Series

Az elmúlt évtizedekben a magyar társadalomban lezajló strukturális folyamatok alapvetően átalakították az együttélési formákat is. A közvetlen hatások között kiemelhető a társadalom életkor szerinti átrendeződése: a gyermekek és fiatalok népességen belüli arányának utóbbi évtizedekbeli erőteljes csökkenése, az idősek arányának folyamatos növekedése. Mindezek következtében míg 1990-ben a háztartások 39 százalékában élt 19 év alatti gyermek, addig 2016-ban már csak 26 százalékában. Ezzel párhuzamosan növekedett az időskorúak alkotta háztartások aránya. Mivel az idősek döntő többsége egy- vagy kétszemélyes háztartásban él, növekvő jelenlétük ezeknek az együttélési formák nagyobb részarányát eredményezte: 1990-ben a háztartások 18, 2016-ban 24 százalékában egy vagy két idős ember élt. Ezen a triviális összefüggéseken túl az életkori átrendeződésnek másik következménye a három- vagy többgenerációs együttélési forma térvesztése. Ez a háztartástípus ugyanis jellegzetesen azokhoz az együttélési formákhoz kötődik, amelyben gyermekek is élnek, és a gyermekes háztartások arányának visszaesése maga után vonja a háromés többgenerációs háztartások arányának csökkenését is. Az életkori átrendeződés mellett több más jelentős strukturális változás is lezajlott, ami hatott a magyar társadalom háztartásszerkezeti jellemzőire: ezek közül az egyik legfontosabb az iskolai végzettség szerinti struktúra megváltozása: 1990-ben a 15 éves és idősebb népesség 56 százaléka volt legfeljebb általános iskolai végzettségű, 2016-ban már csak 24 százalékuk. Ugyanezen időszak alatt az érettségizettek aránya 19-ről 32 százalékra, a felsőfokú diplomásoké 9-ről 22 százalékra növekedett (1. táblázat). Ennek alapvető jelentősége van, hiszen az eddigi kutatások szerint a különböző iskolai végzettségűek termékenysége, az első önálló család alapításának időzítése és formái, a párkapcsolatok felbomlási kockázata, a várható élettartam nagyon jelentős különbségeket mutat a különböző társadalmi rétegekben/a különböző iskolai végzettségűek körében (lásd ezekről a kérdésekről Monostori és szerkesztőtársai, 2018). Ezek pedig nyilvánvalóan befolyásolják az együttélési formák alakulását is.

A kilencvenes évek végének és a kétezres évek első felének stagnáló, enyhén javuló szegénységi trendjeit Magyarországon a nemzetközinél korábban meginduló gazdasági és pénzügyi válság, majd annak lecsengése alaposan felbolygatta. 2007 és 2012/2013 között növekedtek az egyenlőtlenségek, és ezzel párhuzamosan a jövedelmi szegénység1 is (a Tárki adatai szerint 2007 és 2012 között 12,6 százalékól 17 százalékra, a KSH adatai szerint 2007 és 2013 között 12,3 százalékról 15 százalékra), de különösen erőteljesen növekedett a reáljövedelmek alakulásával szoros kapcsolatban álló súlyos anyagi depriváció2 mértéke (Tárki: 2009 és 2012 között: 34 százalékról 37 százalékra; KSH: 2007 és 2013 között: 18 százalékról 28 százalékra). A válság lecsengésével azonban mindkét mérőszám esetében számottevő csökkenést figyelhetünk meg: a KSH adatai szerint előbbi 15 százalékról 13,4 százalékra, utóbbi pedig 28 százalékról 16 százalékra csökkent (KSH, 2017, Szivós–Tóth, 2012). Ugyancsak éreztették hatásukat az erőteljes társadalompolitikai beavatkozások, amelyek részben a politikai váltógazdálkodással, részben a válságkezeléssel függtek össze (Gábos–Tóth, 2017). A Tárki Háztartás Monitor felvételéből származó – jellegéből fakadóan a beavatkozások közvetlen hatásainak elkülönítésére csak korlátozottan alkalmas – keresztmetszeti adok időbeli vizsgálata azt mutatta, hogy a gazdasági és pénzügyi válság időszakában (2009 és 2012 között) tovább erősödtek azok a – rendszerváltást követő időszak nagyobb részében is megfigyelt – tendenciák, amelyek a társadalom szegmentálódására, a szegénységben és kirekesztettségben élők társadalmi-demográfiai profiljának mind élesebbé válására, valamint a szegénység és társadalmi kirekesztettség generációk közötti újratermelődésének felerősödésére utalnak (Gábos és szerzőtársai, 2012). A 2012 és 2014 közötti időszakban a súlyos anyagi deprivációban élők arányának csökkenése mindenekelőtt a viszonylag alacsony szegénységi kockázatú csoportokat érintette (Gábos és szerzőtársai, 2015, 57. o.). Tanulmányunkban arra teszünk kísérletet, hogy a keresztmetszeti adatokon végzett elemzés megállapításait követéses vizsgálatok adatainak használatával ellenőrizzük.

