Series

A tanulmányunk célja annak áttekintése, hogy a legfrissebb adatok alapján hogyan alakult a nemek közötti munkamegosztás a társadalmi-gazdasági élet különböző területein. Elemzésünk középpontjában Magyarország áll, de Magyarország helyzetét az európai és nemzetközi adatok tükrében elemezzük. Munkánk során a Központi Statisztikai Hivatal (KSH), a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD), az Eurostat és a Nemi Egyenlőség Európai Intézete (European Institute for Gender Equality, EIGE) adataira, valamint a nemek közötti szakadékról szóló Global Gender Gap Riport című (WEF, 2017) és a 2015. évi Globális Médiafigyelő Projekt (Global Media Monitoring Project, GMMP) jelentésekre támaszkodunk. Írásunkban kétféle adatelemzést közlünk: egyrészt olyan adatokat mutatunk be, amelyek alapján Magyarország elhelyezhető a szűkebb és tágabb környezetében, másrészt olyanokat, amelyek segítségével vizsgálni tudjuk a munkaerőpiac, az oktatás, valamint a politikai és a kulturális élet területein zajló időbeli trendeket. Annak elérésében, hogy a különböző társadalmi csoportok – és köztük a különböző társadalmi nemek – egyenlő eséllyel vehessenek részt az említett területeken, az állam kulcsszerepet tölt be: a nők foglalkoztatottságának szempontjából például a legfontosabb szociálpolitikai kérdés, hogy egy adott kormányzat milyen szolgáltatásokat nyújt a kisgyermekes családok számára, illetve milyen eszközökkel könnyíti meg a kisgyermekeket nevelő szülők viszszatérését a munkaerőpiacra. Magyarországot tekintve, a témánk szempontjából az elmúlt időszak legfontosabb munkaerő-piaci beavatkozásai a gyed extra és a diplomás gyed 2014-es bevezetése volt,1 valamint a bölcsődei férőhelyekben az ezredforduló óta bekövetkezett fokozatos növekedés, mely intézkedésekben az EU által megfogalmazott „család és munka összehangolása” célkitűzések egyaránt megjelentek (Darvas–Szikra, 2017). Magyarországon csaknem 15 éve hatályos a 2003. évi CXXV. törvény az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról (Ebktv), amely a társadalmi-gazdasági élet számos területén szabályozza a nemek közötti esélyegyenlőség kérdését. A foglalkoztatás területén belül ez azt jelenti, hogy nők és férfiak számára – sok egyéb védett tulajdonság mellett – egyenlő hozzáférést kell biztosítani a munkához való hozzájutásban, a munkára való felvételben, az alkalmazási feltételekben, a munkabér megállapításában és biztosításában, valamint az előmeneteli rendszerben. A diszkrimináció tilalma külön rögzíti az „egyenlő munkáért egyenlő bér” elv törvényi normáját, amely a gyakorlatban azonban továbbra sem valósul meg (Lovász–Cukrowska, 2014). Végül fontos megemlíteni a nőket célzó korai nyugdíjba vonulás lehetőségét, a „Nők 40”-et, amely jelentős hatással van az idősebb korosztályba tartozó nők aktivitási rátájára. Közgazdasági elemzések szerint a nyugdíjrendszer 2012-es bevezetése a korábbi bőkezű és rugalmas nyugdíjba vonulási szabályokat felcserélte egy rugalmatlan korhatárrendszerrel, amely ráadásul súlyosan diszkriminatív, ugyanis kizárólag nők vehetik igénybe a 40 év munkaviszony utáni nyugdíjba vonulás lehetőségét. (Czeglédi és szerzőtársai, 2016) Tanulmányunk bevezető fejezetében áttekintettük azokat a legfontosabb szociálpolitikai intézkedéseket és jogi kereteket, amelyek hatással lehettek a nők munkaerőpiaci és tágabb értelemben vett társadalmi szerepvállalására. A következő fejezetekben a nők helyzetét vesszük górcső alá a gazdasági-társadalmi élet legfontosabb területein, végül röviden összefoglaljuk eredményeinket.

