Sorozatok

Ma, amikor újra arról olvashatunk, hogy a tanulás tulajdonképpen szenvedés és a tudást minél több gyakorlással tudjuk elsajátítani, érdemes megfogadni az 1960–70-es évek jövőkutatóinak figyelmeztetését, hiszen az akkori jövő ma már a jelenünké vált. Szerintük a kultúrák felemelkedése vagy bukása összefügg azzal, hogy milyen jövőképpel rendelkezünk. Fred L. Polak holland jövő kutató szerint a társadalom pozitív önképe együtt jár a kultúra virágzásával, de amint hanyatlásnak indul, a társadalom elveszti vitalitását és a kultúra eltűnik (Polak 1961). Később Alvin Toffler arra hívta fel a figyelmet, hogy a nagyon gyors technológiai változásokra gyakran jövősokkos választ ad a társadalom, ami a múltba való visszarévedést vagy az összeesküvés-elméletek virágzását is jelentheti (Toffler 1971). Nemcsak a jövőkutatók, de a filozófusok szerint is napjaink problémáira (klímaválság, népvándorlás, a gyors technológiai váltás stb.) a kreativitás lehet a válasz. „Szükség van olyan jövőképre, ahol össze tudjuk kapcsolni a széteső részeket, többdimenziósan és rendszerszintűen tudunk gondolkodni, elkerülve a leegyszerűsítő és polarizáló álmegoldásokat” – idézik Edgar Morin francia filozó fus gondolatait (Montuori 2011: 225). Ehhez éppen arra van szükség, hogy együtt tudjunk élni a bizonytalansággal, az esetlegességgel, az emberi esendőséggel.

Ez, az örök igazságot kereső, tekintélyelvű, zárt gondolkodás szemszögéből katasztrófának vélt megközelítés úgy is felfogható, mint az emberi kreativitás és felelősségvállalás melletti elköteleződés. A komplex párbeszéd közösségi kreativitása segíthet abban, hogy el tudjuk képzelni és meg tudjuk valósítani a lehetséges és kedvező jövőbeli alternatívákat, ahol a különbözőségek éppen, hogy a kreatív erőt jelentik, nem pedig a jövő szétforgácsolását (Montuori 2011). Sardar (2010) szerint újra kell gondolnunk a haladás és a modernizáció fogal mait, és csakis a képzelőerő segítségével tudjuk „kigondolni” magunkat ebből az állapotból és egy újfajta normalitást létrehozni. A 21. századi kihívásokkal leginkább a képzelőerő és kreativitás segítségével lehet megbirkózni (Cilliers 2005). Azt, hogy mennyire tudunk kievickélni a kaotikus jelenből, elsősorban a képzelőerőnk minőségétől függ (Montuori 2011). A gazdaság szereplői is egyre inkább ráébrednek a kreativitás fontosságára. A Gazdasági Világfórum (World Economic Forum, WEF) szerint az analitikus gondolkodás és a kreatív gondolkodás a jövőben is a munkavállalók legfonto sabb készségei maradnak. Sőt, az elkövetkező években a kreatív gondolkodás és analitikus készség, valamint a technológiai tudás mellett a kíváncsiság és az egész életen át tartó tanulás készsége iránt fog leginkább növekedni a kereslet a munkaadók szerint (WEF 2023). Nem véletlen tehát, hogy a legutolsó 2022-ben lefolytatott OECD PISA-vizsgálatának egyik kiemelt területe volt a kreativitás, vagy pontosabban fogalmazva a kritikai és kreatív gondolkodás.

