Sorozatok

A tanulmány a lakásszektor változásait mutatja be ebben a mintegy másfél évtizedet felölelő időszakban, mégpedig négy lépésben. Először a magyar lakáshelyzetet értékeljük nemzetközi összehasonlításban, ahol arra a kérdésre keressük a választ, hogy a társadalom lakásfogyasztása és a gazdasági fejlettség között milyen kapcsolat áll fenn. Ezt követően a 2000 utáni időszakot három periódusra bontva elemezzük a lakásrendszert jellemző makrofolyamatokat (építések, lakásárak, tranzakciók stb.), majd külön pontban vizsgáljuk, hogy az elmúlt 15 év piaci környezetében a különböző társadalmi csoportok lakáshelyzete hogyan változott. Végül az összefoglalásban áttekintjük a legújabb lakáspiaci trendeket, amelyek részben a válságból való kibontakozás jeleit mutatják, ugyanakkor a korábbi ellentmondások ismételt megjelenésére is utalnak.

A kilencvenes évek végének és a kétezres évek első felének stagnáló, enyhén javuló szegénységi trendjeit Magyarországon a nemzetközinél korábban meginduló gazdasági és pénzügyi válság, majd annak lecsengése alaposan felbolygatta. 2007 és 2012/2013 között növekedtek az egyenlőtlenségek, és ezzel párhuzamosan a jövedelmi szegénység1 is (a Tárki adatai szerint 2007 és 2012 között 12,6 százalékól 17 százalékra, a KSH adatai szerint 2007 és 2013 között 12,3 százalékról 15 százalékra), de különösen erőteljesen növekedett a reáljövedelmek alakulásával szoros kapcsolatban álló súlyos anyagi depriváció2 mértéke (Tárki: 2009 és 2012 között: 34 százalékról 37 százalékra; KSH: 2007 és 2013 között: 18 százalékról 28 százalékra). A válság lecsengésével azonban mindkét mérőszám esetében számottevő csökkenést figyelhetünk meg: a KSH adatai szerint előbbi 15 százalékról 13,4 százalékra, utóbbi pedig 28 százalékról 16 százalékra csökkent (KSH, 2017, Szivós–Tóth, 2012). Ugyancsak éreztették hatásukat az erőteljes társadalompolitikai beavatkozások, amelyek részben a politikai váltógazdálkodással, részben a válságkezeléssel függtek össze (Gábos–Tóth, 2017). A Tárki Háztartás Monitor felvételéből származó – jellegéből fakadóan a beavatkozások közvetlen hatásainak elkülönítésére csak korlátozottan alkalmas – keresztmetszeti adok időbeli vizsgálata azt mutatta, hogy a gazdasági és pénzügyi válság időszakában (2009 és 2012 között) tovább erősödtek azok a – rendszerváltást követő időszak nagyobb részében is megfigyelt – tendenciák, amelyek a társadalom szegmentálódására, a szegénységben és kirekesztettségben élők társadalmi-demográfiai profiljának mind élesebbé válására, valamint a szegénység és társadalmi kirekesztettség generációk közötti újratermelődésének felerősödésére utalnak (Gábos és szerzőtársai, 2012). A 2012 és 2014 közötti időszakban a súlyos anyagi deprivációban élők arányának csökkenése mindenekelőtt a viszonylag alacsony szegénységi kockázatú csoportokat érintette (Gábos és szerzőtársai, 2015, 57. o.). Tanulmányunkban arra teszünk kísérletet, hogy a keresztmetszeti adatokon végzett elemzés megállapításait követéses vizsgálatok adatainak használatával ellenőrizzük.

