Sorozatok

A Covid–19 (teljes nevén COronaVIrus Disease 2019) az 1918-as spanyolnátha óta az ötödik pandémia a világon (Liu és szerzőtársai, 2020). Az első tünetes eseteket 2019 decemberében regisztrálták a kínai Hubei tartomány fővárosában, Wuhanban (Huang és szerzőtársai, 2020). Az ezt követően kialakult vírusos tüdőgyulladás-járvány 2020 őszéig közel 24 millió embert fertőzött meg és több mint 800 ezer ember halálát okozta. A World Health Organisation (WHO) 2020. augusztus végi adatai alapján Afrikában közel 1,2 millió, Ázsiában több mint 6 millió, Amerikában (Észak és Dél-Amerika) 12 millió feletti, Ausztrália és Óceániában megközelítőleg 30 ezer, valamint Európában hozzávetőleg 3,5 millió eset került regisztrálásra (Coronavirus Disease, 2020). Európán belül a járvány epicentrumát Olaszország jelentette, ahol az első esetet 2020. február 20-án azonosították Lombardia tartományban. A következő 24 órában további 36 új esetet jelentettek, akik közül egyiknek sem volt kapcsolata az első regisztrált beteggel. Március közepéig, csak Olaszországban az esetek száma elérte a 22 ezret, melyből közel 18 ezer Lombardia tartományra lokalizálódott, és az összesített Covid–19 vírushoz köthető halálozás elérte az 1600-at (Grasselli és szerzőtársai, 2020). A fertőzöttek és halottak számának exponenciális emelkedését látva, világszerte drasztikus megszorító intézkedéseket – sok helyen teljes karantént – vezettek be. A kínai kormány 2020. január 24-én a repülőterek és a tömegközlekedés leállításával egyidejűleg lezárta Wuhant és Hubei tartomány több városát is, emellett elhalasztotta az éppen nemzeti ünnep miatt zárva tartó egyetemek és iskolák újranyitását (Leung, 2020). Olaszországban február 22- én már 79 regisztrált esetről volt információ, melynek nagy részét az északi tartományokban regisztrálták, ezen a napon az olasz kormány bejelentette a több észak-olaszországi régióban életbe lépő – több mint 50 ezer ember életét érintő – karantént. A továbbiakban bezárták az iskolákat, lemondták a közösségi rendezvényeket, valamint a sporteseményeket is. Az olasz fertőzöttek száma a szigorú megszorítási intézkedések ellenére is elérte a 100 ezer főt március végére. Március 21-én az olasz kormány minden, a lakosság ellátása szempontjából nem létfontosságú üzemi termelést leállított (Grasselli és szerzőtársai, 2020; Lazzerini–Putoto, 2020; Torri és szerzőtársai, 2020). Hasonló intézkedésekre kényszerültek az érintett országok világszerte, melyek hatalmas terhet róttak a gazdaságra, amelyet az újranyitás időpontjával kapcsolatos bizonytalanság csak tovább fokozott.

Az OECD kiemelt szerepet játszik a jövő munkaerő-piaci igényeit hatékonyan kiszolgáló oktatási és képzési rendszereket segítő információk létrehozásában. Míg a közoktatás terén a PISA-vizsgálatokat 1 vagy a tanterveket vizsgáló, a mit és hogyan tanítsunk kérdésre fókuszáló Tanulási Keretrendszer 2030 elnevezésű programját2 említhetjük, addig a felnőttképzés, munkaerő-piaci készségek, ún. szkillek terén is komoly stratégiai munka zajlik.3 E stratégiai munka része a Nemzetközi Felnőtt Készségek Mérési Programja (Programme for the International Assessment of Adult Competencies – PIAAC),4 amelynek legfontosabb része a felnőttkori szkillek survey típusú felmérése (Survey of Adult Skills). A felmérés célja, hogy a résztvevő országok számára átfogó képet nyújtson az aktív korú népesség kulcskompetenciáiról, valamint arról, hogy ezek a kompetenciák mennyire hasznosulnak a mindennapi életben és a munkában és milyen társadalmi és gazdasági megtérüléssel járnak. Ez a tanulmány e vizsgálat általános eredményeit és Magyarország számára különösen fontos tanulságait foglalja össze. A felnőttkori kompetenciák állapota már azért is kulcsfontosságú, mert a mai komplex és gyorsan változó világban az ismeretek nagyon gyorsan elavulnak, a rutinszerű munkákat pedig egyre inkább automatizálják. A Világgazdasági Fórum5 szerint napjainkban a IV. ipari forradalom idején, amikor a digitalizáció és a hálózatok korszakát éljük, a komplex problémamegoldó készség, a kritikai gondolkodás és a kreativitás válnak a legfontosabb készségekké. Megjelennek olyan új igények is, mint a kognitív rugalmasság vagy az érzelmi intelligencia. Vannak olyan kutatások, amik arra jutottak, hogy a legdinamikusabban azon munkák iránt növekszik a kereslet, ahol egyszerre van szükség szociális készségekre és matematikai jellegű jártasságra (Deming, 2017).