A nemzetközi szakirodalomban az utóbbi időben egyre inkább teret nyer az az állítás, hogy a vállalati szektor méretszerkezete és a gazdaság fejlettsége között pozitív összefüggés áll fenn: a gazdagabb (magasabb egy főre jutó GDP-vel rendelkező) országokban az átlagos vállalatméret tendenciaszerűen nagyobb, mint a szegényebb országokban. Legutóbb Marcus Poschke tanulmánya 47 fejlett és fejlődő országra kiterjedő vizsgálatában jutott erre az eredményre (Poschke, 2014). A szerző gondolatmenete Lucas (1978) nagyhatású munkájából indul ki, amely szerint a vállalat mérete a menedzseri képességek különbözőségével magyarázható: a tehetségesebb menedzserek jobban meg tudnak birkózni a nagyobb vállalati méret következtében előálló vállalati komplexitással, ezért az általuk vezetett vállalat mérete növekszik, a munkaerő és a tőke odaáramlik, míg a kevésbé tehetségesek vállalatai zsugorodnak. Ezt a gondolatot kiegészítve, Poschke érvelése azon a megfontoláson alapul, hogy a modern termelési eljárások és technológiai újítások, amelyek növelik a vállalati termelékenységet, a globális világban elvileg minden ország minden vállalkozójának a rendelkezésére állnak. Hozzá kell tenni: ez csak termelési eljárásokra vonatkozik, és azok közül is csak azokra, amelyek valóban elérhetők, és nem képezik egy adott cég levédett szabadalmát vagy vállalati titkát. A technológia komplexitás bonyolultságával (gondoljunk csak a digitális technológiák, az internetalapú kommunikáció, illetve a robotizáció alkalmazására) azonban nem minden vállalkozó képes megbirkózni, mert a megfelelő tudás hiányzik hozzá. Az alkalmazkodás fő tényezőjeként Poschke a vállalkozói technológiák készségalapú változását (Skilled-biased Change in Entrepreneurial Technologies, SCET) jelöli meg, amely a vállalati méret növekedésének a záloga. Ez az alkalmazkodási képesség pedig azzal jár, hogy a munkaerő – közte azok is, akik a korábban egyéni vállalkozók voltak – a komplex technológiákat alkalmazni tudó, termelékenyebb és magasabb béreket fizetni képes cégekhez vándorol, amelynek következtében nemcsak a gazdaságok átlagos termelékenysége, hanem az átlagos vállalati méret is emelkedik. Poschke (2014) a vállalati méret és a gazdasági fejlettség viszonylag szoros kapcsolatát nemcsak a vizsgált 47 ország keresztmetszeti adatai, hanem az Egyesült Államok idősoros adatai alapján is megállapította. 1979 és 2007 között az 50–100 és 100–250 fő közötti amerikai vállalatok tudták leginkább növelni a részarányukat a foglalkoztatásban, miközben az 5–50 fő közöttiek aránya stagnált, az 5 fő alattiaké pedig csökkent.

Az elvándorlás ma Magyarországon tény, az aggasztó társadalmi problémák egyike, mértéke jelentős, bár nagysága bizonytalanul mérhető, erősödése 2010–2011 óta jól érzékelhető. Az évtized elején a szaporodó jelek alapján még kérdésként fogalmazódott meg a Társadalmi Riportban, hogy belesimule Magyarország a régiót jellemző elvándorlási trendekbe, az évtized közepére a válasz egyértelművé vált (Hárs, 2012, 2016). A jövőben várható folyamatokat csak találgatni lehet. A magyarországi vándorlás intenzitása sokáig elmaradt, szerkezete részben eltért a régió országainak többségétől, a hatása és a következményei bizonytalanok. Ez a fejezet arra keresi a választ, hogy hol a helye Magyarországnak a kelet-európai régió erősödő elvándorlási folyamatában, melyek az érzékelhető sajátosságok és a magyar munkapiacon várható hatások.

