Series

A 2008-ban kirobbant gazdasági világválság Magyarországot is recesszióba taszította, aminek erősen negatív hatása volt a munkaerőpiacra és a háztartások jólététére. A háztartások jóléte szempontjából döntő jelentőségű, hogy a válság során megszűnő, majd a kilábalás során keletkező munkahelyek hogyan oszlanak meg a háztartások között, hogyan alakul a háztartások munkaintenzitása. Az aktív korúak háztartásainak munkaellátottsága egyrészt csökkenhet a válság során a szűkülő munkaerő-piaci lehetőségek miatt, másrészt a háztartás növelheti is a munkakínálatát, hogy csökkentse a gazdasági vis - szaesés hatásait a háztartásban. A tanulmány célja, hogy felmérje, miképpen csapódtak le a recessziós makrogazdasági és munkaerő-piaci folyamatok le a háztartások szintjén, kiket (milyen iskolai végzettségűeket, mely korosztályokat) érintett erősen a visszaesés, ki hogyan reagált a válsággal járó kihívásokra, majd a gazdaság erősödésére Magyarországon. A megküzdési stratégiák közül a munkakínálattal kapcsolatos lépésekre koncentrálunk. A vizsgálat alapja a TÁRKI Háztartás Monitor kutatás adatfelvételei2 , a 2009-es, 2012-es, 2014-es és 2015-ös adatbázisok lehetővé teszik, hogy a háztartások helyzetét és ’viselkedését’ a válság és a kilábalás időszakában is elemezzük.

Amikor a magánháztartások vagyonát szeretnénk felmérni, akkor a következő fő elemeket kell számba venni: 1. lakóingatlan; 2. egyéb ingatlan; 3. járművek; 4. egyéb ingóvagyon; 5. pénzügyi vagyon; 6. vállalkozói vagyon; 7. adósságok. A nettó vagyont úgy kapjuk meg, hogy az iménti felsorolás első hat elemének összegéből kivonjuk a hetedik elem értékét. Szoros értelemben véve a vállalkozói vagyon a pénzügyi vagyon része, de a jelen tanulmányban igyekszünk elkülöníteni a kettőt. Kérdőíves felmérésekből csak igen hiányosan lehet megbecsülni a nettó lakossági vagyon összesített értékét, de kiegészítve a rendelkezésre álló makrostatisztikai adatokkal mikro szinten is elemezhetjük a lakosság vagyonalapú rétegződését, ami feltevésünk és a nemzetközi szakirodalom szerint meglehetősen eltérő képet mutat a jövedelmi rétegződéséhez képest (Piketty 2015; Saez–Zucman 2016). Magyarországon igencsak híján vagyunk a vagyoni helyzettel kapcsolatos mikroadatoknak. A TÁRKI Háztartás Monitor vizsgálatsorozat az egyik kivétel, ami részleges betekintést enged a magánháztartások vagyoni helyzetébe. A nemzetközi gyakorlatban azonban több nagyobb szabású vagyonfelmérés is ismert, köztük az egyik legkorábbi az egyesült államokbeli Survey of Consumer Finances2 , melyet a Fed3 bonyolít le az 1980-as évek óta háromévente. Ezeket a vagyonfelméréseket rendszerezi és harmonizálja a Luxembourg Wealth Studies4 , valamint az Európai Központi Bank is készít vagyonfelmérést az EU-tagállamokban (ECB 2013)5 . Jelen írásunkban elsősorban a TÁRKI említett Háztartás Monitor vizsgálatának 2015-ös adatait6 használjuk, valamint elemezzük a rendelkezésre álló makrostatisztikai adatokat. Ez utóbbiak forrása a Nemzeti Számlák Rendszerében felvett adatok, melyeket felhasznál az OECD, valamint több más nemzetközi pénzintézet is. A vagyoni rétegződés és az extrém magas családi, vállalkozói vagyonok kialakulása már régóta kedvelt témája a közgazdasági és szociológiai szakirodalomnak, de természetesen a szélesebb társadalmi nyilvánosságot – kiváltképpen a bulvársajtót – is érdekelte a gazdagok, a „felső tízezer” exkluzív világa (Kolosi–Szelényi 2010). Különösen vitatott téma lett ez Thomas Piketty francia közgazdász A tőke a 21. században című bestseller művének megjelenése után. Piketty arra mutatott rá, hogy a vagyoni (valamint a jövedelmi) egyenlőtlenségek az Egyesült Államokban és a fejlett országokban a 20. század eleje óta nem látott mértékben megnövekedtek annak révén, hogy a tőkejövedelmek hozama rendre nagyobb mértékben növekedett, mint maga a gazdasági növekedés mértéke. Ezt közkeletűen az r > g képlettel írják le, vagyis a return (tőkehozam) nagyobb, mint a growth (gazdasági növekedés). Szelényi Iván mutatott rá arra, hogy a fő problémát nem is annyira a tőkejövedelemből származó profit, hanem a monopolisztikusan birtokolt szűkös erőforrásokból (pl. föld, trafik, kaszinó stb.) származó járadékjövedelmek aránytalan növekedése jelenti (Szelényi 2015). Tóth István György pedig többek között rámutat, hogy Piketty az öröklődésből adódó vagyonhalmozódási problémát erősen túldimenzionálja. (Tóth 2015)