Tanulmányunkban arra vállalkozunk, hogy felmérjük a szociális támogatások rendszerében a 2015. március 1-jével végbement jelentős átalakítás (továbbiakban: szabályozásmódosítás) rövid távú hatásait. Tudomásunk szerint ez idáig nem történt kísérlet az átalakítás következményeinek kvantitatív elemzésére. Mózer és szerzőtársai (2015) összefoglalta és értékelte a változások lényegét. Krizsai–Tóthné (2015) pedig a Nyíregyházi járás településein keresztül mutatta be, hogy miként érinthette a szabályozás és a finanszírozás változása a települési önkormányzatokat. A szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény (a továbbiakban: Szt.) 2015. március 1-jétől életbe lépő módosításával hatályát vesztette a korábbi lakásfenntartási támogatásra, adósságkezelési szolgáltatásra, méltányossági közgyógyellátásra és méltányossági ápolási díjra vonatkozó szabályozás, és ezzel ezeknek az ellátásoknak a biztosítása – az átmeneti szabályokban foglaltak kivételével – már nem lehetséges. Részben ezeknek a kivezetésre kerülő támogatásoknak a helyébe lépett az önkormányzati hatáskörben biztosított úgynevezett települési támogatás. Az új rendszerben az önkormányzatok dönthetnek arról, hogy a kivezetésre került ellátások által támogatott célokra biztosítanak-e juttatást. A települési támogatás formáit, jogosultsági feltételeit és összegét az önkormányzatok szabadon határozhatják meg. Az önkormányzatok Szt. által szabott egyetlen kötelezettsége a létfenntartást veszélyeztető rendkívüli élethelyzetbe került, valamint az időszakosan vagy tartósan létfenntartási gonddal küzdő személyek részére úgynevezett rendkívüli települési támogatás biztosítása. Tanulmányunkban öt főbb támogatási célt vizsgálunk: 1. a lakhatással és adósságcsökkentéssel összefüggő, 2. a gyógyszerkiadással összefüggő, 3. az ápolási célú, 4. a krízis jellegű és 5. egyéb önkormányzati támogatásokat. Megjegyezzük, hogy e támogatási célokat különböző mértékben érintette a szabályozásmódosítás. Miközben lényeges átalakulást hozott a lakhatással, a gyógyszerkiadással és az ápolással kapcsolatos ellátások terén, addig csak kisebb változást jelentett a krízis jellegű támogatásokkal (2015 márciusától rendkívüli települési támogatás) kapcsolatban. Az egyéb önkormányzati támogatásokra ugyan nem terjedt ki a szabályozásmódosítás, de – a teljesség érdekében – ezeket az ellátásokat is figyelembe vettük az elemzésben. A továbbiakban az e támogatási célok alá tartozó ellátásokra az egyszerűség kedvéért mint vizsgált támogatásokra utalunk. 1 2015 márciusával változott a támogatások finanszírozási rendje is. Az új rendszerben a települési önkormányzatok a döntési jogkörükbe tartozó ellátások finanszírozására differenciáltan részesülnek központi támogatásban. A településeket az egy lakosra jutó adóerő-képességük függvényében illeti meg támogatás, leszámítva a legnagyobb adóerejű településeket, amelyek részére nem jár támogatás (lásd a Függeléket). A tanulmány első részében azt vizsgáljuk, hogy miként alakult az önkormányzatok segélyezési magatartása a szabályozás módosítását követően. Arra keresünk választ, hogy az önkormányzatok nagyobb döntési jogköre hogyan érintette a támogatásokban részesítettek számát és az ellátásokra fordított kiadásokat együttesen, valamint támogatási célonként. A korábban érvényben lévő segélyezési rendszert sokszor érte az a kritika, hogy a jobb pénzügyi helyzetben lévő, tehetősebb önkormányzatok nagyobb arányban nyújtanak méltányossági támogatást, mint a kevésbé tehetősek. Így az a kérdés is felvetődik, hogy az egy főre jutó adóerő-képességen alapuló, differenciált finanszírozási rendszer mennyiben csökkenti az önkormányzatok közötti egyenlőtlenségeket.

