Sorozatok

A magyar társadalom régi és mélyen megalapozott óhaja az európai életkörülmények utolérése, a történelmileg kialakult lemaradás ledolgozása. Lényegében ez fejeződik ki abban is, hogy a 2018-as Eurobarométer-felvételben a megkérdezettek 61 százaléka – tehát az 56 százalékos EU-átlagnál is nagyobb mértékben –- kötődik az Európai Unióhoz, a nagyon kötődők aránya is magas: 20 százalék (az EU-átlag: 14 százalék, de a portugál arány mindössze 7 százalék). (EC, 2018) A Társadalmi riport 2014-es kiadásának egyik központi témája éppen ezért a lemaradás és felzárkózás vizsgálata volt. Ennek keretében Oblath Gábor a makrogazdasági, Szívós Péter a jövedelmi és fogyasztási felzárkózást vizsgálta (Oblath, 2014, Szivós, 2014). Az elmúlt években politikusok, újságírók egyik kedvenc témája lett Magyarország Európától való leszakadása és/vagy felzárkózása. A konvergencia fogalmának két megközelítése ismeretes a növekedéssel foglalkozó közgazdasági irodalomban. Egyrészt, a σ-konvergencia, amely az országok közötti gazdasági szint szóródásának csökkenését jelenti (lásd Dalgaard–Vastrup, 2001, Miller–Upadhyay, 2002, Lucke, 2008, Monfort, 2008, Pfaffermayr, 2009). Másrészt a β-konvergencia, amikor a kevésbé fejlett országok a gyorsabb növekedésük miatt közelednek a fejlettebbekhez (lásd Barro–Sala-i-Martin, 1992, Mankiw és szerzőtársai, 1992, Michelacci– Zaffaroni, 1998). Mi cikkünkben e második megközelítés szerint vizsgáljuk a kérdést, de azt a gazdasági mutatóknál tágabban értelmezzük. Jelen írásunkban hosszú távú tendenciákat elemzünk, fő kérdésünk: vajon a rendszerváltás óta közelebb kerültünk-e az európai gazdasághoz és életkörülményekhez, vagy pedig a leszakadási hipotéziseket igazolják az adatok. A válaszhoz természetesen mi is beleütközünk a hosszú távú statisztikai elemzések alapproblémájába, az összehasonlítható adatok hiányába, illetve az adatok összehasonlíthatóságának nehézségeibe. További gondot jelent azonban annak meghatározása, hogy mit is akarunk utolérni. Az Európai Unió bővítéséből ugyanis egyértelműen adódik, hogy az uniós átlag a fejlődéssel nemcsak emelkedett, hanem a bővítés, a kevésbé fejlett országok taggá válása következtében csökkent is. E két hatás kiszűrésére magyar adatokat csak ritkán hasonlítjuk az uniós átlaghoz, inkább a 15 legfejlettebb eredeti uniós ország átlagához viszonyítunk, illetve kiválasztottunk négy referenciaországot: a földrajzilag és történelmileg hozzánk legközelebb álló élvonalbeli Ausztriát, a legkevésbé fejlett nyugat-európai Portugáliát, a volt szocialista országok közül pedig a történelmi referenciának számító, fejlett Lengyelországot és a kevésbé fejlett Romániát. Azt vizsgáljuk tehát, hogy miként mozdult el az elmúlt 25-30 évben Magyarország az Ausztria–Portugália–Lengyelország– Románia tengelyen.

A magyar társadalomtudományi hagyományban a személyközi kapcsolatok kutatásának nagyon hosszú története van, elég csak a korai szociometria kutatásokra gondolni. Az 1980-as években új lendületet kaptak ezek a munkák, és a hazai kutatásokban is megjelentek azok legfrissebb nemzetközi módszerek, amelyek különféle hálózatgenerátor módszerek (network generator) segítségével vizsgálták a kapcsolatok szerepét (Angelusz–Tardos, 1988). Ezek a kutatások az elmúlt 30 évben időről időre – bár némileg eltérő súlyponttal, de – megismétlődtek. Így nemcsak arra lettek alkalmasak, hogy pillanatképeket villantsanak fel, hanem lehetőséget adnak a kapcsolatok hosszú távú dinamikájának értelmezésére is (lásd például Kmetty és szerzőtársai, 2017). Tanulmányunkban mi ezt a nemzetközi szinten is egyedülálló adathalmazt használjuk fel, amikor kísérletet teszünk arra, hogy felvázoljuk, hogyan függött össze az elmúlt húsz évben Magyarországon az intergenerációs mobiltás a kapcsolathálózati erőforrásokkal. Amikor összefüggésről beszélünk, tudatosan próbáljuk elkerülni az ok-okozati magyarázat látszatát is, mivel ebben a vizsgálati megközelítésben ez kétirányú. Vajon a szülőkhöz képest felfelé mobil emberek kapcsolathálózata azért nagyobb az immobilokhoz képest, mert miután felfele léptek a társadalmi hierarchián, magasabb státusú kapcsolatokra tudtak szert tenni? Vagy azért tudtak felfele lépni, mert voltak magasabb státusú kapcsolataik? A válaszunk az lehet, hogy is-is – a helyzettől és a vizsgált mobilitás típusától függően.2 Ha a szülőkhöz képest vizsgáljuk az oktatási mobilitást, akkor inkább azzal a feltételezéssel élhetünk, hogy az esetleg megjelenő magasabb státusú kapcsolatok a felfelé mobilitásnak inkább következményei, mint okai. A foglalkozási mobilitásnál azonban már sokkal komplexebb a kép. Az eddigi kutatások (összefoglalásként lásd Lin, 2001) azt jelzik, hogy a kapcsolatok fontos szerepet játszhatnak a vertikális foglalkozási mobilitásban. Itt sem szabad azonban elvetnünk a másik irány lehetőségét, hiszen egy magasabb státusú munkahely megteremti annak a lehetőségét, hogy megismerkedjünk más magas státusú munkahelyen dolgozókkal. Tanulmányunkban a kapcsolathálózatoknak elsősorban az erőforrásoldalára koncentrálunk, és nem azok affektív szerepére. Elemzésünkben röviden kitérünk arra is, hogy a deprivált csoportok felé mutató kapcsolatok hogyan jelenhetnek meg ebben a kérdéskörben.