Magyarországon a szegénység az európai uniós átlag alatt van: az Eurostat 2015-ös1 adatai szerint a magyar népesség 14,6%-a élt relatív jövedelmi szegénységben, szemben az EU28 17,2%-os átlagával.2 Eszerint a magyarországi szegénység szintje Ausztriához, Ciprushoz, Szlovéniához vagy Svédországhoz hasonló (Eurostat 2016a). Magyarországon az anyagi deprivációban élők aránya, Románia és Bulgária mögött, a harmadik legmagasabb az Európai Unióban: 2015-ben a népesség 44%-át érintette ez a probléma, míg az uniós átlag 19,5% volt. Ez az arány Cipruson 37%, Szlovéniában 18%, Ausztriában 10%, Svédországban pedig 4% körül alakult. Miként lehetséges, hogy egy ország (esetünkben Magyarország) a szegénység területén ennyire eltérő képet mutat aszerint, hogy melyik mutatószámot alkalmazzuk? Tanulmányunk, az anyagi depriváció bemutatásán keresztül, ennek a kérdésnek a továbbgondolásához kíván hozzájárulni.

A középosztály mérete, stabilitása, viselkedése alapvetően határozza meg a társadalom szerkezeti felépítését és működésmódját (Pressman 2007). Ahol – egyéb tényezők változatlansága mellett – nagyobb a középosztály létszáma, ott kisebbek az egyenlőtlenségek, alacsonyabb szintű a társadalom polarizáltsága. A középosztály általában, szavazataival és adófizetése révén aktívan vesz részt a társadalom stabil, kiszámítható működésében. A szélesebb középosztállyal rendelkező társadalmaknak alaposabb érdeke fűződhet a demokratikus berendezkedés fenntartásához, mint az oligarchikusabb, nagyobb egyenlőtlenségekkel jellemzett társadalmaknak. A rendszerváltás nagy ígérete volt, hogy Magyarország társadalomszerkezete hasonlatos lesz a stabil, erős középosztályokkal jellemzett európai országokéhoz. 1990 óta viszont kiderült, hogy ez a folyamat a vártnál lassabban halad; sőt az erős tulajdonosi középosztály hiánya éppenséggel az új magyar köztársasági berendezkedés és gazdasági-társadalmi működésmód kialakulásának egyik gátja lett. Magyarul (bármilyen tautologikusan is hangzik): egy erős középosztály megléte épp a feltétele lett volna az erős középosztály kialakulásának. És persze ma is az (Tóth 2016a). Jelen tanulmány1 hét fő részre tagolódik. Először a középosztály definíciójával, majd a magyar középosztály helyzetének leírásával foglalkozom. Ezután nemzetközi összehasonlításban áttekintem, hogy mit tudunk a mai magyar középosztály relatív pozíciójáról. Ezt követően néhány, a magyar középosztály gyengeségének okaival kapcsolatos érvelést ismertetek, majd egy friss kutatás alapján beszámolok arról, hogy számos európai országban milyen szerepet játszottak a középosztályok a gazdasági válság időszakában, illetve a gazdasági válságnak milyen hatása volt a különböző európai országok középosztályaira. A hatodik részben a válság és az azt követő időszak középosztályokra gyakorolt hatása a téma. A tanulmányt a következtetések összefoglalása zárja

