Series

Tanulmányunkban a háztartási megtakarítások és a háztartási eladósodottság kérdése a háztartások sérülékenysége szempontjából kerül a fókuszba (Tóth– Medgyesi 2010; Medgyesi–Simonovits–Bernát 2015). Azok a háztartások ugyanis, amelyek rendelkeznek megtakarításokkal, vagyonnal, nagyobb mértékben képesek jövedelemkiesés (pl. betegség, munkanélküliség) pótlására vagy váratlan kiadások fedezésére. Az eladósodott háztartások viszont, amelyek relatíve jelentős törlesztési teherrel küzdenek, sérülékenyebbek lehetnek annál, mint amit pusztán jövedelmi helyzetük felmérése alapján várnánk. Különösen az érdekel minket, hogy a gazdasági válság és az ezzel összefüggő háztartási válsághelyzetek kezelésében a háztartások mennyiben támaszkodhattak megtakarításaikra, illetve mennyiben kényszerültek további eladósodásra. Ugyanakkor – a háztartások megtakarítói viselkedésével foglalkozó korábbi tanulmányainktól eltérően (Medgyesi 2005; 2008) – jelen esetben nem vizsgáljuk a szubjektív tényezőknek, a preferenciáknak, az informáltságnak és az intézményekkel szembeni bizalomnak a megtakarítói viselkedés alakításában játszott szerepét. A tanulmány először a háztartási megtakarítások és eladósodottság makrogazdasági környezetét tekinti át röviden. Ezután háztartási mikroadatok alapján kitérünk a különböző típusú megtakarításokkal és hitelekkel rendelkező háztartások arányának alakulására, valamint a megtakarítások és hitelfelvétel mögötti szociodemográfiai meghatározók vizsgálatára. A tanulmány ezt követő részében azt vizsgáljuk, hogy milyen terheket ró az eladósodottság a háztartásokra, és milyen változások figyelhetők meg az eladósodott háztartások törlesztési terheiben. Az utolsó részben pedig kitérünk arra, hogy a különböző háztartási válsághelyzetek kezelésében milyen szerepük van egyéb stratégiák mellett a megtakarításoknak: a háztartások mennyiben reagáltak nehéz anyagi helyzetük enyhítésére megtakarításaik felélésével és/vagy kölcsönkéréssel vagy hitelfelvétellel.

Négy évvel ezelőtt a Társadalmi Riportba írt tanulmányunkban (Hárs 2012) kérdésként fogalmaztuk meg, hogy vajon az erősödő migrációs szándék és a lassú növekedés intő jelei emigráns országgá teszik-e Magyarországot, és mennyire bizonyul majd tartósnak ez a folyamat olyan gazdasági környezetben, ahol növekednek a migrációt ösztönző okok és fogyatkoznak a visszatartó tényezők. Ma már látszik, hogy 2010–2011 fordulatot jelentett e tekintetben: a migráció jelensége tartós maradt és a mindennapi közbeszéd részévé vált. Az okok állandósultak, a hatások egyre inkább érezhetőek. Ebben az írásban a folyamatosan növekvő elvándorlás munkapiaci okait, hatásait és következményeit elemezzük, és röviden kitérünk az elvándorlás teremtette hiányokat kompenzáló bevándorlás lehetőségének a vizsgálatára.

A migrációs folyamatok, az azokkal kapcsolatos társadalmi attitűdök és a politika kölcsönösen hatnak egymásra. Így volt ez a 2015-ben kezdődött európai menekültválság esetében is. Magyarországon a menekültválság közvéleményben lecsapódott értelmezését különösen erősen formálta a politika, azon belül is főként a kérdéssel kapcsolatos kormányzati kampányok. A hazai közbeszédben pedig két végletes álláspont vált uralkodóvá a menekültügyi helyzetet illetően. Az egyik Magyarország kultúráját és biztonságát fenyegető veszélyként láttatta a menekülthullámot, a másik viszont politikai haszonszerzés céljából kreált álproblémának, voltaképpen nem létező folyamatnak tartotta azt. (Bernáth–Messing 2015) Az alábbiakban bemutatandó tények és adatok azt mutatják, hogy a két végletes álláspont közül egyik sem felelt meg a valóságnak. Magyarországot ugyanis – földrajzi helyzetéből adódóan – valóban kiemelten érintette a menekültválság. Soha nem látott mértékben nyújtottak be menedékkérelmeket a magyar hatóságokhoz, ám annak egy pillanatig sem állt fenn a lehetősége, hogy ez a folyamat tényleges bevándorlássá váljon. Ennek következtében az ország európai viszonylatban is sajátos helyzetbe került a nemzetközi migráció vonatkozásában.