A családi vállalkozási forma sok szempontból hasonló szerepet játszik a magyar gazdaság működésében, mint a világ bármely más országában. A gazdasági szervezetek többsége családi vállalkozás. Súlyuk nyomán jelentős a GDPhez való hozzájárulásuk, valamint a foglalkoztatásban betöltött szerepük. Óriási változatosságot mutatnak: a néhány alkalmazottal működő kisvállalkozásoktól a több ezer fős, nemzetközi jelenlétű nagyvállalatig sokféle típus megtalálható. Magyarországon azonban e forma jelentősége és jellegzetességei eltérnek a korábbi évtizedekben gazdagon feltárt és feltérképezett nyugat-európai és észak-amerikai családi vállalkozások jellemzőitől. Egyrészt, az egymás iránti tisztelet és elfogadás családi cégeken belül jellemző normáinak terjedése elősegítheti a hazánkban oly fájóan erős társadalmi szintű bizalomhiány csökkenését. Másrészt, a családi vállalkozások nemzetgazdasági fontossága Magyarországon egyre erősödik. A rendszerváltás óta felnövekedett erős családi közép- és nagyvállalatok fejlesztéseire ugyanis egyre inkább úgy tekintenek, mint amelyek a gazdasági növekedés harmadik nagy forrását biztosíthatják – a részben európai uniós forrásokra támaszkodó állami beruházások és a multinacionális nagyvállalatok beruházásai mellett. Bár a magyar családivállalkozás-kutatás gazdag történettel és fontos eredményekkel rendelkezik (például Kuczi, 1997, Málovics–Vajda, 2012, Kása és szerzőtársai, 2017). Növekvő gazdasági, gazdaságpolitikai jelentőségük ellenére mégis keveset tudunk erről a területről. A 2017 szeptemberétől 2018 februárjáig tartó kutatásunkkal éppen ezt a hiányt szerettük volna mérsékelni. Kérdőíves felmérést végeztünk a teljes családi vállalkozási népesség körében, amellyel nemcsak általános statisztikai jellemzőiket, belső megoszlásaikat, de bizonyos lényeges belső működési mechanizmusaikat is fel kívántuk tárni, hogy egységes, átfogó képet kapjunk a magyar családi vállalkozásokról.