A fiatalokat az átlagosál nagyobb mértékben érintette a 2008–2009-es időszakban az Európai Unió gazdaságait sújtó recesszió, és ennek a korcsoportnak az azt követő gazdasági stagnálás hosszadalmas időszakában is nehézségekkel kellett szembenéznie (Eurofound, 2012, O’Reilly, és szerzőtársai, 2015). A gazdasági válság és az azt követő időszak munkaerőpiaci nehézségei súlyos következményekkel jártak a fiatal népesség számára. Nőtt a fiatalok körében a szegények aránya, és nőtt a fiatalabb és idősebb felnőttek közötti jövedelmi egyenlőtlenség. A gazdasági válságjelenségek ugyanakkor az évtized közepén már enyhültek, és az EU legtöbb tagországának gazdasága újra növekedésnek indult, a munkanélküliség pedig csökkenni kezdett. Ennek a fejezetnek a célja, hogy röviden bemutassa a fiatalok munkaerőpiaci és jövedelmi helyzetének alakulását az EU különböző országaiban a gazdasági válság óta eltelt időszakban. A recessziónak a fiatalok munkaerőpiaci esélyeire és jövedelmi helyzetére gyakorolt hatása ugyanakkor nemcsak országok között mutatott eltéréseket, hanem társadalmi csoportok között is. A családi háttér meghatározza, hogy mennyire sebezhetők a fiatalok a gazdasági válság időszakában, valamint azt is, hogy hogyan tudnak megbirkózni a recesszió következményeivel. A családok anyagi, kulturális és kapcsolati tőke átadásával befolyásolják gyermekeik életesélyeit. A kevés erőforrást öröklő fiatalok nagyobb valószínűséggel lépnek be a munkaerőpiacra alacsony iskolai végzettséggel, alacsony szintű készségekkel, és nagyobb a valószínűsége, hogy a sikerhez szükséges információval és kapcsolatokkal sem rendelkeznek. Számukra a hosszú távú munkanélküliség fenyegetése részben az előző generációtól kapott örökség részét képezi. Emellett a család szerepet játszhat a válság káros következményeinek enyhítésében is, amikor anyagi és/vagy nem anyagi transzferek révén segítik a szülők a bajba jutott gyermekeket.

Mindezek miatt a fejezetben kitérünk a fiatalok körében a gazdasági válsággal való megbirkózás lehetőségeinek egyenlőtlenségeire is, bemutatva a szülői háttérnek az iskolázottságra és a munkaerőpiaci kimenetekre gyakorolt hatását. Esősorban a 15–24, illetve a 15–29 éves korosztályt vizsgáljuk. Ez a korcsoport magában foglalja az iskolai végzettség megszerzését és a munkaerőpiaci pályafutás kezdetét. Ugyanakkor bizonyos esetekben a korcsoport felső határát 34 éves korig kitoljuk, mivel a hosszabb iskolai pályafutás és a fiatalok munkaerőpiaci integrációjának nehézségei a harmincas éveik elején levők helyzetét is megnehezíti.

Az elmúlt néhány évben egyre intenzívebbé vált a vita Magyarország versenyképességéről, illetve a létező mérési módszerek megfelelőségéről. A vita középpontjában a Világgazdasági Fórum (World Economic Forum, WEF) globális versenyképességi indexe áll, mivel a legtöbb kutató és politikus szerte a világban ezt a mutatót tekinti mérvadónak. Ennek ellenére, hevességét tekintve, a hazai sajtóban kibontakozott vita a WEF indexét illetően meglehetősen atipikusnak mondható a világ többi országában zajló, sokkal inkább szakmai jellegű diskurzusokhoz