2020: a harminc éves visszatekintések éve. 1990-ben olyan folyamat közepén voltunk, amikor a világ jelentős részén nőtt a demokráciában élő emberek száma, terjedőben volt a piacgazdaság, expanzív időszakát élte a globalizáció. Ez volt az az év, amikor Európa keleti felén (majd aztán több más helyen is) újra szabad választásokat tartottak, liberalizációs intézkedéseket hoztak. Ebben az évben – bár még Magyarországon voltak az orosz csapatok – már szuverén magyar kormány alakult és formálódott az új magyar demokrácia. Ebben az évben indult útjára – nem függetlenül az előbbi eseményektől – a Társadalmi Riport kötetsorozat is, aminek azóta – nemzetközi összehasonlításban is egyedülálló módon – minden második évben megjelentek az újabb kötetei, több alkalommal angolul is. A kötetsorozat a nemzetközi társadalmi riportok mozgalmának megbecsült tagja lett, együtt a német, holland, svájci, angol és más riportokkal, amelyek közül néhány már nem is létezik. (Az érdeklődő a Társadalmi Riport-sorozatról és a European Network of Social Reporting konferenciáiról részletesebben a Tárki honlapján tájékozódhat.)1 A sorozat 16. kötete most egy olyan évben jelenik meg, amit sokan elveszett évnek tekintenek az év elején megjelenő és márciusban pandémiává átminősülő koronavírus-járvány, főleg pedig az annak következtében bevezetett lezárások, korlátozások miatt. Internetes mémek tömege szól kihagyott/átaludt/születésnapmentes évként 2020-ról, mivel ez a szörnyű, „láthatatlan ellenség” és a miatta fellépő elővigyázatossági (vagy néha pánik-) reakciók okán sokan állást vesztettek, mások „csak” nem utaztak (sem turistaként, sem munkába), megint másoknak minden tervük dugába dőlt, esetleg nem is felvételiztek, vagy éppen addig nem is álmodott, új tevékenységekbe fogtak stb. Az idei, már tizenhatodik Társadalmi Riport tanulmányai a felzárkózási folyamat egyes vonatkozásainak áttekintésével indítanak és a pandémia magyarországi hatásainak értékelésével zárnak.