A 19. századi ipari tömegtermelésre fazonírozott tömegoktatás szerkezete világszerte recseg-ropog, a tanítás-tanulás jelenlegi intézményesült módja egyelőre a technológiai fejlődés irama és igényei mögött kullog. Úgy tűnik, a gazdasági és technológiai fejlődés globális hullámai nem érik el a nemzeti keretekbe zárt oktatási rendszereket. Nem véletlen, hogy az OECD is egyre többet foglalkozik az oktatás jövőjével. Ahogy a Tanulási keretrendszer 2030 programját beharangozó állásfoglalásukban írják: a jövő bizonytalan, de nem szabad megfutamodni előle (OECD, 2018). Az iskoláknak a fiatalokat olyan munkákra, olyan technológiák használatára és olyan problémák megoldására kell felkészítenie, amelyek ma még nem léteznek. Ahhoz, hogy egy fiatal ebben a bizonytalan helyzetben feltalálja magát, kíváncsinak, kreatívnak, képzeletgazdagnak, rugalmasnak (resilience), valamint empatikusnak kell lennie. Nemcsak a saját, de szűkebb (családja, hazája) és tágabb (a Föld) közösségének jobb jövője iránt is felelősséget kell éreznie. Ehhez meg kell teremteni az egyénre szabott és jól működő tanulási környezetet, amely egyaránt magába foglalja a fizikai (iskolaépület, osztályterem berendezése), pszichoszociális (iskolai légkör, korszerű pedagógiai módszerek és szemlélet) és digitális (az infokommunikációs eszközök használata, virtuális tanulási tér) környezetet. Az OECD a jövő tanulási keretrendszerét vizsgálva két fő pontra helyezi a hangsúlyt: mit és hogyan tanítsunk a jövőben. Számos ország tanterve a magyaréhoz hasonló problémával küzd, túl sok ismeretet akarnak átadni viszonylag rövid idő alatt, amivel lecsökken a valódi elmélyülésre szánható időkeret, és felerősödhetnek a kevésbé hatékony tanulási módszerek, mint a memorizálás használata. Vannak országok, amelyek radikálisan átalakítják a tanterveiket. Az egyik ilyen a finn rendszer, ahol a pedagógiai kutatások eredményeit felhasználva teljesen újragondolták a tananyagot. A folyamat középpontjába a tanulót és annak jól létét helyezték. Az észtek – akik hasonlóan a finnekhez jelenleg a PISA-eredményeket tekintve élen járnak – szintén a tanulót állították a tantervi reform középpontjába. A deklarált cél, hogy szeressen tanulni és boldogan éljen. Kérdés, hogy a magyar tanulókat menynyire készítjük fel a boldog jövőre? A következő néhány oldalon a legfrissebb, zömében nagymintás tanulói teljesítményadatokra alapuló kutatási eredmények alapján erre keresem a választ.

A tanulmány a lakásszektor változásait mutatja be ebben a mintegy másfél évtizedet felölelő időszakban, mégpedig négy lépésben. Először a magyar lakáshelyzetet értékeljük nemzetközi összehasonlításban, ahol arra a kérdésre keressük a választ, hogy a társadalom lakásfogyasztása és a gazdasági fejlettség között milyen kapcsolat áll fenn. Ezt követően a 2000 utáni időszakot három periódusra bontva elemezzük a lakásrendszert jellemző makrofolyamatokat (építések, lakásárak, tranzakciók stb.), majd külön pontban vizsgáljuk, hogy az elmúlt 15 év piaci környezetében a különböző társadalmi csoportok lakáshelyzete hogyan változott. Végül az összefoglalásban áttekintjük a legújabb lakáspiaci trendeket, amelyek részben a válságból való kibontakozás jeleit mutatják, ugyanakkor a korábbi ellentmondások ismételt megjelenésére is utalnak.