Tanulmányunk célja bemutatni, hogy hogyan alakult a magyar háztartások fogyasztása a 2007–2008-as gazdasági válságot követően. A legfrissebb magyarországi adatok elemzése előtt, írásunk első részében a fogyasztás volumenére és annak időbeli változására vonatkozó tendenciákat tekintjük át az Eurostat és a KSH adatai alapján. A tanulmány központi része a TÁRKI Háztartás Monitor kutatás 2015-ben készített, a válság társadalmi hatásait vizsgáló adatfelvétel adatelemzésére épül, amely a korábbi Háztartás Monitor kutatások fogyasztásszerkezetet feltáró blokkjával megegyező kérdéseket is tartalmazott, így lehetőségünk nyílt az eredmények az időbeli összehasonlításra. A tanulmányt a 2015-ös Monitor adatfelvétel egy másik blokkjának elemzésével zárjuk, amely az vizsgálta, hogy a 2007–2008-ban induló gazdasági válság során miképpen reagáltak a háztartások a megélhetési nehézségekre. Jelen tanulmány témájából adódóan csak a fogyasztási kiadásokat érintő „megtakarításokat” tekintjük át. A fogyasztási kategóriák tekintetében évek óta kiforrott tételsort alkalmazunk, amelyben egyes javak és szolgáltatások fogyasztására – jellegüktől függően – havi (pl. élelmiszer, lakásfenntartással kapcsolatos rendszeres kiadások), háromhavi (pl. ruházkodás, egészségügyi kiadások) vagy éves szinten (pl. lakáskarbantartás, üdülés, tartós műszaki cikkek) kérdezünk rá. A fogyasztás ebben az esetben az adott időszakban, az adott termékcsoportra vagy szolgáltatástípusra költött, forintban kifejezett pénzösszeget jelenti.2 Jelezzük, hogy a számbavétel módszertana eltér a KSH hosszú ideje alkalmazott módszerétől, ahol az adatgyűjtés fontos részét képezi az ún. naplóvezetés is, így részben ennek következtében az adatok közvetlenül nem összehasonlíthatóak. A fogyasztás jellemzően háztartási szinten értelmezendő, még akkor is, ha egyes tételek esetén személyenként is jól elkülöníthető a fogyasztás mértéke. Elemzésünkben mi is a háztartások fogyasztását vizsgáljuk, ugyanakkor a háztartások eltérő nagysága, szerkezete (pl. hány felnőtt és hány gyerek él együtt, milyen az aktívak és inaktívak aránya) és ezekből fakadóan a háztartási fogyasztás méretgazdaságossága miatt, ha a háztartásokat össze akarjuk hasonlítani, olyan súlyt kell rendelni az egyes háztartástagokhoz, amelyek arányban állnak a fogyasztásukkal az adott méretű és szerkezetű háztartáson belül. Ennek kezelésére különböző ekvivalencia-skálákat használnak a kutatók, amelyeknek a magyar háztartások fogyasztásához való „illeszkedését” a 2004/2005-ös adatok alapján Varga (2006) részletesen vizsgálta. Az összehasonlítás alapján arra következtetésre jutott, hogy a magyar viszonyokhoz a világszerte elterjedt egységskálák közül leginkább az OECD1-skála illeszkedik3 . Ugyanakkor mivel a korábbi kutatások során a 0,73-as kitevővel számolt ekvivalencia-skálát használtuk, ezért – ahol az összehasonlítás miatt ez szükséges – most is az így kalkulált adatokat közöljük. (A jövedelmi adatokkal történő összevethetőség miatt használjuk továbbá az OECD2-skálát is4 .)