A 19. századi ipari tömegtermelésre fazonírozott tömegoktatás szerkezete világszerte recseg-ropog, a tanítás-tanulás jelenlegi intézményesült módja egyelőre a technológiai fejlődés irama és igényei mögött kullog. Úgy tűnik, a gazdasági és technológiai fejlődés globális hullámai nem érik el a nemzeti keretekbe zárt oktatási rendszereket. Nem véletlen, hogy az OECD is egyre többet foglalkozik az oktatás jövőjével. Ahogy a Tanulási keretrendszer 2030 programját beharangozó állásfoglalásukban írják: a jövő bizonytalan, de nem szabad megfutamodni előle (OECD, 2018). Az iskoláknak a fiatalokat olyan munkákra, olyan technológiák használatára és olyan problémák megoldására kell felkészítenie, amelyek ma még nem léteznek. Ahhoz, hogy egy fiatal ebben a bizonytalan helyzetben feltalálja magát, kíváncsinak, kreatívnak, képzeletgazdagnak, rugalmasnak (resilience), valamint empatikusnak kell lennie. Nemcsak a saját, de szűkebb (családja, hazája) és tágabb (a Föld) közösségének jobb jövője iránt is felelősséget kell éreznie. Ehhez meg kell teremteni az egyénre szabott és jól működő tanulási környezetet, amely egyaránt magába foglalja a fizikai (iskolaépület, osztályterem berendezése), pszichoszociális (iskolai légkör, korszerű pedagógiai módszerek és szemlélet) és digitális (az infokommunikációs eszközök használata, virtuális tanulási tér) környezetet. Az OECD a jövő tanulási keretrendszerét vizsgálva két fő pontra helyezi a hangsúlyt: mit és hogyan tanítsunk a jövőben. Számos ország tanterve a magyaréhoz hasonló problémával küzd, túl sok ismeretet akarnak átadni viszonylag rövid idő alatt, amivel lecsökken a valódi elmélyülésre szánható időkeret, és felerősödhetnek a kevésbé hatékony tanulási módszerek, mint a memorizálás használata. Vannak országok, amelyek radikálisan átalakítják a tanterveiket. Az egyik ilyen a finn rendszer, ahol a pedagógiai kutatások eredményeit felhasználva teljesen újragondolták a tananyagot. A folyamat középpontjába a tanulót és annak jól létét helyezték. Az észtek – akik hasonlóan a finnekhez jelenleg a PISA-eredményeket tekintve élen járnak – szintén a tanulót állították a tantervi reform középpontjába. A deklarált cél, hogy szeressen tanulni és boldogan éljen. Kérdés, hogy a magyar tanulókat menynyire készítjük fel a boldog jövőre? A következő néhány oldalon a legfrissebb, zömében nagymintás tanulói teljesítményadatokra alapuló kutatási eredmények alapján erre keresem a választ.

