Sorozatok

A tanulmányunk célja annak áttekintése, hogy a legfrissebb adatok alapján hogyan alakult a nemek közötti munkamegosztás a társadalmi-gazdasági élet különböző területein. Elemzésünk középpontjában Magyarország áll, de Magyarország helyzetét az európai és nemzetközi adatok tükrében elemezzük. Munkánk során a Központi Statisztikai Hivatal (KSH), a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD), az Eurostat és a Nemi Egyenlőség Európai Intézete (European Institute for Gender Equality, EIGE) adataira, valamint a nemek közötti szakadékról szóló Global Gender Gap Riport című (WEF, 2017) és a 2015. évi Globális Médiafigyelő Projekt (Global Media Monitoring Project, GMMP) jelentésekre támaszkodunk. Írásunkban kétféle adatelemzést közlünk: egyrészt olyan adatokat mutatunk be, amelyek alapján Magyarország elhelyezhető a szűkebb és tágabb környezetében, másrészt olyanokat, amelyek segítségével vizsgálni tudjuk a munkaerőpiac, az oktatás, valamint a politikai és a kulturális élet területein zajló időbeli trendeket. Annak elérésében, hogy a különböző társadalmi csoportok – és köztük a különböző társadalmi nemek – egyenlő eséllyel vehessenek részt az említett területeken, az állam kulcsszerepet tölt be: a nők foglalkoztatottságának szempontjából például a legfontosabb szociálpolitikai kérdés, hogy egy adott kormányzat milyen szolgáltatásokat nyújt a kisgyermekes családok számára, illetve milyen eszközökkel könnyíti meg a kisgyermekeket nevelő szülők viszszatérését a munkaerőpiacra. Magyarországot tekintve, a témánk szempontjából az elmúlt időszak legfontosabb munkaerő-piaci beavatkozásai a gyed extra és a diplomás gyed 2014-es bevezetése volt,1 valamint a bölcsődei férőhelyekben az ezredforduló óta bekövetkezett fokozatos növekedés, mely intézkedésekben az EU által megfogalmazott „család és munka összehangolása” célkitűzések egyaránt megjelentek (Darvas–Szikra, 2017). Magyarországon csaknem 15 éve hatályos a 2003. évi CXXV. törvény az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról (Ebktv), amely a társadalmi-gazdasági élet számos területén szabályozza a nemek közötti esélyegyenlőség kérdését. A foglalkoztatás területén belül ez azt jelenti, hogy nők és férfiak számára – sok egyéb védett tulajdonság mellett – egyenlő hozzáférést kell biztosítani a munkához való hozzájutásban, a munkára való felvételben, az alkalmazási feltételekben, a munkabér megállapításában és biztosításában, valamint az előmeneteli rendszerben. A diszkrimináció tilalma külön rögzíti az „egyenlő munkáért egyenlő bér” elv törvényi normáját, amely a gyakorlatban azonban továbbra sem valósul meg (Lovász–Cukrowska, 2014). Végül fontos megemlíteni a nőket célzó korai nyugdíjba vonulás lehetőségét, a „Nők 40”-et, amely jelentős hatással van az idősebb korosztályba tartozó nők aktivitási rátájára. Közgazdasági elemzések szerint a nyugdíjrendszer 2012-es bevezetése a korábbi bőkezű és rugalmas nyugdíjba vonulási szabályokat felcserélte egy rugalmatlan korhatárrendszerrel, amely ráadásul súlyosan diszkriminatív, ugyanis kizárólag nők vehetik igénybe a 40 év munkaviszony utáni nyugdíjba vonulás lehetőségét. (Czeglédi és szerzőtársai, 2016) Tanulmányunk bevezető fejezetében áttekintettük azokat a legfontosabb szociálpolitikai intézkedéseket és jogi kereteket, amelyek hatással lehettek a nők munkaerőpiaci és tágabb értelemben vett társadalmi szerepvállalására. A következő fejezetekben a nők helyzetét vesszük górcső alá a gazdasági-társadalmi élet legfontosabb területein, végül röviden összefoglaljuk eredményeinket.