képest. A WEF versenyképességi indexek azért képezhetik vita tárgyát, mert a mutatók 70 százaléka egy kérdőíves vállalatvezetői felmérésből származik, tehát szubjektívnek nevezhető mutató, és csupán 30 százaléka úgynevezett objektív adat, amelynek forrása a hivatalos statisztika. A kérdőíves felmérés egy reprezentatív vállalati körben, véletlenszerű mintavétellel kiválasztott vállalatvezetői minta véleményét méri fel a gazdaság és a gazdasági feltételek különböző területeire vonatkozóan. A WEF-indexek körüli viták jellemzően akkor kapnak erőre, amikor Magyarország hátrébb csúszik a versenyképességi rangsorban – ez az elmúlt tíz évben ötször fordult elő. Tavalyelőtt minden idők legrosszabb eredményét hozta a versenyképességi felmérés, akkor Magyarország a világ 69. helyén állt. Összehasonlítva ezt az eddigi legjobb, 47. helyezéssel (2007-ben), a visszaesés valóban látványos. Ilyenkor kerül elő az az érvelés, hogy a szubjektív, kérdőíves forrásra (is) támaszkodó indexek nem megfelelően mérik az ország versenyképességét, mivel a vállalatvezetők nem tudnak megalapozott választ adni az ország versenyképességét vizsgáló kérdésekre és „vélhetően túlértékelik a közelmúlt változásait és saját tapasztalataikat” (Baksay és szerzőtársai, 2017). Ennek megfelelően a 2016-ban életre hívott Nemzeti Versenyképességi Tanács is inkább a Világbank Doing Business kiadványára építette munkatervét és javaslatait. 1 Időközben a Magyar Nemzeti Bank (MNB) is megjelentette saját Versenyképességi jelentését, amelyben olyan mutatókon keresztül mutatta be a hazai versenyképesség jelenlegi állapotát, amelyek szinte kizárólag hivatalos statisztikai forrásból származnak (MNB, 2017). Kétségtelen, hogy a versenyképesség az egyik legnehezebben megfogható közgazdasági fogalom, megítélése pedig korántsem egyértelmű. Pedig a modern intézményi közgazdaságtan főáramlatának egyik központi kérdése, hogy a gazdaságpolitika milyen intézkedéseket tehet a versenyképesség javítása érdekében. Mindennek elengedhetetlen alapfeltétele, hogy az érintettek valós, széles körű és nem utolsósorban független forrásból tájékozódjanak az ország versenyképességének állapotáról. Ugyanakkor, kiegyensúlyozott képet alkotni a versenyképességről kizárólag az elérhető statisztikai adatok alapján, lehetetlen vállalkozásnak tűnik. Számos kulcsfontosságú szempontra ugyanis nincs objektív mérőszám, ezért a WEF ezeket kérdőívek segítségével, „szubjektív” mutatókkal igyekszik pótolni. Tanulmányunkban azt vizsgáljuk, hogy milyen viszonyban vannak egymással a szubjektív és az objektív mutatók a WEF indexében, nemcsak Magyarországon, hanem a másik három visegrádi országban (V3) országban: Csehországban, Szlovákiában és Lengyelországban, valamint (mintegy kontrollmintaként) Ausztriában és Romániában. Milyen különbségeket lehet megállapítani a kétféle mutató között az egyes országokban, van-e valamilyen szisztematikus, ha tetszik, országspecifikus eltérés a kétféle mutató egymáshoz viszonyított alakulása között? Bemutatjuk az objektív és a szubjektív mutatók közötti különbség időbeli alakulását is az elmúlt tíz évben.