Egy szélesen értelmezett jóllét fogalom keretében nyilvánvalóan helye van a biztonságnak. Életminőségünk rosszabb lesz attól, ha úgy érezzük, hogy nem vagyunk biztonságban. A biztonság hiánya félelmet és aggodalmat szül és ez negatívan hat az életminőségre. A biztonság tág fogalom, az emberek a leggyakrabban talán az anyagi biztonságra gondolnak, de fontos a munka biztonsága is. Természetesen az is fontos mindenkinek, hogy biztonságban tudja a családját és a szeretteit. Ebben az írásban a biztonság ennél szűkebb formában szerepel, mondhatni fizikai értelemben, mint a bűnözéshez kapcsolódó áldozattá válás kockázata. Nem lenne értelme belemenni annak mérlegelésébe, hogy miféle biztonságok, vagy azok hiánya befolyásolja jobban vagy kevésbé az élettel való elégedettséget – ez nyilván nagyon függ az egyéntől. Bár készültek ilyen becslések és van olyan kutatási eredmény, amerikai General Social Survey (GSS) adatokon, amely szerint például egy rablás áldozatává válni felér egy kisebb egészségi állapot romlással, nagyjából hasonló mértékű elégedettség rombolást okoz (Cohen, 2008). Az ilyen értelemben vett biztonság (félelem az áldozattá válástól) megjelenik a Stiglitz-jelentésben (The Stiglitz Report) is, amely a szorosan vett gazdasági növekedésen és a GDP értéken túlmutatóan a jóllét szempontjából fontos társadalmi jelenségek széles tárházát tekinti át (Stiglitz, 2010). A téma tehát nem kizárólag kriminológiai jellegű, hiába a biztonság és a bűnözés kapcsolatáról van szó, a hangsúly mégsem az adatszerű bűnügyi statisztikákon, rendőrségi jelentéseken van. Inkább egy szociológiai megközelítésről lehet beszélni, olyan lakossági adatokra építve, amelyek arra vonatkoznak, hogy különböző országokban élő embereknek milyen személyes tapasztalataik vannak bűnesetekkel, áldozattá válással kapcsolatban. Másrészt ez a megközelítés egy ennél szubjektívebb indikátort használ fel, nevezetesen, hogy különböző országokban élő emberek mennyire félnek attól, hogy bűnesetek áldozataivá válhatnak. Biztonságról tehát szubjektív értelemben van szó, valójában a biztonságérzetről. Ez egyértelműen egy érzelmi és pszichés reakció a veszély fennállásának lehetőségére, miközben az áldozattá válás ennél tárgyszerűbb, objektív tény. Az áldozattá válással kapcsolatban felmerül az adatok megbízhatóságának kérdése is. Egy lehetséges feltételezés, hogy a szociológiai kutatások anonim lakossági adatai az áldozattá válás tapasztalatáról teljesebbek, mivel megjelennek olyan esetek is, amelyeket az emberek nem jelentettek, és így kimaradnak a hivatalos bűnügyi statisztikákból (Balkin, 1979). Az ilyen adatok szisztematikus összehasonlítása a hivatalos bűnügyi statisztikákkal ugyanakkor nem feltétlen mutat jelentős eltérést; nem zárható ki, hogy még a lakossági bevalláson alapuló adatok is alulbecsültek. Ez valószínűbb olyan „kényes” bűneseteknél, ahol a látencia magasabb (droghasználattal összefüggő esetek, szexuális bűncselekmények), illetve bizonyos válaszadó csoportoknál (fiatalok, etnikai kisebbségek) (Thornberry–Krohn, 2003). Survey jellegű kutatások esetében előfordulhat a nem válaszolók esetében egy olyan szisztematikusan torzító hatás, hogy korábbi áldozatok vagy az áldozattá válástól jobban félő személyek inkább elzárkóznak a részvételtől és ezért a survey adatok alulbecslik az áldozattá válást, illetve kedvezőbb képet mutatnak a biztonságérzetről (Junger-Tas–Marshall, 1999, 309. o.). Mindenesetre ezt a két mutatót explicit formában használja a Stiglitzjelentés is. Sőt a szerzők arra is felhívják a figyelmet, hogy az áldozattá válás tapasztalata és a biztonságérzet hiánya nem feltétlen kapcsolódik össze. Egy másik összefüggés pedig azt mutatja, hogy a félelem az idősebb és gazdagabb emberek körében erősebb, miközben a fiatalabb és szegényebb emberek körében alacsonyabb (Stiglitz és szerzőtársai, 2009, 195. o.). Jelen tanulmány ellenőrzi a fentebbi állításokat Magyarország, illetve más európai országok esetében, de figyelembe veszi az egyének más jellemzőit is, mint például a nem, a lakóhely vagy az iskolai végzettség.