Szakmai körökben ismert állítás, hogy egy adott ország egészségi állapotát populációs szinten nem az határozza meg, hogy hány szívsebészeti centrum van vagy hány szív-tüdő transzplantációt végeznek az országban, hanem az, hogy a lakosság közeli ellátások elég fejlettek-e, illetve általánosan elérhetők-e annak érdekében, hogy a költséges high-tech ellátásokra kevesebb embernek legyen szüksége. A rendszeres alapellátási szűrés-gondozás ugyanis képes elérni azt, hogy kevesebb legyen a magas vérnyomásos beteg, hogy normál értékek mellett éljenek a cukorbetegek, és így kevesebb legyen az infarktus, az agyvérzés, és kevesebb lábat amputáljanak. A magyar egészségügyet a II. világháború után egészen a rendszerváltozásig a kor technológiai színvonalához képest jól működő, mindenki számára hozzá férhető körzeti orvosi rendszer jellemezte. A szocializmusban – elsősorban vidéken – az alacsony szintű közlekedési és kommunikációs lehetőségek fel értékelték a helyben élő és működő körzeti orvos szerepét. Ekkor alakult ki az ’egy falu – egy orvos – egy nővér’ elvű ellátórendszer. A rendszerváltozás után az addigi egészségügyi alapellátás rendszerét felvál totta a jelenlegi háziorvosi rendszer, amelynek működése egy sikeres, felívelő szakasz után az elmúlt 10 évben egyre több problémával küzd, és mára a köz beszédet is elérte az alapellátás jelenlegi rendszere fenntarthatatlanságának híre. Gyorsuló ütemben nő az üres praxisok száma, és a háziorvosok korstruktúrája garantálja e helyzet további romlását. Ebben az írásban annak járok utána, hogy mekkora a baj, és hogy a változatlan ellátási rendszerben, és lineáris fejlődés esetén van-e esély a kilábalásra.

Amikor a magyar társadalom sporthoz való viszonyát vizsgáljuk, kettős érzésünk lehet, hiszen egyrészt sportnemzetként tekintünk magunkra, másrészt a felnőtt lakosság több mint kétharmadáról mondható el, hogy mindennapjaiknak a sportolás egyáltalán nem része. A sportnemzet és a sportoló nemzet kettősének megvalósítása már a 2007-es Sport XXI. Nemzeti Sportstratégiában is célként fogalmazódott meg, de – az elmúlt két évtized kutatásai alapján – utóbbihoz, azaz a lakosság fizikai aktivitásának növeléséhez nem jutottunk közelebb. A sport-szakpolitika figyelme továbbra is az élsport nemzetközi, főként olim piai eredményességének fenntartására irányul, és – bizonyos válságjelenségek időnkénti felbukkanása ellenére – ez a szándék az eredmények szintjén sike resnek mondható. Mindenesetre ez a priorizálás azzal is járt, hogy az elmúlt két évtizedben a sportfinanszírozás jelentős részét az élsportra, illetve annak utánpótlásával kapcsolatos kiadásokra fordították, míg a szabadidősport része sedése rendre 5% alatt maradt.1 A sportoló nemzet deklarált koncepciója ellenére elmondható, hogy az elmúlt évtizedben a felnőtt lakosság szabadidősportját komolyan támogató, jelentős kezdeményezések alig születtek, és bár a sport eszközökre és sportszolgáltatásokra fordított kiadások növekednek, ez nem a népesség nagyobb arányú aktivitásával, hanem az aktívan sportolók magasabb költéseivel magyarázható (Szabó et al. 2021). Mára egyértelművé vált, hogy a sportsikerek nem eredményezik direkt módon a lakosság sportolási gyakoriságának javulását, annak ellenére, hogy a testmozgás egészségre, pszichoszociális jóllétre gyakorolt jótékony hatásai közismertek. Az 1990-es évektől kezdve a nemzetközi szakpolitikai térben a lakosság egészségfejlesztő testmozgásának (health-enhancing pyhsical activity, HEPA) előmoz dítása fokozatosan bekerült az egészségügyi ágazat homlokterébe, és 2010-ben megszülettek a World Health Organization (WHO) testmozgásra vonatkozó iránymutatásai, amelyek a felnőtt lakosságra vonatkozóan heti 150 perc mérsékelt, illetve intenzív testmozgást javasolnak (WHO 2020). A 2020-ban megújításra került változatban külön hangsúlyt kap, hogy a teljes inaktivitásnál bármennyi testmozgás jobb, tehát az ajánlások részleges teljesítésének is jelentős hatása van az egészségmegőrzésre. Mindez pedig az életmóddal összefüggő, nem-fertőző megbetegedések visszaszorításán keresztül az egészségügyi kiadások csökkenésé hez is vezethetne, ha többen érnék el a szükséges mozgásmennyiséget (Ács et al. 2020). Ez a stratégiák szintjén a hazai szakpolitikának is integráns része, de az elmúlt évtizedek tendenciái nem mutatnak fejlődést e téren.