A földtulajdon a magyar gazdaság tekintélyes vagyoni tétele. A leggazdagabbak listáján nincs olyan, aki kizárólag földtulajdonának az értéke miatt került volna a vagyoni rangsor elejére, de a földbirtok fontos eleme néhány esetben a listavezetők vagyonának. A 2016-ben eladott 130 000 hektár szántóföld átlagára 1,302 millió forint volt hektáronként (KSH, 2017), ami 1,48 millióra nőtt 2017-re (Köpöncei, 2018). 2016-ban 4 670 267 hektár volt a használt mezőgazdasági terület nagysága, és ezen belül 3 830 386 hektár volt a szántóterület, amelynek a 2017-es átlagárakon számolt értéke 56 669 milliárd forint. A föld értékét tovább növeli az Európai Unió területalapú támogatása, amelynek összege 2017-ben 158,9 milliárd forint volt. A mezőgazdaságra jutó összes támogatás pedig 547,9 milliárd forint, amelynek ugyan nem teljes összege kapcsolódott a föld használatához, hiszen az állattartás támogatása is beleértendő, de ez az összeg akkor is érzékelteti azt, hogy a földtulajdon nem csupán a forgalmi érték miatt lehet jelentős vagyoni tétel. A termőföld értékének a gazdasági (és egyben társadalmi) jelentőségét növeli, hogy a 2089 község többségében a föld a legjelentősebb, esetenként egyetlen, gazdasági erőforrás. A föld tulajdonjogának és használatának szerkezete, valamint a tulajdonés a használati jog jelentős mértékben különbözött az agrártörténet minden korszakában, és ez így van jelenleg is. A használt mező- és erdőgazdasági területek 42 százalékát bérlet formájában művelték 2016-ban. A szántóterületeknél a bérelt földek aránya ennél magasabb: 55 százalék (KSH, 2017). A gazdaságok 42 százaléka használ bérelt földet, ami a 100 hektár fölötti gazdaságok negyedénél és még inkább az 500 hektárnál nagyobb gazdaságokban az összes művelt terület felét, háromnegyedét is jelentheti (Csurgó és szerzőtársai, 2016). A szántóföldek ára valamivel több mint két és félszeresére, a bérletek ára kétszeresére nőtt 2008 és 2016 között. A statisztikák a mezőgazdasági területekre vonatkozó adatokat a ténylegesen használt földek, tehát egy gazdaságra kivetítve a saját tulajdonban levő és a használt bérelt területek együttes adatai szerint adják meg. A részletes földstatisztikák a földhasználatszerkezet – és nem a földtulajdon-megoszlás – sajátosságainak a megismeréséhez nyújtanak támpontot, éppen ezért ez a tanulmány is a magyarországi földhasználat szerkezetét mutatja be. Az agrártermelés egy kevéssé hangsúlyozott meghatározója a mezőgazdasági és a termelésbe vont területek nagyarányú csökkenése. A termőterület mintegy nyolcvan év alatt 1,328 millió hektárral, a mezőgazdasági terület 2,219 millió hektárral csökkent (1. táblázat). Az 1990 utáni időszakban zajlott le a termőterület-csökkenés kétharmada, a mezőgazdasági terület csökkenésének fele. 2017-ben néhány ezer hektárral nőtt a mezőgazdasági terület, de ez sem változtatott számottevően a csökkenés tendenciáján. Az urbanizációs folyamatok, az autópálya- és útépítések, a földtulajdonviszonyok rendezetlensége és a földelhagyások, a természetvédelmi területek kiterjedésének egyharmados növekedése 1990 után mind hozzájárultak a termőföld és a művelés alá vont területek csökkenéséhez. A mezőgazdasági terület vesztesége csak 1990 után 50-60 mezőváros összes földjének a területével ér fel.

Az állami egészségügy állapota és a szolgáltatás minősége a hétköznapi életben és a médiában is rendszeresen visszatérő beszédtéma. Nem véletlenül, hisz rengeteg embert érint. Ennek ellenére a GDP 5 százalékánál alig valamivel többet költenek rá. A magánegészségügyről azonban a legritkábban esik szó, csak csendben elkezdték használni az emberek. A középosztály tagjai anélkül járnak magánrendelőkbe, hogy sokat töprengenének azon, miért is kell az állami egészségügyre költött összegnek még a felét elkölteniük, ha gyorsan és jó körülmények közt akarnak gyógyulni. Ugyanis az a magánegészségügy, amelyik húsz évvel ezelőtt még a gazdagok luxusa volt, az elmúlt tíz évben a hétköznapi élet részévé vált. Az utóbbi időben pedig kezd rendszerré összeállni. Ez a tanulmány ennek a tízéves folyamatnak az