A bizalomról és azon belül különösképpen az intézmények iránt bizalomról szóló tanulmányok többsége tele van aggodalommal. Az elmúlt időszakban úgy tűnt, hogy a kormányok, az Európai Unió vagy az olyan intézmények, mint a jogrendszer, a bíróságok vagy a rendőrség iránti bizalom legjobb esetben stagnál, de inkább csökken – nem tűnt indokolatlannak a kijelentés, amely szerint a bizalmi válság korszakában élünk (vö. Hosking, 2017). A bizalom eróziója pedig legitimitási problémákat jelezhet; az intézményekkel való állampolgári együttműködés csökkenését mutathatja, ami pedig nemcsak a politikai radikalizálódást vetíti előre, de potenciálisan a jogkövető vagy adófizetői magatartás gyengülését is (vö. Boda, 2013). A 2007–2009-es gazdasági válság különösen negatívan hatott a bizalomra, és mivel az EU ennek a folyamatnak az egyértelmű vesztese volt, az európai projekt hívei az Unió jövője iránt aggódtak. Tanulmányunkban az Eurobarometer (EB, 2007–2016) és a Quality of Life Survey (EQLS, 2007–2016) adatai alapján vizsgáljuk az intézményi bizalom alakulását Európában. Építünk a Eurofound számára készített elemzésünkre (Eurofound, 2018), de a jelen tanulmány középpontjában az intézményi bizalom magyarországi változásainak bemutatása és a nemzetközi környezetben való elhelyezése áll. Legfontosabb megállapításunk, hogy az elmúlt években az intézmények iránti bizalom a legtöbb országban növekedést mutatott, ami legalábbis óvatos reményekre ad okot: a bizalmi válság talán mégsem visszafordíthatatlan.

A társadalmi mobilitás kutatása hagyományosan arra a kérdésre keresi a választ, hogy a szülők társadalmi helyzete milyen mértékben határozza meg gyerekük társadalmi helyzetét. Ha a társadalmi helyzet leírható a foglalkozással, akkor ebből adódóan a társadalmi mobilitás vizsgálata hagyományosan a foglalkozási mobilitásra vonatkozik, konkrétan: az apa foglalkozása és a gyerek foglalkozása közti azonosság (immobilitás) vagy különbség (mobilitás) mértékéről van szó.1 Az ilyen kutatásokban erős a normatív szemlélet; a mobilitás magas foka „jó”, a nagymértékű immobilitás „rossz”. Tehát jobb az a társadalom, ahol a szülők társadalmi helyzete kevésbé határozza meg, hogy mi lesz a gyerekből; ezek a nyitott társadalmak. Mivel végső soron társadalmak minősítéséről van szó, a társadalmi mobilitás kutatásában kiemelt szerepet kap a nemzetközi összehasonlítás és az országok mobilitás mértéke szerinti rangsorba állítása. A társadalmi mobilitási kutatások mind a mai napig leginkább Erikson– Goldthorpe (1992) művére hivatkoznak, amivel kapcsolatban legalább két szempontot kell kiemelnünk. Egyrészt osztálymobilitást vizsgálnak, az általuk kidolgozott – Erikson–Goldthorpe–Portocarero, (1979) nevük kezdőbetűi után elnevezett – EGP osztálykategóriák között. Szerintük és követőik szerint, az EGP séma kombinálja a marxi tulajdonalapú és a weberi piacalapú megközelítést; az osztálypozíciók leképezik mindazon javakat és forrásokat, amelyek képzettségből, jövedelemből, vagyonból vagy társadalmi tőkéből származnak. Ezért nem egyszerűen foglalkozási, hanem társadalmi mobilitásról beszélnek, illetve ez a szokásos válasz abban a vitában is, ahol más kutatók a társadalmi rétegződést többdimenziós módon, különféle tőkeformák szerint vizsgálják. Másrészt elemzésükben különválasztják az abszolút és a relatív mobilitást, az utóbbi esetében kiszűrik az osztályszerkezet változásának hatását, s az így adódó társadalmi fluiditást tekintik a társadalom nyitottságára vonatkozó tényleges mutatónak. Mindemellett Erikson és Goldthorpe nemzetközi összehasonlító jellegű kutatása magyar adatokat is tartalmazott. A kutatás folytatásának tekinthető Breen (2004) tanulmánykötete, amelyben országtanulmányok sora szerepel; a szerzők azonos osztálysémát alkalmazva, azonos módszerrel vizsgálták a társadalmi fluiditást. Két frissebb nemzetközi összehasonlító kutatást lehet még említeni, mindkettő másodelemzés jellegű és a European Social Survey (ESS) 1–5. hullámainak (2002–2010) adatain készült (Eurofound, 2017, Bukodi és szerzőtársai, 2017). Az elemzések az EGP-séma elméleti és empirikus alapjain továbbfejlesztett European Socio-economic Classification (ESeC) kategorizálást használták (Rose–Harrison, 2007, 2010), és külön vizsgálták az abszolút és a relatív mobilitást (fluiditást).