Magyarországon az utóbbi években a főbb gazdasági és társadalmi jelzőszámok alapján alapvetően kedvező környezet rajzolódik ki: tartósan alacsony a munkanélküliség és emelkedik a foglalkoztatottság szintje, növekvő GDP és közel két számjegyű ütemben emelkedő reáljövedelmek mellett az időszak jelentős részében nagyon alacsony vagy nulla volt az infláció (Kopint–Tárki, 2018). A szegénységben és kirekesztettségben élők aránya csökkent, és ennek az indikátornak mindhárom komponense (jövedelmi szegénységben, súlyos anyagi deprivációban és alacsony munkaintenzitású háztartásban élők aránya) is csökkenést mutat (Bernát–Gábos, 2018). De vajon a teljes társadalmat leíró indikátorok alapján előremutató folyamatok elérik-e a magyar társadalom hagyományosan egyik leghátrányosabb helyzetű csoportját, a romákat is? A kelet-európai, ezen belül a magyarországi romák társadalmi hátrányainak leküzdése és integrációja immár évszázados kérdés, amely előre- és hátralépések sorozataként is értelmezhető (Dupcsik, 2009). Ennek a hullámvasútnak az utóbbi egy évtizedét vizsgálja a jelen tanulmány a Bernát–Gábos (2018) monitoringtanulmányra alapozva.1 A felhasznált adatok gerincét a KSH azon adatfelvételei biztosítják, amelyek rendszeres európai kérdőíves kutatások, elsősorban a Háztartási költségvetési és életkörülmény adatfelvétel (HKÉF) és a Munkaerő-felvétel (MEF) magyar hullámaiként 2013–2014 óta nemzetiségi etnikai identitást is vizsgálnak.2 Az európai nagy adatfelvételeket kiegészítő identitáskérdés lehetővé teszi, hogy a társadalmi felzárkózás magyar indikátorai nagymintás reprezentatív kutatások keretében összehasonlíthatók legyenek a romák és nem romák között a magyarországi romák helyzetét európai kontextusban is meg tudtuk vizsgálni néhány kérdés erejéig az EU Alapjogi Ügynökség (European Union Agency for Fundamental Rights, FRA) EU-MIDIS II. (Second European Union minorities and discrimination survey) című kutatásának adatai segítségével. A tanulmány a romák integrációjának alakulását azon főbb társadalompolitikai célokat és területeket érintő indikátorai alapján mutatja be a 2010-es években, amelyeket az EU által kezdeményezett európai és a magyar romastratégiák3 is kiemelnek. A Magyar Nemzeti Társadalmi Felzárkózási Stratégia (a továbbiakban: Stratégia; NTFS, 2011, MNTFS II. 2014) a legfontosabb társadalompolitikai célokat hierarchiába rendezetten sorolja fel. Első prioritása a szegénységben és kirekesztettségben élők arányának csökkentése, különös tekintettel a roma népességre; ezt követi a szegénység, szociális kizáródás újratermelődésének megakadályozása, illetve a társadalmi-gazdasági javakhoz történő egyenlő esélyű hozzáférés javítása, a társadalmi összetartozás erősítése. E célok elérésének elmúlt évekbeli alakulását a rendelkezésünkre álló adatok alapján a szegénységben vagy társadalmi kirekesztettségben élők arányával, illetve a főbb foglalkoztatási és oktatási indikátorok segítségével mutatjuk be.

A társadalmi egyenlőtlenségeket összességében jellemzi az, hogy mekkorák a különböző társadalmi csoportok közti távolságok (milyen a társadalom szerkezete), és hogy mennyire átjárhatók az egyes csoportok közötti határok, vagyis, hogy mekkora a társadalmi mobilitás (Andorka, 1982, Erikson–Goldhorpe, 1992). Tudva, hogy a társadalmi távolságokat vagyonnal, jövedelemmel, fogyasztással, piaci pozícióval, hatalmi helyzettel, kulturális tőkével vagy sok más tényezővel is mérhetjük, elemzésünkben jövedelmi/vagyoni egyenlőtlenségekről szólunk. Kézenfekvő feltételezni, hogy ahol nagyobbak a társadalmi egyenlőtlenségek, ott kisebb lesz a társadalmi mobilitás, és fordítva. Ezt jeleníti meg az úgynevezett Nagy Gatsby-görbe (Krueger, 2012 elnevezése Corak, 2006 cikkét követően). A nagyfokú és széleskörűen elérhető társadalmi mobilitás mintapéldája