eredményét mutatja be: az elemeiben ismerős, de struktúrájában ismeretlen magánegészségügy látlelete. Magánegészségügy már a 60-es években is létezett, a vezető elvtársnők Rotschild Klára Váci utcai szalonja után a szomszéd házban a nőgyógyászukat is felkeresték, ha látták, hogy a főorvos úr nyugati márkájú kocsija épp ott parkol. A szocializmus hiánygazdasága miatt később a lakásrendelők egyre szaporodtak. Budapesten és a nagyvárosokban sokaknak lett nőgyógyásza, fogásza, házhoz kijáró gyerekorvosa, később még plasztikai sebésze is. Ezekre azonban mind a praktizáló orvosok, mind a betegek az állami egészségügyet kiegészítő kisipari tevékenységként tekintettek. Az első komplex ellátást nyújtó intézmények csak a rendszerváltás után, az 1990-es években jöttek létre, a Kaáli Intézet után a Medicover, a Telki Kórház, a Budai Egészségközpont, több laborszolgáltató és diagnosztikai központ. Ezek azonban kezdeti elszigetelt próbálkozások voltak, egészen a 2008-as szociális népszavazásig. Akkor vált világossá, hogy bezárult az időkapu. Húsz évvel a rendszerváltás után a nagy elosztórendszerek strukturális átalakítását már nem fogadja el a magyar társadalom. Ez alatt a húsz év alatt nem akadt egyetlen szereplő sem, aki segített volna megértetni a közvéleménnyel egy közgazdasági egyszeregyet. Azt, hogy az egészségügyben gyors, olcsó és közelben lévő ellátást nem lehet egy időben nyújtani. Ezért dönteni kellett volna, mi igazán fontos, és miről hajlandók az emberek lemondani. Ez a szembenézés elmaradt. A szociális népszavazással az is világossá vált, hogy kevés munkavállaló alacsony összegű befizetéséből ezeket a mozdulatlan nagy rendszereket nem lehet európai színvonalon fenntartani (a felnőtt lakosság alig negyede fizet a minimálbérnél magasabb összeget az egészségügyi ellátásért – Lantos G., 2016b). Válság idején és azt követően pedig végképp nincs elég forrás. Mindez pedig azzal a következménnyel járt, hogy az egységesülő európai munkaerőpiac először az egészségügyi személyzetnek tudott visszautasíthatatlan ajánlatot tenni. Az állami egészségügyet ma három tagadás jellemzi: nem volt reform, nincs pénz, és nem lesz elég képzett munkaerő. Mindezektől függetlenül a választás kényszere ma is megvan. Dönteni kell arról, hogy a három, egy időben teljesíthetetlen feltétel közül melyikről mondunk le: gyors, olcsó vagy közeli legyen-e az ellátás. A magyar társadalom ebben a döntésében (is) rendkívül megosztott. Az egyik csoportnak az a legfontosabb, hogy olcsó (ingyenes) legyen. Az is jó, ha közel van. Hát, legfeljebb nem elég gyors. Ők azok, akik az állami egészségügyet használják. Az ő szempontjaikra figyelnek a politikai szereplők, pártállástól függetlenül. Legyen több pénz, és akkor minden jó lesz. Ha majd lesz pénz, minden rendbe jön.

A magyar társadalom régi és mélyen megalapozott óhaja az európai életkörülmények utolérése, a történelmileg kialakult lemaradás ledolgozása. Lényegében ez fejeződik ki abban is, hogy a 2018-as Eurobarométer-felvételben a megkérdezettek 61 százaléka – tehát az 56 százalékos EU-átlagnál is nagyobb mértékben –- kötődik az Európai Unióhoz, a nagyon kötődők aránya is magas: 20 százalék (az EU-átlag: 14 százalék, de a portugál arány mindössze 7 százalék). (EC, 2018) A Társadalmi riport 2014-es kiadásának egyik központi témája éppen ezért a lemaradás és felzárkózás vizsgálata volt. Ennek keretében Oblath Gábor a makrogazdasági, Szívós Péter a jövedelmi és fogyasztási felzárkózást vizsgálta (Oblath, 2014, Szivós, 2014). Az elmúlt években politikusok, újságírók egyik kedvenc témája lett Magyarország Európától való leszakadása és/vagy felzárkózása. A konvergencia fogalmának két megközelítése ismeretes a növekedéssel foglalkozó közgazdasági irodalomban. Egyrészt, a σ-konvergencia, amely az országok közötti gazdasági szint szóródásának csökkenését jelenti (lásd Dalgaard–Vastrup, 2001, Miller–Upadhyay, 2002, Lucke, 2008, Monfort, 2008, Pfaffermayr, 2009). Másrészt a β-konvergencia, amikor a kevésbé fejlett országok a gyorsabb növekedésük miatt közelednek a fejlettebbekhez (lásd Barro–Sala-i-Martin, 