A magyar belpolitikában a külpolitikai kérdések hagyományosan periferiális szerepet kapnak. Jól mutatja, hogy a külpolitikai kérdések mennyire nincsenek az érdeklődés homlokterében, hogy Magyarországon régiós összehasonlításban is alacsonynak mondható az európai vezetők ismertsége. A külpolitikai kérdésekben hagyományosan megmutatkozó érdektelenség és apátia azonban nem egyenletes: egyes országok tevékenységét és Magyarországhoz fűződő viszonyát inkább növekvő érdeklődés kíséri. Oroszország egyértelműen ezen kivételekhez sorolható: a 2010 utáni Orbán-kormányok kormányzati „keleti nyitás” politikájával összhangban álló, egyre szorosabbá váló orosz–magyar viszony olyan témává vált, amely nagyon erősen megosztotta a hazai politikát és ennek köszönhetően a magyar közvéleményt is. Oroszország szerepének felértékelődésében nyilvánvalóan szerepet játszott a krími válság és Oroszország agressziója Ukrajnával szemben. Az adatok azonban érdekes módon mintha azt mutatnák, hogy a Krím bekebelezése óta és a történelmi tapasztalatok ellenére nem nőtt, hanem inkább csökkent a magyarok oroszokkal szembeni veszélyérzete. Szemben azzal a gyakorta hangoztatott, historizáló véleménnyel, amely szerint közvélemény-kutatási ügyekben – és azon belül külpolitikaigeopolitikai kérdésekben – a közvéleményt alapvetően a történelmi tapasztalatok formálják, ez az írás amellett fog érvelni, hogy a közvéleményt – legalábbis a egy olyan kontextusban, ahol a kormányzatnak domináns szerepe van a nyilvánosság terében és így a közvélemény formálásában – a politikai impulzusok szinte korlátlanul képesek formálni.1 Külpolitikai kérdésekben pedig ez különösen azért van így, mert a külpolitika a hétköznapi tapasztalatok világától távol esik, és ezért a politika interpretációs és közvéleményformáló lehetőségei elég szélesek. Természetesen elmondható, hogy vannak országok, amelyekben és amelyekkel szemben a közvélemény átformálásának kemény korlátjai vannak: Lengyelországban – részben a lengyel történelmi tapasztalatok, részben a nyilvánosságbeli és politikai pluralizmus magasabb szintje miatt – jóval nehezebben lenne elképzelhető, ami Magyarországon megtörtént: hogy egy alapvetően oroszkritikus politikai erő kormányzati hatalomra szert téve szinte 180 fokos fordulatot hajt végre ebben a lényeges külpolitikai kérdésben – oroszbarátságban túlszárnyalva az emiatt sokat bírált Gyurcsány-kormányt is. Az Oroszországhoz fűződő viszony, különösen a Krím-félsziget 2014-es bekebelezését követően nemcsak Magyarországon, hanem Nyugat-szerte is politikailag megosztó témává vált. Az Európai Parlamentben például megfigyelhető, hogy jellegzetesen a populista és radikális jobboldali és baloldali pártok azok, amelyek szavazásaik során sokszor Oroszország érdekeit helyezik előtérbe. A radikális baloldali és jobboldali pártok retorikájukban, szavazataikban és diplomáciai gesztusaikban rendszerint a putyini Oroszország legfontosabb támogatóiként jelennek meg – míg a fősodorban lévő középjobboldali, liberális, szociáldemokrata és zöld pártok e téren jóval visszafogottabbak (Krekó és szerzőtársai, 2015, Krekó–Győri, 2016, Shekhovtsov, 2017). Ez pedig hat a közvéleményre is: Nyugat-Európában a populista jobboldali pártok szavazói jóval támogatóbbak Vlagyimir Putyinnal és Oroszországgal szemben (Taylor, 2017). Az Egyesült Államokban pedig a politikai közvélemény – vélhetően nem függetlenül Trump elnök Oroszországgal és Vlagyimir Putyinnal kapcsolatos barátságos (főleg retorikai) gesztusaitól, illetve attól, hogy Oroszország a 2016-os elnökválasztás során Donald Trump oldalán, illetve Hillary Clinton ellenében beavatkozott az amerikai választásokba – egészen drámai változáson ment át: a republikánus szavazótáborban (amely hagyományosan komolyabb veszélyként tekintett Oroszországra) egyre kisebb fenyegetésként látják Oroszországot, míg a demokraták körében drasztikusan megerősödött az Oroszországgal kapcsolatos távolságtartás (Bialik, 2018), így ebben a kérdésben a két szavazótábor gyakorlatilag helyet cserélt egymással. Az alábbiakban azokat a változásokat igyekszünk áttekinteni, amelyek Oroszország és vezetője megítélésében mentek végbe az utóbbi években. Áttekintésünk nem teljes: azokat a kutatásokat elemeztük, amelyek módszertani és pszichológiai szempontból relevánsak. Minden megállapítás, amelyet idézünk, reprezentatív nagymintás kutatásokból származik. Ezek kérdésfeltevései és következtetései különböztek egymástól.