ugyanakkor az úgynevezett amerikai álom,1 eszerint az amerikai társadalomban levő egyenlőtlenségek mellett is (majdnem) mindenkinek megvan az esélye arra, hogy akár a lehető legnagyobb társadalmi távolságokat is bejárja. A társadalmi mobilitás friss kutatásai nemcsak, hogy alaposan kikezdték ezt az Amerikára vonatkozóan kialakult képzetet (lásd például Björklund– Jäntti, 1997, valamint Jäntti és szerzőtársai, 2006), hanem egyenesen a patrimoniális kapitalizmus kialakulásáról értekeznek (Piketty, 2015). Utóbbiban az előrejutást már nemcsak, hogy nem érdem és erőfeszítés, innováció és vállalkozás szabja meg, hanem az öröklés és a kapcsolatok, miközben a hatalom és a vagyon birtoklása a társadalom felső 1 százalékánál vagy 1 ezrelékénél koncentrálódik. Ha mindez igaz, akkor az amerikai társadalom csak még jobban "ráfekszik” a „Nagy Gatsby-görbére”, hiszen a patrimoniális jellemzők az egyenlőtlenségeket növelik, miközben a mobilitási esélyeket csökkentik. Az azonban egy külön kérdés, hogy konkrétan hol is húzódik az igazán markáns határvonal a társadalmi egyenlőtlenségekben. Az elmúlt években különös figyelmet kapott a felső 1, illetve 0,1 százalék gazdagodása s jövedelmének emelkedése. Bár ez kétségtelen, de az újabb nemzetközi (főleg amerikai) irodalom, hangsúlyozza, hogy a társadalmon belüli szakadás nem csupán a felső 1 százalék és a 99 százalék között van, hanem merevedik a határ a „felső középosztály” (a felső 10-20 százalék) és a társadalom más rétegei/osztályai között. Ezt a hipotézist a posztszocialista országokban még nem vizsgálták, ennélfogva tanulmányunk egyik fő kérdése éppen ez: kimutatható-e nálunk is a felső 10 százalék és a további 90 százalék között növekvő egyenlőtlenség és csökkenő mobilitás.

A földtulajdon a magyar gazdaság tekintélyes vagyoni tétele. A leggazdagabbak listáján nincs olyan, aki kizárólag földtulajdonának az értéke miatt került volna a vagyoni rangsor elejére, de a földbirtok fontos eleme néhány esetben a listavezetők vagyonának. A 2016-ben eladott 130 000 hektár szántóföld átlagára 1,302 millió forint volt hektáronként (KSH, 2017), ami 1,48 millióra nőtt 2017-re (Köpöncei, 2018). 2016-ban 4 670 267 hektár volt a használt mezőgazdasági terület nagysága, és ezen belül 3 830 386 hektár volt a szántóterület, amelynek a 2017-es átlagárakon számolt értéke 56 669 milliárd forint. A föld értékét tovább növeli az Európai Unió területalapú támogatása, amelynek összege 2017-ben 158,9 milliárd forint volt. A mezőgazdaságra jutó összes támogatás pedig 547,9 milliárd forint, amelynek ugyan nem teljes összege kapcsolódott a föld használatához, hiszen az állattartás támogatása is beleértendő, de ez az összeg akkor is érzékelteti azt, hogy a földtulajdon nem csupán a forgalmi érték miatt lehet jelentős vagyoni tétel. A termőföld értékének a gazdasági (és egyben társadalmi) jelentőségét növeli, hogy a 2089 község többségében a föld a legjelentősebb, esetenként egyetlen, gazdasági erőforrás. A föld tulajdonjogának és használatának szerkezete, valamint a tulajdonés a használati jog jelentős mértékben különbözött az agrártörténet minden korszakában, és ez így van jelenleg is. A használt mező- és erdőgazdasági területek 42 százalékát bérlet formájában művelték 2016-ban. A szántóterületeknél a bérelt földek aránya ennél magasabb: 55 százalék (KSH, 2017). A gazdaságok 42 százaléka használ bérelt földet, ami a 100 hektár fölötti gazdaságok negyedénél és még inkább az 500 hektárnál nagyobb gazdaságokban az összes művelt terület felét, háromnegyedét is jelentheti (Csurgó és szerzőtársai, 2016). A szántóföldek ára valamivel több mint két és félszeresére, a bérletek ára kétszeresére nőtt 2008 és 2016 között. A statisztikák a mezőgazdasági területekre vonatkozó adatokat a ténylegesen használt földek, tehát egy gazdaságra