1979 óta vannak ötévente közvetlen képviselőválasztások az Európai Unió – korábban Európai (Gazdasági) Közösség – jelenleg 720 tagú népképviseleti szervébe. Az Európai Parlamentnek (EP) az uniós szintű jogalkotás mellett a végrehajtó hatalmat gyakorló Európai Bizottság megválasztásában, elszá moltatásában és az uniós költségvetés elfogadásában van bizonyos jogköre és politikai befolyása (Hix et al. 2007; Hix–Høyland 2022). A tagállamok nemzeti parlamentjeinek sok száz év alatt kiépült jogaihoz képest az Európai Parlament hatásköre egyelőre szerény, de gyorsan bővül. Méghozzá nem feltétlenül formális reformokkal, hanem ahogy a közvélemény – mindenekelőtt a nyugat-európai tagállamokban – egyre komolyabb szereplést vár a testülettől, és az európai pártcsoportok ehhez igazodva egyre markánsabb ambíciókkal és képviseleti szerepfelfogással lépnek fel (Hix et al. 2007). Az Európai Parlament által elfogadott szabályok elsőbbségi alapon meghatá rozzák a 27 tagállam nemzeti joganyagának tekintélyes részét. Ennek jelentőségét és az európai választások tétjét magasra emeli, hogy a tagállamok népessége mintegy közel 6%-a, nemzeti összterméke pedig nagyjából egy hatoda a Föld lakosságának, illetve GDP-jének. E szempontból egy európai parlamenti kép viselő nagyobb politikai hatalommal rendelkezik, mint hazája nemzeti parla mentjének egy képviselője. Ennek ellenére az előbbiek megválasztását mégis kevesebb érdeklődés övezi. Ugyanis az EU-törvényhozás által érintett kérdések – bár sokszor húsbavágóak – kevésbé politizálódnak, mivel az állampolgárok elsődleges politikai azonosulási pontját és tájékozódási csatornáját az országos keretek adják, továbbá az európai választások kimenetelét egy-egy tagállam szavazási eredményei nem igazán befolyásolják észrevehető mértékben. Következésképpen az európai választások tulajdonképpeni eredménye, tehát hogy melyik transznacionális pártcsoport hány mandátumot szerez, jó előre nagy pontossággal megjósolható. Hiszen bármi meglepő dolog történjék is az EP válasz táson egy-egy tagállamban, az csak csepp a tengerben, és könnyen kiolthatja hatását valami ellentétes fejlemény egy másik tagállamban. 2024-ben se volt titok, hogy csökkeni fog a középbal és a liberálisok, és nőni az EU-szkeptikus és szélsőjobboldali pártok parlamenti képviselete. Ugyanakkor az is látszott, hogy ez korántsem lesz olyan mértékű változás, hogy felmerülhetne egy, a korábbitól különböző pártösszetételű EU Bizottság felállása: csupán a középjobb Európai Néppárt (EPP) manőverezési lehetősége nő meg, ha a tőle jobbra elhelyezkedő pártcsoportokkal együtt esetleg számszerű többséget alkot majd a 2024–2029-es uniós parlamenti ciklusban.