Lakhatási, foglalkoztatási és képzettségi problémáik mellett rossz egészségi állapotuk miatt tartják a romákat Európa egyik legsérülékenyebb társadalmi csoportjának (Jakab és szerzőtársai, 2017; Ádány, 2013). A romák és a nemromák egészségi állapota közti eltéréseket a romák lakókörnyezetére, életmódjára és az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférésük problémáira,1 valamint egyes (pl.: szív-érrendszeri) betegségekkel szembeni fokozott genetikai fogékonyságukra (Pikó és szerzőtársai, 2017; Fiatal és szerzőtársai, 2019) vezetik vissza. Ezt a véleményt ma már nemcsak egyedi tapasztalatok, hanem folyamatosan növekvő számú és egyre megbízhatóbb vizsgálatok eredményei támasztják alá. (Ádány–Sándor, 2019) Igazoltnak tekinthető, hogy a romák egészségi állapota összességében kritikusan rossz, a roma etnicitás lényeges egészségkockázati tényező. Emiatt vitathatatlanul van beavatkozási kényszer ezen a területen. Ugyanakkor, a roma etnicitásra mint a deprivációtól elkülönülő kockázati tényezőre vonatkozó ismereteink még hiányosak2 Nem tudunk eleget arról, hogy milyen folyamatok révén eredményez egészségveszteséget az, hogy valaki roma (Hajioff–McKee, 2000; Marmot, 2013), ezért bizonytalan alapokon állnak azok a beavatkozási kísérletek, amelyek az egészségügyi ellátórendszer átalakításán keresztül próbálják a romák egészségi állapotát javítani (Richard és szerzőtársai, 2016). Már az intervenciók tervezését is gátolja a valódi problémák részletes ismeretének hiánya, amit jól demonstrál Európa szerte a romák egészségére fókuszáló programok nem, vagy alig kimutatható hatékonysága. (Fésüs és szerzőtársai, 2012) Európában 10-12 millióra, az Európai Unióban 6-7 millióra becsülik a roma népesség nagyságát. 1,7 százalékos részesedésükkel a romák jelentik Európa, illetve az EU legnagyobb etnikai kisebbségét. Ezért rossz egészségi állapotuk a legsúlyosabb egészségegyenlőtlenségi problémák közé tartozik a kontinensen (Ringold és szerzőtársai, 2006), bár ennek jelentősége az európai országok közt széles tartományon belül variálódik. Az EU-n belül Magyarország abba az országcsoportba tartozik (Bulgáriával, Romániával és Szlovákiával együtt), ahol a romák becsült részaránya a legjelentősebb, és ahol a romák rossz egészségi állapotával kapcsolatos problémák a legsúlyosabban befolyásolják az ország általános népegészségügyi státuszát.

A korrupció és a gazdasági teljesítmény összefüggéseiről számos nemzetközi kutatás, elméleti, szakpolitikai és empirikus tanulmány áll rendelkezésre (pl.: Huntington, 1968; Mauro, 1995; Világbank, 2000; Méon–Sekkat, 2005; OECD, 2012; ECB, 2016). A nemzetközi szervezetek és az irodalom bevett definíciója szerint a korrupció a ráruházott hatalommal való visszaélés egyéni (csoportszintű) haszonszerzés érdekében (pl.: OECD, 2012). Az „utcai”, illetve a „nagy” („grand”) korrupció között a legfontosabb különbség az, hogy az előbbi inkább spontán módon zajlik és maguk az „egyszerű” állampolgárok az elkövetők, az utóbbi pedig szervezetten, a politikai és/vagy a gazdasági elit közreműködésével történik. A korrupciót az irodalom a járadékvadászattal átfedést mutató gazdasági-társadalmi jelenségnek (Aidt, 2016; Mihályi–Szelényi, 2018), illetve erőforrástranszfernek (Jancsics, 2019) tekinti. A korrupciónak – amely a kormányzás minőségének egyik meghatározó oka és egyben következménye is – a gazdasági teljesítményre gyakorolt hatásáról az (empirikus) irodalom mindmáig nem mondta ki a végső szót. Két koncepció verseng: az egyik szerint a korrupció „olajozza” a gazdaság fogaskerekeit, a másik szerint pedig „csikorgatja”. Az előbbi koncepció arra épül, hogy a korrupció – a nehézkes szabályozás megkerülésével – csökkenti a gazdasági tevékenységek tranzakciós költségeit (pl.: Huntington, 1968). A másik elmélet szerint az intézmények minősége endogén módon befolyásolja egy ország korrupcióval szembeni állóképességét, és olyan transzmissziós csatornákon keresztül, mint az üzleti környezet romlása, a beruházások csökkenése vagy az alacsony termelékenység, negatívan hat a gazdasági növekedésre, illetve a gazdasági teljesítményre (pl.: Mauro, 1995).