From time to time, both in the literature and in the media, debates are raised about whether wages in Hungary are indeed lower than economically justified by international standards and what the impact of a significant wage increase would be. Most recently, a debate on the level of wages in Hungary has emerged in the pages of Portfolió.1 The discussion was triggered by István Madár's article (Madár 2015), which was largely based on Gábor Oblath's article in Élet és Irodalom, in which he shows that the level of wages in Hungary is in line with the productivity of the economy, i.e. the value added per hour worked (Oblath 2014/a). However, higher output is not necessarily the result of greater physical or intellectual effort, but of higher technological levels and higher capital stock (Madár 2015). However, according to Zoltán Pogátsa (2015), the share of wages and profits in the value added generated is not market-based, but determined by the wage bargain between unions and firms. Wages in Hungary are therefore low because there are no trade unions capable of effectively representing workers' interests. This is evidenced by the fact that in most Western European countries with high collective coverage, wages are higher than would be implied by productivity, and lower in Eastern Europe.

Az alábbi elemzés a közbeszerzések 2009 és 2015 közötti adatai alapján elemzi a korrupciós kockázatok és a versenyerősség alakulását Magyarországon. A korrupciós kockázatok vizsgálata a korrupció feltételeinek a vizsgálatát jelenti. Ugyanis, ha valaki csalni akar, akkor a csaláshoz megfelelő feltételeket hoz létre. A korrupciós kockázat azt jelenti, hogy a csalásnak ezek a feltételei létrejönnek a közbeszerzések során2 . Jelen tanulmány egyike azoknak az elemzéseknek, amelyek elsőként vizsgálják a magyar közbeszerzések versenyerősségének és korrupciós kockázatainak időbeli alakulását3 . A közbeszerzések három szempontból is megkerülhetetlenek, ha egy országon belül vagy országok összehasonlításában szeretnénk vizsgálni a korrupció4 jelenségét. Egyrészt a közbeszerzések súlya és ezáltal szerepe is meghatározó jelentőségű egy-egy nemzetgazdaságon belül. Számítások szerint az OECD-országok egészében 2013-ban a közbeszerzések adták a kormányzati kiadások 29%-át; az EU-tagországok esetében a GDP 14%-ára rúg a közbeszerzések összege (Cernat–Kutlina-Dimitrova 2015; OECD 2016). Másrészt egy-egy országon belül a közbeszerzés a korrupciós tranzakciók meghatározó terepének számít (Rose-Ackerman 1978, 1999; Søreide 2006; Lambsdorff 2007; PWC–Ecorys 2013; OECD 2016). Az OECD számításai szerint a külföldi vállalkozások által elkövetett és feltárt megvesztegetések 57%-a közbeszerzési szerződések megnyeréséhez kapcsolódott (OECD 2014). Harmadrészt a közbeszerzésekhez kapcsolódó korrupció esetén már a közbeszerzések nagy gazdasági súlya miatt is tetemes jóléti veszteségekkel kell számolni (Lambsdorff 2007; OECD 2010). Konzervatív becslések szerint a korrupt közbeszerzéseknél a túlárazásból következően a szerződéses érték 10–30%-ára tehető a társadalmi veszteség (PWC–Ecorys 2013; Bárdits et al. 2014; OECD 2014, 2016). A tanulmány első részében az általunk alkalmazott indikátorokat ismertetjük, majd a versenyerősségre és a korrupciós kockázatokra való hatások becslésére kerül sor. A tanulmány végén a kapott eredményeinket foglaljuk össze.