kivetítve a saját tulajdonban levő és a használt bérelt területek együttes adatai szerint adják meg. A részletes földstatisztikák a földhasználatszerkezet – és nem a földtulajdon-megoszlás – sajátosságainak a megismeréséhez nyújtanak támpontot, éppen ezért ez a tanulmány is a magyarországi földhasználat szerkezetét mutatja be. Az agrártermelés egy kevéssé hangsúlyozott meghatározója a mezőgazdasági és a termelésbe vont területek nagyarányú csökkenése. A termőterület mintegy nyolcvan év alatt 1,328 millió hektárral, a mezőgazdasági terület 2,219 millió hektárral csökkent (1. táblázat). Az 1990 utáni időszakban zajlott le a termőterület-csökkenés kétharmada, a mezőgazdasági terület csökkenésének fele. 2017-ben néhány ezer hektárral nőtt a mezőgazdasági terület, de ez sem változtatott számottevően a csökkenés tendenciáján. Az urbanizációs folyamatok, az autópálya- és útépítések, a földtulajdonviszonyok rendezetlensége és a földelhagyások, a természetvédelmi területek kiterjedésének egyharmados növekedése 1990 után mind hozzájárultak a termőföld és a művelés alá vont területek csökkenéséhez. A mezőgazdasági terület vesztesége csak 1990 után 50-60 mezőváros összes földjének a területével ér fel.

A nemzetközi szakirodalomban az utóbbi időben egyre inkább teret nyer az az állítás, hogy a vállalati szektor méretszerkezete és a gazdaság fejlettsége között pozitív összefüggés áll fenn: a gazdagabb (magasabb egy főre jutó GDP-vel rendelkező) országokban az átlagos vállalatméret tendenciaszerűen nagyobb, mint a szegényebb országokban. Legutóbb Marcus Poschke tanulmánya 47 fejlett és fejlődő országra kiterjedő vizsgálatában jutott erre az eredményre (Poschke, 2014). A szerző gondolatmenete Lucas (1978) nagyhatású munkájából indul ki, amely szerint a vállalat mérete a menedzseri képességek különbözőségével magyarázható: a tehetségesebb menedzserek jobban meg tudnak birkózni a nagyobb vállalati méret következtében előálló vállalati komplexitással, ezért az általuk vezetett vállalat mérete növekszik, a munkaerő és a tőke odaáramlik, míg a kevésbé tehetségesek vállalatai zsugorodnak. Ezt a gondolatot kiegészítve, Poschke érvelése azon a megfontoláson alapul, hogy a modern termelési eljárások és technológiai újítások, amelyek növelik a vállalati termelékenységet, a globális világban elvileg minden ország minden vállalkozójának a rendelkezésére állnak. Hozzá kell tenni: ez csak termelési eljárásokra vonatkozik, és azok közül is csak azokra, amelyek valóban elérhetők, és nem képezik egy adott cég levédett szabadalmát vagy vállalati titkát. A technológia komplexitás bonyolultságával (gondoljunk csak a digitális technológiák, az internetalapú kommunikáció, illetve a robotizáció alkalmazására) azonban nem minden vállalkozó képes megbirkózni, mert a megfelelő tudás hiányzik hozzá. Az alkalmazkodás fő tényezőjeként Poschke a vállalkozói technológiák készségalapú változását (Skilled-biased Change in Entrepreneurial Technologies, SCET) jelöli meg, amely a vállalati méret növekedésének a záloga. Ez az alkalmazkodási képesség pedig azzal jár, hogy a munkaerő – közte azok is, akik a korábban egyéni vállalkozók voltak – a komplex technológiákat alkalmazni tudó, termelékenyebb és magasabb béreket fizetni képes cégekhez vándorol, amelynek következtében nemcsak a gazdaságok átlagos termelékenysége, hanem az átlagos vállalati méret is emelkedik. Poschke (2014) a vállalati méret és a gazdasági fejlettség viszonylag szoros kapcsolatát nemcsak a vizsgált 47 ország keresztmetszeti adatai, hanem az Egyesült Államok idősoros adatai alapján is megállapította. 1979 és 2007 között az 50–100 és 100–250 fő közötti amerikai vállalatok tudták leginkább növelni a részarányukat a foglalkoztatásban, miközben az 5–50 fő közöttiek aránya stagnált, az 5 fő alattiaké pedig csökkent.

