntetőbíráskodás területén. A polgári bíráskodás értékei lényegében változatlanok, a rend és biztonság pedig enyhe javulást mutat. A változások összesített eredménye a 2. ábra szerint azonban itt is egyértelmű romló tendenciát jelez (2012/13 előttről nincsenek értékeink, mert a projekt relatíve új).