2015 fordulatot jelentett a migrációs kérdésben1 mind Európában, mind Magyarországon. Habár az elmúlt években erőteljesen növekedett Magyarországon a regisztrált menedékkérők és letelepedést tervezők száma, 2015-re az Európa nagy részét érintő, és a II. világháború óta legnagyobb migrációs hullám elérte Magyarországot is. Egy év leforgása alatt mintegy 390 ezer fő2 haladt át az országon, akik közül 177 ezer főt regisztráltak menedékkérőként a hatóságok.3 Ez a rendkívül nagyszámú és igen heterogén migráns népesség jellemzően nem tekintette Magyarországot célállomásnak, hanem csak egy megállónak nyugat-európai, elsősorban németországi és svédországi végcéljaik felé. A 2015-ös nyári-őszi migrációs hullám magyarországi eseményei több szempontból újdonságként hatottak, s egyben nagy kihívást is jelentettek az ország számára. Egy olyan ország számára, amely erőteljesen idegenellenes, elzárkózik a másság különböző formáitól, és amire a kormányzat erőteljes bevándorlás- és migránsellenes kampányt építhet; ahol a civil aktivitás és az egymás iránti bizalom szintje általában véve igen alacsony, és ahol ennek ellenére a szolidaritás új formái bukkantak fel annak érdekében, hogy az országba hirtelen tömegesen érkező menekülők alapvető humanitárius segítséget kaphassanak.

A 2010. évi kormányváltást követő oktatási intézményi változások közül a legnagyobb figyelem a 2012-ben alapított Klebelsberg Intézményfenntartó Központ (KLIK) történetét, az önkormányzati iskolák állami fenntartásba kerülését kísérte, és kisebb figyelem jutott az alapítványi, illetve magán (a továbbiakban e kettő együtt magán) és az egyházi iskolák arányának változására, azaz az egyházi iskolák térnyerésére és a magán iskolák visszaszorulására. Magyarországon a 2000-es évek elején az egyházi és magán iskolák részvétele a közoktatásban viszonylag szerény volt, átlagosan 5-6% körüli (Imre 2004, 2005). 2010 után azonban jelentős változások kezdődtek. Az egyházi iskolák számának növekedése ellenére, az oktatáskutatással foglalkozók még a legutolsó időkig is úgy látták, hogy „az oktatási rendszert alapvetően megmozdító folyamatról aligha beszélhetünk” (Híves 2013) vagy, hogy „csak az egyházi iskolák alapításának üteme nőtt meg, de arányuk így is csekély maradt” (Györgyi 2015). Az OECD- és az európai országok nagyon heterogének abban a tekintetben, hogy az egyes oktatási szinteken és programtípusokban a diákok mekkora hányada tanul magán- vagy egyházi oktatásban, ahogy abban is eltérések mutatkoznak, hogy a nem állami iskolák és állami iskolák között mekkorák a különbségek tanulóik társadalmi-, gazdasági hátterét tekintve, hogy az egyházi vagy magánfenntartású iskolák milyen mértékben erősítik a tanulók társadalmi csoportok szerinti elkülönítését, szegregációját (OECD 2012). A különböző iskolafenntartók által működtetett iskolákban tanuló diákok teljesítménykülönbségét vizsgáló nemzetközi empirikus vizsgálatok különféle hatásokról számolnak be. Bár e tanulmányok egy része nem tudott kimutatni hatást, de pozitív vagy negatív hatásról beszámoló munkák is születtek (pl. Neal 1997; Altonji–Elder–Taber 2000; Bertola-Checci-Oppedisano 2007; Woessmann 2010).