A bizalomról és azon belül különösképpen az intézmények iránt bizalomról szóló tanulmányok többsége tele van aggodalommal. Az elmúlt időszakban úgy tűnt, hogy a kormányok, az Európai Unió vagy az olyan intézmények, mint a jogrendszer, a bíróságok vagy a rendőrség iránti bizalom legjobb esetben stagnál, de inkább csökken – nem tűnt indokolatlannak a kijelentés, amely szerint a bizalmi válság korszakában élünk (vö. Hosking, 2017). A bizalom eróziója pedig legitimitási problémákat jelezhet; az intézményekkel való állampolgári együttműködés csökkenését mutathatja, ami pedig nemcsak a politikai radikalizálódást vetíti előre, de potenciálisan a jogkövető vagy adófizetői magatartás gyengülését is (vö. Boda, 2013). A 2007–2009-es gazdasági válság különösen negatívan hatott a bizalomra, és mivel az EU ennek a folyamatnak az egyértelmű vesztese volt, az európai projekt hívei az Unió jövője iránt aggódtak. Tanulmányunkban az Eurobarometer (EB, 2007–2016) és a Quality of Life Survey (EQLS, 2007–2016) adatai alapján vizsgáljuk az intézményi bizalom alakulását Európában. Építünk a Eurofound számára készített elemzésünkre (Eurofound, 2018), de a jelen tanulmány középpontjában az intézményi bizalom magyarországi változásainak bemutatása és a nemzetközi környezetben való elhelyezése áll. Legfontosabb megállapításunk, hogy az elmúlt években az intézmények iránti bizalom a legtöbb országban növekedést mutatott, ami legalábbis óvatos reményekre ad okot: a bizalmi válság talán mégsem visszafordíthatatlan.

A társadalmi mobilitás kutatása hagyományosan arra a kérdésre keresi a választ, hogy a szülők társadalmi helyzete milyen mértékben határozza meg gyerekük társadalmi helyzetét. Ha a társadalmi helyzet leírható a foglalkozással, akkor ebből adódóan a társadalmi mobilitás vizsgálata hagyományosan a foglalkozási mobilitásra vonatkozik, konkrétan: az apa foglalkozása és a gyerek foglalkozása közti azonosság (immobilitás) vagy különbség (mobilitás) mértékéről van szó.1 Az ilyen kutatásokban erős a normatív szemlélet; a mobilitás magas foka „jó”, a nagymértékű immobilitás „rossz”. Tehát jobb az a társadalom, ahol a szülők társadalmi helyzete kevésbé határozza meg, hogy mi lesz a gyerekből; ezek a nyitott társadalmak. Mivel végső soron társadalmak minősítéséről van szó, a társadalmi mobilitás kutatásában kiemelt szerepet kap a nemzetközi összehasonlítás és az országok mobilitás mértéke szerinti rangsorba állítása. A társadalmi mobilitási kutatások mind a mai napig leginkább Erikson– Goldthorpe (1992) művére hivatkoznak, amivel kapcsolatban legalább két szempontot kell kiemelnünk. Egyrészt osztálymobilitást vizsgálnak, az általuk kidolgozott – Erikson–Goldthorpe–Portocarero, (1979) nevük kezdőbetűi után elnevezett – EGP osztálykategóriák között. Szerintük és követőik szerint, az EGP séma kombinálja a marxi tulajdonalapú és a weberi piacalapú megközelítést; az osztálypozíciók leképezik mindazon javakat és forrásokat, amelyek képzettségből, jövedelemből, vagyonból vagy társadalmi tőkéből származnak. Ezért nem egyszerűen foglalkozási, hanem társadalmi mobilitásról beszélnek, illetve ez a szokásos válasz abban a vitában is, ahol más kutatók a társadalmi rétegződést többdimenziós módon, különféle tőkeformák szerint vizsgálják. Másrészt elemzésükben különválasztják az abszolút és a relatív mobilitást, az utóbbi esetében kiszűrik az osztályszerkezet változásának hatását, s az így adódó társadalmi fluiditást tekintik a társadalom nyitottságára vonatkozó tényleges mutatónak. Mindemellett Erikson és Goldthorpe nemzetközi összehasonlító jellegű kutatása magyar adatokat is tartalmazott. A kutatás folytatásának tekinthető Breen (2004) tanulmánykötete, amelyben országtanulmányok sora szerepel; a szerzők azonos osztálysémát alkalmazva, azonos módszerrel vizsgálták a társadalmi fluiditást. Két frissebb nemzetközi összehasonlító kutatást lehet még említeni, mindkettő másodelemzés jellegű és a European Social Survey (ESS) 1–5. hullámainak (2002–2010) adatain készült (Eurofound, 2017, Bukodi és szerzőtársai, 2017). Az elemzések az EGP-séma elméleti és empirikus alapjain továbbfejlesztett European Socio-economic Classification (ESeC) kategorizálást használták (Rose–Harrison, 2007, 2010), és külön vizsgálták az abszolút és a relatív mobilitást (fluiditást).