1992, Mankiw és szerzőtársai, 1992, Michelacci– Zaffaroni, 1998). Mi cikkünkben e második megközelítés szerint vizsgáljuk a kérdést, de azt a gazdasági mutatóknál tágabban értelmezzük. Jelen írásunkban hosszú távú tendenciákat elemzünk, fő kérdésünk: vajon a rendszerváltás óta közelebb kerültünk-e az európai gazdasághoz és életkörülményekhez, vagy pedig a leszakadási hipotéziseket igazolják az adatok. A válaszhoz természetesen mi is beleütközünk a hosszú távú statisztikai elemzések alapproblémájába, az összehasonlítható adatok hiányába, illetve az adatok összehasonlíthatóságának nehézségeibe. További gondot jelent azonban annak meghatározása, hogy mit is akarunk utolérni. Az Európai Unió bővítéséből ugyanis egyértelműen adódik, hogy az uniós átlag a fejlődéssel nemcsak emelkedett, hanem a bővítés, a kevésbé fejlett országok taggá válása következtében csökkent is. E két hatás kiszűrésére magyar adatokat csak ritkán hasonlítjuk az uniós átlaghoz, inkább a 15 legfejlettebb eredeti uniós ország átlagához viszonyítunk, illetve kiválasztottunk négy referenciaországot: a földrajzilag és történelmileg hozzánk legközelebb álló élvonalbeli Ausztriát, a legkevésbé fejlett nyugat-európai Portugáliát, a volt szocialista országok közül pedig a történelmi referenciának számító, fejlett Lengyelországot és a kevésbé fejlett Romániát. Azt vizsgáljuk tehát, hogy miként mozdult el az elmúlt 25-30 évben Magyarország az Ausztria–Portugália–Lengyelország– Románia tengelyen.

A társadalmi egyenlőtlenségeket összességében jellemzi az, hogy mekkorák a különböző társadalmi csoportok közti távolságok (milyen a társadalom szerkezete), és hogy mennyire átjárhatók az egyes csoportok közötti határok, vagyis, hogy mekkora a társadalmi mobilitás (Andorka, 1982, Erikson–Goldhorpe, 1992). Tudva, hogy a társadalmi távolságokat vagyonnal, jövedelemmel, fogyasztással, piaci pozícióval, hatalmi helyzettel, kulturális tőkével vagy sok más tényezővel is mérhetjük, elemzésünkben jövedelmi/vagyoni egyenlőtlenségekről szólunk. Kézenfekvő feltételezni, hogy ahol nagyobbak a társadalmi egyenlőtlenségek, ott kisebb lesz a társadalmi mobilitás, és fordítva. Ezt jeleníti meg az úgynevezett Nagy Gatsby-görbe (Krueger, 2012 elnevezése Corak, 2006 cikkét követően). A nagyfokú és széleskörűen elérhető társadalmi mobilitás mintapéldája ugyanakkor az úgynevezett amerikai álom,1 eszerint az amerikai társadalomban levő egyenlőtlenségek mellett is (majdnem) mindenkinek megvan az esélye arra, hogy akár a lehető legnagyobb társadalmi távolságokat is bejárja. A társadalmi mobilitás friss kutatásai nemcsak, hogy alaposan kikezdték ezt az Amerikára vonatkozóan kialakult képzetet (lásd például Björklund– Jäntti, 1997, valamint Jäntti és szerzőtársai, 2006), hanem egyenesen a patrimoniális kapitalizmus kialakulásáról értekeznek (Piketty, 2015). Utóbbiban az előrejutást már nemcsak, hogy nem érdem és erőfeszítés, innováció és vállalkozás szabja meg, hanem az öröklés és a kapcsolatok, miközben a hatalom és a vagyon birtoklása a társadalom felső 1 százalékánál vagy 1 ezrelékénél koncentrálódik. Ha mindez igaz, akkor az amerikai társadalom csak még jobban "ráfekszik” a „Nagy Gatsby-görbére”, hiszen a patrimoniális jellemzők az egyenlőtlenségeket növelik, miközben a mobilitási esélyeket csökkentik. Az azonban egy külön kérdés, hogy konkrétan hol is húzódik az igazán markáns határvonal a társadalmi egyenlőtlenségekben. Az elmúlt években különös figyelmet kapott a felső 1, illetve 0,1 százalék gazdagodása s jövedelmének emelkedése. Bár ez kétségtelen, de az újabb nemzetközi (főleg amerikai) irodalom, hangsúlyozza, hogy a társadalmon belüli szakadás nem csupán a felső 1 százalék és a 99 százalék között van, hanem merevedik a határ a „felső középosztály” (a felső 10-20 százalék) és a társadalom más rétegei/osztályai között. Ezt a hipotézist a posztszocialista országokban még nem vizsgálták, ennélfogva tanulmányunk egyik fő kérdése éppen ez: kimutatható-e nálunk is a felső 10 százalék és a további 90 százalék között növekvő egyenlőtlenség és csökkenő mobilitás.