Az egészségi állapot alakulása egy ország társadalmi-gazdasági és politikai folyamatainak komplex „eredmény indikátoraként” is értelmezhető (Sen 1995), hiszen az egészségben leélt hosszú élet önmagában vett érték az egyének számára, társadalmi és egyéni szinten is a jólétnek egyik alapvető ös - szetevője, amit a társadalmi-gazdasági tényezők és a kormányzati politikák alapvetően befolyásolnak. Továbbá az egészséghez való jog az emberi méltóság, az emberi jogok és a demokratikus normák érvényesülésének egyik alapvető dimenziója (Havasi 2011). Jelenleg az egészség-egyenlőtlenségek növekedése súlyosan veszélyezteti az ország gazdasági teljesítményét, hosszú távú társadalmi fejlődését. Ezeknek az egyenlőtlenségeknek a csökkentése alapvető fontosságú a magyar társadalom számára (Orosz–Kollányi 2014). A nemzetközi színtéren a 2000-es évek elejétől – hosszú „elfelejtettség” után – ismét fokozott figyelmet kaptak az egészség-egyenlőtlenségek (Marmot–Wilkinson eds. 2000). Az egészség-egyenlőtlenségek iránti növekvő figyelem része egy általánosabb szemléletváltozásnak: egyrészt a gazdasági növekedés és a társadalmi fejlődés kapcsolatára, másrészt az egészség, egészségügy és gazdaság kapcsolatrendszerére vonatkozóan. E mögött számos tényező együttes hatása húzódik meg. Az elemzések és a társadalmi és politikai feszültségek is láthatóvá tették, hogy az 1980-as és 1990-es években végbement gazdasági növekedés egyáltalán nem vezetett a jólét általános növekedéséhez, hanem azt a társadalmi egyenlőtlenségek jelentős növekedése kísérte. A társadalmi polarizáció, dezintegráció, politikai szélsőségek erősödése nemcsak az egyének jólétét, biztonságát, közérzetét veszélyeztetik, hanem a hosszú távú gazdasági fejlődést is (OECD 2011). A demográfiai változások, a gazdaságilag aktív népesség arányának csökkenése is ráirányította a figyelmet a gazdasági növekedés emberi tényezőire. A gazdaság és egészség közötti viszony leegyszerűsített, egyirányú szemlélete helyett elismerést nyert az az álláspont, hogy az egészségi állapot az egyének munkateljesítményére és a gazdasági növekedésre egyaránt hatást gyakorló tényező.

Ha szociális ellátórendszerről beszélünk, jobbára a rendszerváltás utáni időszak jut eszünkbe. Ennek oka, hogy bár létezett a szolgáltatásoknak egy jól körül írható csoportja korábban is, ezek következetes rendszerbe foglalására csak 1989 után került sor. Az 1993. évi III. törvény a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról, illetve az 1997. évi XXXI. törvény a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló jogszabályok fektették le, fogták ös - sze a szociális szabályozás alapjait. Ezek után, bár a szolgáltatások kifejlődése nem volt se térben, se időben egyenletes, sem zökkenőmentes (Bugarszki 2004, 2006; Szalai 2004), a szektor mégis gyors növekedésnek indult. Jelenleg a pénzbeli és természetbeni támogatásokból 17-féle2 áll a rászorulók rendelkezésére az időskorúak járadékától a rendszeres gyermekvédelmi kedvezményig. A szociális szolgáltatások négy ellátási formában 31 ellátási típusban és 77 altípusban3 nyújtanak ellátást havonta mintegy 600 ezer főnek. A szolgáltatók száma több mint 14 500. A havonta regisztrált ellátási aktusok száma mintegy 13 millió, csak a jelentésre kötelezett ellátásokban.4 A szolgáltatások között ugyanakkor különbségek vannak befektetett értékek, energia és intenzitás terén. Míg egy ápoló-gondozó otthonban élő kliens napi 24 órás felügyelet mellett kvázi kórházi ellátásban részesül, addig egy nappali ellátásban, szociális étkeztetésben ellátást igénybe vevőre fordított energiák és támogatások ennél jóval alacsonyabb szinten mozognak (nem is beszélve az infrastruktúráról). A különbségek a gondozási, ellátási igények közötti eltérésekből fakadnak. Tanulmányunkban a szociális ellátórendszer szolgáltatási ágán, a szociális, gyermekjóléti és gyermekvédelmi alap- és szakellátások példáján szeretnénk bemutatni néhány rendszerformáló hatás lenyomatát.