Magyarországon az utóbbi években a főbb gazdasági és társadalmi jelzőszámok alapján alapvetően kedvező környezet rajzolódik ki: tartósan alacsony a munkanélküliség és emelkedik a foglalkoztatottság szintje, növekvő GDP és közel két számjegyű ütemben emelkedő reáljövedelmek mellett az időszak jelentős részében nagyon alacsony vagy nulla volt az infláció (Kopint–Tárki, 2018). A szegénységben és kirekesztettségben élők aránya csökkent, és ennek az indikátornak mindhárom komponense (jövedelmi szegénységben, súlyos anyagi deprivációban és alacsony munkaintenzitású háztartásban élők aránya) is csökkenést mutat (Bernát–Gábos, 2018). De vajon a teljes társadalmat leíró indikátorok alapján előremutató folyamatok elérik-e a magyar társadalom hagyományosan egyik leghátrányosabb helyzetű csoportját, a romákat is? A kelet-európai, ezen belül a magyarországi romák társadalmi hátrányainak leküzdése és integrációja immár évszázados kérdés, amely előre- és hátralépések sorozataként is értelmezhető (Dupcsik, 2009). Ennek a hullámvasútnak az utóbbi egy évtizedét vizsgálja a jelen tanulmány a Bernát–Gábos (2018) monitoringtanulmányra alapozva.1 A felhasznált adatok gerincét a KSH azon adatfelvételei biztosítják, amelyek rendszeres európai kérdőíves kutatások, elsősorban a Háztartási költségvetési és életkörülmény adatfelvétel (HKÉF) és a Munkaerő-felvétel (MEF) magyar hullámaiként 2013–2014 óta nemzetiségi etnikai identitást is vizsgálnak.2 Az európai nagy adatfelvételeket kiegészítő identitáskérdés lehetővé teszi, hogy a társadalmi felzárkózás magyar indikátorai nagymintás reprezentatív kutatások keretében összehasonlíthatók legyenek a romák és nem romák között a magyarországi romák helyzetét európai kontextusban is meg tudtuk vizsgálni néhány kérdés erejéig az EU Alapjogi Ügynökség (European Union Agency for Fundamental Rights, FRA) EU-MIDIS II. (Second European Union minorities and discrimination survey) című kutatásának adatai segítségével. A tanulmány a romák integrációjának alakulását azon főbb társadalompolitikai célokat és területeket érintő indikátorai alapján mutatja be a 2010-es években, amelyeket az EU által kezdeményezett európai és a magyar romastratégiák3 is kiemelnek. A Magyar Nemzeti Társadalmi Felzárkózási Stratégia (a továbbiakban: Stratégia; NTFS, 2011, MNTFS II. 2014) a legfontosabb társadalompolitikai célokat hierarchiába rendezetten sorolja fel. Első prioritása a szegénységben és kirekesztettségben élők arányának csökkentése, különös tekintettel a roma népességre; ezt követi a szegénység, szociális kizáródás újratermelődésének megakadályozása, illetve a társadalmi-gazdasági javakhoz történő egyenlő esélyű hozzáférés javítása, a társadalmi összetartozás erősítése. E célok elérésének elmúlt évekbeli alakulását a rendelkezésünkre álló adatok alapján a szegénységben vagy társadalmi kirekesztettségben élők arányával, illetve a főbb foglalkoztatási és oktatási indikátorok segítségével mutatjuk be.