Az elmúlt néhány évben egyre intenzívebbé vált a vita Magyarország versenyképességéről, illetve a létező mérési módszerek megfelelőségéről. A vita középpontjában a Világgazdasági Fórum (World Economic Forum, WEF) globális versenyképességi indexe áll, mivel a legtöbb kutató és politikus szerte a világban ezt a mutatót tekinti mérvadónak. Ennek ellenére, hevességét tekintve, a hazai sajtóban kibontakozott vita a WEF indexét illetően meglehetősen atipikusnak mondható a világ többi országában zajló, sokkal inkább szakmai jellegű diskurzusokhoz képest. A WEF versenyképességi indexek azért képezhetik vita tárgyát, mert a mutatók 70 százaléka egy kérdőíves vállalatvezetői felmérésből származik, tehát szubjektívnek nevezhető mutató, és csupán 30 százaléka úgynevezett objektív adat, amelynek forrása a hivatalos statisztika. A kérdőíves felmérés egy reprezentatív vállalati körben, véletlenszerű mintavétellel kiválasztott vállalatvezetői minta véleményét méri fel a gazdaság és a gazdasági feltételek különböző területeire vonatkozóan. A WEF-indexek körüli viták jellemzően akkor kapnak erőre, amikor Magyarország hátrébb csúszik a versenyképességi rangsorban – ez az elmúlt tíz évben ötször fordult elő. Tavalyelőtt minden idők legrosszabb eredményét hozta a versenyképességi felmérés, akkor Magyarország a világ 69. helyén állt. Összehasonlítva ezt az eddigi legjobb, 47. helyezéssel (2007-ben), a visszaesés valóban látványos. Ilyenkor kerül elő az az érvelés, hogy a szubjektív, kérdőíves forrásra (is) támaszkodó indexek nem megfelelően mérik az ország versenyképességét, mivel a vállalatvezetők nem tudnak megalapozott választ adni az ország versenyképességét vizsgáló kérdésekre és „vélhetően túlértékelik a közelmúlt változásait és saját tapasztalataikat” (Baksay és szerzőtársai, 2017). Ennek megfelelően a 2016-ban életre hívott Nemzeti Versenyképességi Tanács is inkább a Világbank Doing Business kiadványára építette munkatervét és javaslatait. 1 Időközben a Magyar Nemzeti Bank (MNB) is megjelentette saját Versenyképességi jelentését, amelyben olyan mutatókon keresztül mutatta be a hazai versenyképesség jelenlegi állapotát, amelyek szinte kizárólag hivatalos statisztikai forrásból származnak (MNB, 2017). Kétségtelen, hogy a versenyképesség az egyik legnehezebben megfogható közgazdasági fogalom, megítélése pedig korántsem egyértelmű. Pedig a modern intézményi közgazdaságtan főáramlatának egyik központi kérdése, hogy a gazdaságpolitika milyen intézkedéseket tehet a versenyképesség javítása érdekében. Mindennek elengedhetetlen alapfeltétele, hogy az érintettek valós, széles körű és nem utolsósorban független forrásból tájékozódjanak az ország versenyképességének állapotáról. Ugyanakkor, kiegyensúlyozott képet alkotni a versenyképességről kizárólag az elérhető statisztikai adatok alapján, lehetetlen vállalkozásnak tűnik. Számos kulcsfontosságú szempontra ugyanis nincs objektív mérőszám, ezért a WEF ezeket kérdőívek segítségével, „szubjektív” mutatókkal igyekszik pótolni. Tanulmányunkban azt vizsgáljuk, hogy milyen viszonyban vannak egymással a szubjektív és az objektív mutatók a WEF indexében, nemcsak Magyarországon, hanem a másik három visegrádi országban (V3) országban: Csehországban, Szlovákiában és Lengyelországban, valamint (mintegy kontrollmintaként) Ausztriában és Romániában. Milyen különbségeket lehet megállapítani a kétféle mutató között az egyes országokban, van-e valamilyen szisztematikus, ha tetszik, országspecifikus eltérés a kétféle mutató egymáshoz viszonyított alakulása között? Bemutatjuk az objektív és a szubjektív mutatók közötti különbség időbeli alakulását is az elmúlt tíz évben.