Jelen tanulmány a TÁRKI Társadalomkutatási Intézet által végzett, a Fogyatékossággal élő emberek életminősége és ellátási költségei című empirikus kutatás alapján készült (Kopasz et al. 2016), amely a Fogyatékos Személyek Esélyegyenlőségéért Közhasznú Nonprofit Kft. (FSZK) és a Kézenfogva Alapítvány megbízásából készült 2015-2016 folyamán. 1 A vizsgálat négy célcsoport, az értelmi fogyatékos, az autizmussal élő, a súlyosan, halmozottan fogyatékos és a pszichoszociális fogyatékossággal élő felnőttek életminőségét és ellátási költségeit hasonlította össze három lakhatási formában: a nagy létszámú bentlakásos intézetekben, a lakóotthonokban és a magánháztartásokban. Ebben az írásban nem célunk a kutatás teljes körű bemutatása: az eredeti négy célcsoport közül csak az első hárommal foglalkozunk és a vizsgálat körét is szűkebbre vonjuk. Az alábbiakban a magyarországi értelmi fogyatékos, autizmussal élő és súlyosan, halmozottan fogyatékos felnőttek életminőségét mutatjuk be a fentebb említett három különböző lakhatási formában.

Közismert tény”, hogy a „mai fiatalok” számára nem fontos a munka, nem szeretnek keményen dolgozni, ezzel szemben az idősebb generációk identitásának fontos része volt munkájuk, foglalkozásuk, munkahelyük vagy éppen hivatásuk. A médiában gyakran hallani, hogy a munkaerőpiac növekvő rugalmassága, a foglalkozások és munkahelyek státuszának bizonytalansága, jövőjük fokozódó kiszámíthatatlansága miatt a fiatalok elköteleződése a munka világának hagyományos (pontosabban a modernitásban hagyományossá lett2 ) jellemzői iránt (állandó munkahely, hosszú távú megélhetést nyújtó foglalkozás, karrier) egyre gyengül. A munkahelyi és munkaerő-piaci generációs különbségek kutatása az 1970-es évek óta igen széles körű volt a munka- és szervezetszociológiában, illetve a menedzsment szakirodalomban. A legkorábban megfogalmazott és széles körben elfogadott hipotézis szerint az X generáció tagjai kevésbé elkötelezettek a munkájuk iránt (például csak annyit dolgoznak, amennyit elvárnak tőlük), mint az előttük járó generációk (a baby boomer-ek és főként a tradicionalisták), akiket keményen dolgozó generációkként jellemeznek (Tolbize 2008). Az ilyen és ehhez hasonló hipotézisek elburjánzását az sem akadályozta, hogy ezek empirikus alátámasztása igen csekély. Egy húsz tanulmányra épülő metaelemzés például mérsékelt vagy kis különbségeket talált csupán a generációk között a munkával kapcsolatos értékekben (Costanza et al. 2012). Ugyanakkor több amerikai és izraeli keresztmetszeti és longitudinális elemzés a munkával kapcsolatos értékek, attitűdök időbeli, életkori és generáció szerinti különbségeit vizsgálva azt találta, hogy a generációk között az értékrendbeli különbség kicsi, sőt nem is minden munkával kapcsolatos attitűd esetében figyelhető meg.

Tanulmányunk célja a menekültekkel és általában a bevándorlással kapcsolatos lakossági attitűdök vizsgálata, mely kérdéskör az elmúlt időszak migrációs válságának és az egész világot megrázó – Európát fokozódó mértékben érintő – terrorcselekmény-sorozatok tükrében, különösen aktuális. Írásunk három részből áll. Az első részben áttekintjük az európai közvéleménykutatások legfrissebb eredményeit, a második részben a visegrádi országok migrációval kapcsolatos lakossági vélekedéseit térképezzük fel; a harmadik részben pedig a magyar adatokra fókuszálva a különböző származási országokból érkező menekültek elfogadottságával és a menekülési okok lakossági megítélésével foglalkozunk. Végezetül összegezzük a legfontosabb eredményeket.