Tanulmányunkban arra vállalkozunk, hogy felmérjük a szociális támogatások rendszerében a 2015. március 1-jével végbement jelentős átalakítás (továbbiakban: szabályozásmódosítás) rövid távú hatásait. Tudomásunk szerint ez idáig nem történt kísérlet az átalakítás következményeinek kvantitatív elemzésére. Mózer és szerzőtársai (2015) összefoglalta és értékelte a változások lényegét. Krizsai–Tóthné (2015) pedig a Nyíregyházi járás településein keresztül mutatta be, hogy miként érinthette a szabályozás és a finanszírozás változása a települési önkormányzatokat. A szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény (a továbbiakban: Szt.) 2015. március 1-jétől életbe lépő módosításával hatályát vesztette a korábbi lakásfenntartási támogatásra, adósságkezelési szolgáltatásra, méltányossági közgyógyellátásra és méltányossági ápolási díjra vonatkozó szabályozás, és ezzel ezeknek az ellátásoknak a biztosítása – az átmeneti szabályokban foglaltak kivételével – már nem lehetséges. Részben ezeknek a kivezetésre kerülő támogatásoknak a helyébe lépett az önkormányzati hatáskörben biztosított úgynevezett települési támogatás. Az új rendszerben az önkormányzatok dönthetnek arról, hogy a kivezetésre került ellátások által támogatott célokra biztosítanak-e juttatást. A települési támogatás formáit, jogosultsági feltételeit és összegét az önkormányzatok szabadon határozhatják meg. Az önkormányzatok Szt. által szabott egyetlen kötelezettsége a létfenntartást veszélyeztető rendkívüli élethelyzetbe került, valamint az időszakosan vagy tartósan létfenntartási gonddal küzdő személyek részére úgynevezett rendkívüli települési támogatás biztosítása. Tanulmányunkban öt főbb támogatási célt vizsgálunk: 1. a lakhatással és adósságcsökkentéssel összefüggő, 2. a gyógyszerkiadással összefüggő, 3. az ápolási célú, 4. a krízis jellegű és 5. egyéb önkormányzati támogatásokat. Megjegyezzük, hogy e támogatási célokat különböző mértékben érintette a szabályozásmódosítás. Miközben lényeges átalakulást hozott a lakhatással, a gyógyszerkiadással és az ápolással kapcsolatos ellátások terén, addig csak kisebb változást jelentett a krízis jellegű támogatásokkal (2015 márciusától rendkívüli települési támogatás) kapcsolatban. Az egyéb önkormányzati támogatásokra ugyan nem terjedt ki a szabályozásmódosítás, de – a teljesség érdekében – ezeket az ellátásokat is figyelembe vettük az elemzésben. A továbbiakban az e támogatási célok alá tartozó ellátásokra az egyszerűség kedvéért mint vizsgált támogatásokra utalunk. 1 2015 márciusával változott a támogatások finanszírozási rendje is. Az új rendszerben a települési önkormányzatok a döntési jogkörükbe tartozó ellátások finanszírozására differenciáltan részesülnek központi támogatásban. A településeket az egy lakosra jutó adóerő-képességük függvényében illeti meg támogatás, leszámítva a legnagyobb adóerejű településeket, amelyek részére nem jár támogatás (lásd a Függeléket). A tanulmány első részében azt vizsgáljuk, hogy miként alakult az önkormányzatok segélyezési magatartása a szabályozás módosítását követően. Arra keresünk választ, hogy az önkormányzatok nagyobb döntési jogköre hogyan érintette a támogatásokban részesítettek számát és az ellátásokra fordított kiadásokat együttesen, valamint támogatási célonként. A korábban érvényben lévő segélyezési rendszert sokszor érte az a kritika, hogy a jobb pénzügyi helyzetben lévő, tehetősebb önkormányzatok nagyobb arányban nyújtanak méltányossági támogatást, mint a kevésbé tehetősek. Így az a kérdés is felvetődik, hogy az egy főre jutó adóerő-képességen alapuló, differenciált finanszírozási rendszer mennyiben csökkenti az önkormányzatok közötti egyenlőtlenségeket.