A magyar foglalkoztatási mutatók 2010 óta folyamatosan javulnak. Valódi-e ez a megfigyelt növekedés vagy statisztikai látszat? Mennyiben tulajdonítható a javulás a demográfiai folyamatoknak és mennyiben a szakpolitikai lépéseknek? E tanulmány ezekre a kérdésekre keresi a választ a munkapiaci mutatókat szépítő tényezők kiszűrésével, illetve a foglalkoztatási ráta időbeli és országok közötti eltérésének vizsgálatával.

A polgárfogalom jelentéstartománya széles: „A »polgárság« (Bürgertum) kifejezést – szögezi le Weber – a társadalomtörténetben három, egymástól különböző értelemben szokás használni. Lehet egyfelől osztálykategória: a »polgárság« mint osztály sajátos gazdasági helyzeténél fogva speciális érdekekkel rendelkező embereket foglal magába. Politikai értelemben a »polgársághoz« tartozik valamennyi állampolgár, vagyis a »polgár« ebben az értelemben meghatározott politikai jogok alanyaként definiálható. Végül a rendi értelemben vett – vagyis a nemességgel és a proletariátussal szembeállított – polgárság »a vagyon és a műveltség embereiből« tevődik össze; rendi értelemben polgár a vállalkozó, a járadékos és egyáltalán mindenki, aki valamilyen felsőfokú képzést kapott, ami társadalmi presztízst biztosít a számára, és lehetővé teszi, hogy a rend színvonalán éljen.” (Gyáni 2005: 2.) Az 1980-as éveket követően a hazai társadalomtörténeti irodalomnak is fontos tárgya lett a polgárosodás folyamata. Míg korábban a polgárság kutatása legföljebb tűrt, de semmiképpen sem támogatott tevékenységnek számított (Gyáni 2012), addig a rendszerváltást követően egy időre a polgárosodás az egyik leggyakrabban használt tudományos és politikai fogalommá lett (Csite 1997). Mi több, a nyolcvanas évek végétől kezdve több polgárosodásvita is zajlott. Ezen viták során a résztvevők a polgárosodás folyamatára, okaira, illetve szélesebb társadalomszerkezeti következményeire koncentráltak, többen „keresték” a polgárként definiálható csoportokat mint a rendszerváltás sikerének letéteményeseit. A következőkben röviden – mintegy az ezután következő empirikus elemzés megalapozása végett, a teljesség igénye nélkül – összefoglaljuk e viták legfontosabb, polgársággal és polgárosodással foglalkozó megállapításait.

A szegénység európai szintű fogalmi definíciója és mérése szempontjából az egyik legnagyobb kihívást az országok közötti jelentős életszínvonalbeli különbségek és az jelenti, hogy a társadalompolitika nemzeti hatáskörben van.1 Miközben a jövedelemegyenlőtlenségek szerkezetének (és így a relatív jövedelmi szegénység2 mértékének) nagyobb a régi és az új tagországok csoportján belüli, mint az országcsoportok közötti varianciája, az anyagi deprivációs ráta3 nagysága ennél lényegesen jobban tükrözi a tagországok közötti jövedelemszint-különbségeket. Az 1. és a 2. ábra, mely a jövedelmi szegénységi rátát, illetve a súlyos anyagi deprivációs rátát ábrázolja az egy főre jutó GDP-vel összehasonlítva az uniós tagországokban, egyértelműen megmutatja a két indikátor különbözőségét. A jövedelmi szegénységi ráta (mely az országszintű jövedelemegyenlőtlenségi szerkezetből számított relatív mutató) és az egy főre jutó GDP negatív korrelációja gyenge, míg a súlyos anyagi depriváció esetében (mely minden tagállamban azonos elemi mutatók és egységes küszöb szerint kerül meghatározásra) ez a kapcsolat jóval szorosabb. Magyarország az EU27-eken belül az alacsony gazdasági teljesítményű és magas súlyos anyagi deprivációs rátával rendelkező, illetve az alacsony-közepes jövedelmi szegénységű tagországok közé tartozik.