A fiatalokat az átlagosál nagyobb mértékben érintette a 2008–2009-es időszakban az Európai Unió gazdaságait sújtó recesszió, és ennek a korcsoportnak az azt követő gazdasági stagnálás hosszadalmas időszakában is nehézségekkel kellett szembenéznie (Eurofound, 2012, O’Reilly, és szerzőtársai, 2015). A gazdasági válság és az azt követő időszak munkaerőpiaci nehézségei súlyos következményekkel jártak a fiatal népesség számára. Nőtt a fiatalok körében a szegények aránya, és nőtt a fiatalabb és idősebb felnőttek közötti jövedelmi egyenlőtlenség. A gazdasági válságjelenségek ugyanakkor az évtized közepén már enyhültek, és az EU legtöbb tagországának gazdasága újra növekedésnek indult, a munkanélküliség pedig csökkenni kezdett. Ennek a fejezetnek a célja, hogy röviden bemutassa a fiatalok munkaerőpiaci és jövedelmi helyzetének alakulását az EU különböző országaiban a gazdasági válság óta eltelt időszakban. A recessziónak a fiatalok munkaerőpiaci esélyeire és jövedelmi helyzetére gyakorolt hatása ugyanakkor nemcsak országok között mutatott eltéréseket, hanem társadalmi csoportok között is. A családi háttér meghatározza, hogy mennyire sebezhetők a fiatalok a gazdasági válság időszakában, valamint azt is, hogy hogyan tudnak megbirkózni a recesszió következményeivel. A családok anyagi, kulturális és kapcsolati tőke átadásával befolyásolják gyermekeik életesélyeit. A kevés erőforrást öröklő fiatalok nagyobb valószínűséggel lépnek be a munkaerőpiacra alacsony iskolai végzettséggel, alacsony szintű készségekkel, és nagyobb a valószínűsége, hogy a sikerhez szükséges információval és kapcsolatokkal sem rendelkeznek. Számukra a hosszú távú munkanélküliség fenyegetése részben az előző generációtól kapott örökség részét képezi. Emellett a család szerepet játszhat a válság káros következményeinek enyhítésében is, amikor anyagi és/vagy nem anyagi transzferek révén segítik a szülők a bajba jutott gyermekeket.

Mindezek miatt a fejezetben kitérünk a fiatalok körében a gazdasági válsággal való megbirkózás lehetőségeinek egyenlőtlenségeire is, bemutatva a szülői háttérnek az iskolázottságra és a munkaerőpiaci kimenetekre gyakorolt hatását. Esősorban a 15–24, illetve a 15–29 éves korosztályt vizsgáljuk. Ez a korcsoport magában foglalja az iskolai végzettség megszerzését és a munkaerőpiaci pályafutás kezdetét. Ugyanakkor bizonyos esetekben a korcsoport felső határát 34 éves korig kitoljuk, mivel a hosszabb iskolai pályafutás és a fiatalok munkaerőpiaci integrációjának nehézségei a harmincas éveik elején levők helyzetét is megnehezíti.