A környezettel és környezetvédelemmel kapcsolatos lakossági vélemények vizsgálatát lehetővé tevő egyik legszélesebb körű kutatás az International Social Survey Programme (ISSP), amelynek segítségével a vélemények időbeli változásáról és azok országok közötti eltéréseiről is képet kaphatunk. Az ISSP keretében először 1993-ban bonyolítottak le ebben a témában kérdőíves vizsgá latot. Az 1993-as felvétel adatai alapján Magyarországon volt a legalacsonyabb a környezeti problémákkal törődők1 aránya a vizsgálatban szereplő 21 ország közül (Franzen–Vogl 2013). Magyarország közel három évtizeddel később, 2020-ban szerepelt újra az ISSP környezeti témájú nemzetközi összehasonlító attitűdkutatásában, és bár ez alatt az idő alatt valamelyest növekedett a környe zettudatosnak mondható lakosság aránya, nemzetközi összehasonlításban hazánk továbbra is a legalacsonyabb értékkel rendelkező országok között található (Franzen–Bahr 2024). A környezettudatos cselekvések tekintetében a vélemények időbeli összeha sonlítása azt mutatta, hogy a magyarok körében ebben az időszakban nőtt az egyéni cselekvéseket és az egyéni felelősségvállalást fontosnak tartók aránya (Schneider–Medgyesi 2020). Ennek megfelelően egyre elterjedtebbek lettek a különböző környezettudatos cselekvési formák, mint például a szelektív sze métgyűjtés vagy az autóhasználat csökkentése a környezet védelme céljából. Ugyanakkor a magyar lakosság környezetvédelmi politikai aktivitása nem válto zott a két vizsgálat között eltelt közel 30 év alatt, valamint a környezetvédelem érdekében tett anyagi áldozatokra se mutattak nagyobb hajlandóságot a 2020-as felvétel során a magyar válaszadók, mint 1993-ban (Schneider–Medgyesi 2020). Ebben a fejezetben a TÁRKI által 2024-ben készített kérdőíves kutatás adatai alapján vizsgáljuk, hogyan alakult a környezet védelmével kapcsolatos egyéni és kollektív cselekvések gyakorisága, illetve a környezet védelmével kapcsolatos áldozatvállalási hajlandóság Magyarországon, és hogy milyen tényezők magyarázzák ezeket a szándékokat és cselekvéseket. A válaszadók demográfiai jellemzői és társadalmi státusza mellett figyelembe vesszük az attitűdök szere pét is a környezettudatos cselekvések magyarázatánál. Fő kérdésünk az, hogy mennyiben magyarázhatók a környezet védelmében tett egyéni és kollektív cselekvések, illetve az áldozatvállalási hajlandóság a környezeti problémák fontosságával és kezelhetőségével kapcsolatos kételyekkel.

Az International Social Science Survey Program (ISSP) keretében Magyarországon negyedik alkalommal került sor a nemzeti identitás tudáskészletének vizsgálatára. Az adatfelvételek 1995-ben, 2003-ban, 2013-ban és 2023-ban történtek.1 A kérdőív összetétele az egyes kérdezési hullámok során ugyan kis mértékben változott, de bőven maradtak olyan kérdések, amelyeket mind a négy alkalommal feltettek az országos reprezentatív mintába bekerült válaszadóknak. Ebben a tanulmányban nem foglalkozunk a korábban már bemutatott, nem zetközi összehasonlítások révén született eredményekkel (Csepeli–Örkény 2021), már csak azért sem, mert a nemzetközi adatok a 2023–2024-re még nem érhetőek el. Írásunkban ezért csak a 2023-as magyarországi felvétel adatait hasonlítjuk össze a három megelőző kérdezési hullámban teljesen megegyező módon megfogalmazott kérdésekre adott válaszokkal, ami ily módon lehetővé teszi a magyar nemzeti identitás szerkezeti elemei csaknem két évtized alatt végbement alakulásának elemzését.2 Elemzésünket a nemzeti identitás tudáskészlet hat meghatározó területén végezzük el. Elsőként a nemzeti hovatartozás jellegét meghatározó kategori záció szerkezetét tárjuk fel, amire az érzelmi és gondolati működések épülnek. Ezek sorában bemutatjuk a nemzeti büszkeség és szégyenérzet mintáit, majd a nemzeti érzés etnocentrikus összetevőinek alakulását, melyek változatai tovább élnek a modern nacionalista politikai és ideológiai nézetekben. A nemzeti identitás tudáskészlete időben követett alakulását az idegenekhez való viszony változásainak bemutatásával zárjuk. Ezt követően klaszterelemzés segítségével,kísérletet teszünk a magyar nemzeti identitás mentális változatainak feltárására, és ezek tartalmi elemzésére. Végül a magyar nemzeti identitás általunk feltárt nézettípusainak társadalmi és politikai beágyazottságát vizsgáljuk meg.