A magyar társadalomtudományi hagyományban a személyközi kapcsolatok kutatásának nagyon hosszú története van, elég csak a korai szociometria kutatásokra gondolni. Az 1980-as években új lendületet kaptak ezek a munkák, és a hazai kutatásokban is megjelentek azok legfrissebb nemzetközi módszerek, amelyek különféle hálózatgenerátor módszerek (network generator) segítségével vizsgálták a kapcsolatok szerepét (Angelusz–Tardos, 1988). Ezek a kutatások az elmúlt 30 évben időről időre – bár némileg eltérő súlyponttal, de – megismétlődtek. Így nemcsak arra lettek alkalmasak, hogy pillanatképeket villantsanak fel, hanem lehetőséget adnak a kapcsolatok hosszú távú dinamikájának értelmezésére is (lásd például Kmetty és szerzőtársai, 2017). Tanulmányunkban mi ezt a nemzetközi szinten is egyedülálló adathalmazt használjuk fel, amikor kísérletet teszünk arra, hogy felvázoljuk, hogyan függött össze az elmúlt húsz évben Magyarországon az intergenerációs mobiltás a kapcsolathálózati erőforrásokkal. Amikor összefüggésről beszélünk, tudatosan próbáljuk elkerülni az ok-okozati magyarázat látszatát is, mivel ebben a vizsgálati megközelítésben ez kétirányú. Vajon a szülőkhöz képest felfelé mobil emberek kapcsolathálózata azért nagyobb az immobilokhoz képest, mert miután felfele léptek a társadalmi hierarchián, magasabb státusú kapcsolatokra tudtak szert tenni? Vagy azért tudtak felfele lépni, mert voltak magasabb státusú kapcsolataik? A válaszunk az lehet, hogy is-is – a helyzettől és a vizsgált mobilitás típusától függően.2 Ha a szülőkhöz képest vizsgáljuk az oktatási mobilitást, akkor inkább azzal a feltételezéssel élhetünk, hogy az esetleg megjelenő magasabb státusú kapcsolatok a felfelé mobilitásnak inkább következményei, mint okai. A foglalkozási mobilitásnál azonban már sokkal komplexebb a kép. Az eddigi kutatások (összefoglalásként lásd Lin, 2001) azt jelzik, hogy a kapcsolatok fontos szerepet játszhatnak a vertikális foglalkozási mobilitásban. Itt sem szabad azonban elvetnünk a másik irány lehetőségét, hiszen egy magasabb státusú munkahely megteremti annak a lehetőségét, hogy megismerkedjünk más magas státusú munkahelyen dolgozókkal. Tanulmányunkban a kapcsolathálózatoknak elsősorban az erőforrásoldalára koncentrálunk, és nem azok affektív szerepére. Elemzésünkben röviden kitérünk arra is, hogy a deprivált csoportok felé mutató kapcsolatok hogyan jelenhetnek meg ebben a kérdéskörben.