2015 tavaszától jelentősen megváltoztak a közéleti diskurzus jellemzői Magyarországon. Az akkor kialakult új típusú közbeszéd egyik fontos jellemzője, hogy a kormányzati kommunikáció törekvéseivel összhangban a választók mindennapi életét kevésbé befolyásoló témák kerültek a figyelem középpontjába. A másik fontos jellemzője, hogy ezekben a témákban a kormányzat konfliktuskereső, nem feltétlenül a medián szavazó preferenciáinak megfelelő álláspontokat hirdetett – meglehetősen intenzív módon. A közvélemény-kutatási adatok arra utalnak, hogy a kormányzat ezekben a témákban idővel meggyőzte a szavazók egy jelentős hányadát saját álláspontjáról. A közvélemény ilyen irányú változásának alapvető következménye az attitűdök politikai törésvonalak mentén történő polarizálódása lett. Az utóbbi öt évben a kormányzattal szemben kritikus elitcsoportok és a kiegyensúlyozott közéleti vitákért küzdő tömegkommunikációs szakemberek azzal szembesültek, hogy az uralkodó témák racionális diszkussziója nem tudja megakadályozni az állampolgárok egy jelentős részének radikalizálódását és az attitűdök polarizációját. Sokan úgy vélik, hogy e folyamatok legfőbb oka a fontos tömegkommunikációs csatornák kisajátításával megtámogatott, ellenérveket elhallgató intenzív kormányzati propaganda attitűdöket befolyásoló képessége. Azonban a közéleti diskurzus központi témáiban azok körében is megfigyelhetők attitűdváltozások, akik hozzájuthattak a kormányzat radikális álláspontját gyengítő érvekhez. Ez arra utal, hogy más mechanizmusok is szerepet játszhattak az attitűdök polarizálódásában. Az alábbi tanulmány azt vizsgálja, hogy az elit diskurzus milyen mechanizmusokon keresztül radikalizálta és polarizálta a politikai közvéleményt a közéleti viták központi témáiban az utóbbi öt évben. Az elemzés egy 2015 és 2018 között zajló kutatássorozat eredményeire épül. A projekt során kérdőíves lakossági adatfelvételekben, de kísérleti módszerrel vizsgáltuk az elit diskurzus közvéleményre gyakorolt hatását Magyarországon.1 A kísérletekben aktuális közpolitikai kérdéseket prezentáltunk különféleképpen a válaszadók számára hírek és információk eltérő közlésével, a szóhasználat manipulálásával, illetve az aktuális pártpolitikai konfliktusok előtérbe/háttérbe helyezésével. Azt vizsgáltuk, hogy a kérdések prezentálásának módja és vagy/kontextusa milyen hatással van a választópolgárok adott témában alkotott véleményére. 2015-ben és 2016-ban a menekültügyi és bevándorlási politikával kapcsolatos vélemények befolyásolhatóságát vizsgáltuk – öszszefüggésben az akkor zajló európai menekültválsággal. 2018-ban pedig főként a civil szervezetek külföldi finanszírozásával kapcsolatos 2017-es törvényt (röviden: civiltörvény)2 megalapozó érvek elfogadottságát vizsgáltuk. Kutatásunk adatai szerint a közéleti viták középpontjában álló kérdésekben a magyar választók egy jelentős hányada idővel immunissá vált az adott kérdéssel kapcsolatos érvekre és prezentálási módokra. Azt találtuk továbbá, hogy ezekben a kérdésekben a politikailag elkötelezett szavazók attitűdjei nem kis részben az általuk preferált politikai közösséghez tartozásukat fejezik ki, és sokszor jelentősen különböznek pártpolitikai megfontolásoktól mentes véleményüktől. Eredményeink arra mutatnak rá, hogy a fent említett új típusú politikai kommunikáció plurális médiatérben is beszűkítette a racionális érvek vitájára épülő közéleti diskurzusok közvéleményt befolyásoló szerepét.