Az elmúlt évtizedekben a magyar társadalomban lezajló strukturális folyamatok alapvetően átalakították az együttélési formákat is. A közvetlen hatások között kiemelhető a társadalom életkor szerinti átrendeződése: a gyermekek és fiatalok népességen belüli arányának utóbbi évtizedekbeli erőteljes csökkenése, az idősek arányának folyamatos növekedése. Mindezek következtében míg 1990-ben a háztartások 39 százalékában élt 19 év alatti gyermek, addig 2016-ban már csak 26 százalékában. Ezzel párhuzamosan növekedett az időskorúak alkotta háztartások aránya. Mivel az idősek döntő többsége egy- vagy kétszemélyes háztartásban él, növekvő jelenlétük ezeknek az együttélési formák nagyobb részarányát eredményezte: 1990-ben a háztartások 18, 2016-ban 24 százalékában egy vagy két idős ember élt. Ezen a triviális összefüggéseken túl az életkori átrendeződésnek másik következménye a három- vagy többgenerációs együttélési forma térvesztése. Ez a háztartástípus ugyanis jellegzetesen azokhoz az együttélési formákhoz kötődik, amelyben gyermekek is élnek, és a gyermekes háztartások arányának visszaesése maga után vonja a háromés többgenerációs háztartások arányának csökkenését is. Az életkori átrendeződés mellett több más jelentős strukturális változás is lezajlott, ami hatott a magyar társadalom háztartásszerkezeti jellemzőire: ezek közül az egyik legfontosabb az iskolai végzettség szerinti struktúra megváltozása: 1990-ben a 15 éves és idősebb népesség 56 százaléka volt legfeljebb általános iskolai végzettségű, 2016-ban már csak 24 százalékuk. Ugyanezen időszak alatt az érettségizettek aránya 19-ről 32 százalékra, a felsőfokú diplomásoké 9-ről 22 százalékra növekedett (1. táblázat). Ennek alapvető jelentősége van, hiszen az eddigi kutatások szerint a különböző iskolai végzettségűek termékenysége, az első önálló család alapításának időzítése és formái, a párkapcsolatok felbomlási kockázata, a várható élettartam nagyon jelentős különbségeket mutat a különböző társadalmi rétegekben/a különböző iskolai végzettségűek körében (lásd ezekről a kérdésekről Monostori és szerkesztőtársai, 2018). Ezek pedig nyilvánvalóan befolyásolják az együttélési formák alakulását is.

Az állami egészségügy állapota és a szolgáltatás minősége a hétköznapi életben és a médiában is rendszeresen visszatérő beszédtéma. Nem véletlenül, hisz rengeteg embert érint. Ennek ellenére a GDP 5 százalékánál alig valamivel többet költenek rá. A magánegészségügyről azonban a legritkábban esik szó, csak csendben elkezdték használni az emberek. A középosztály tagjai anélkül járnak magánrendelőkbe, hogy sokat töprengenének azon, miért is kell az állami egészségügyre költött összegnek még a felét elkölteniük, ha gyorsan és jó körülmények közt akarnak gyógyulni. Ugyanis az a magánegészségügy, amelyik húsz évvel ezelőtt még a gazdagok luxusa volt, az elmúlt tíz évben a hétköznapi élet részévé vált. Az utóbbi időben pedig kezd rendszerré összeállni. Ez a tanulmány ennek a tízéves folyamatnak az eredményét mutatja be: az elemeiben ismerős, de struktúrájában ismeretlen magánegészségügy látlelete. Magánegészségügy már a 60-es években is létezett, a vezető elvtársnők Rotschild Klára Váci utcai szalonja után a szomszéd házban a nőgyógyászukat is felkeresték, ha látták, hogy a főorvos úr nyugati márkájú kocsija épp ott parkol. A szocializmus hiánygazdasága miatt később a lakásrendelők egyre szaporodtak. Budapesten és a nagyvárosokban sokaknak lett nőgyógyásza, fogásza, házhoz kijáró gyerekorvosa, később még plasztikai sebésze is. Ezekre azonban mind a praktizáló orvosok, mind a betegek az állami egészségügyet kiegészítő kisipari tevékenységként tekintettek. Az első komplex ellátást nyújtó intézmények csak a rendszerváltás után, az 1990-es években jöttek létre, a Kaáli Intézet után a Medicover, a Telki Kórház, a Budai Egészségközpont, több laborszolgáltató és diagnosztikai központ. Ezek azonban kezdeti elszigetelt próbálkozások voltak, egészen a 2008-as szociális népszavazásig. Akkor vált világossá, hogy bezárult az időkapu. Húsz évvel a rendszerváltás után a nagy elosztórendszerek strukturális átalakítását már nem fogadja el a magyar társadalom. Ez alatt a húsz év alatt nem akadt egyetlen szereplő sem, aki segített volna megértetni a közvéleménnyel egy közgazdasági egyszeregyet. Azt, hogy az egészségügyben gyors, olcsó és közelben lévő ellátást nem lehet egy időben nyújtani. Ezért dönteni kellett volna, mi igazán fontos, és miről hajlandók az emberek lemondani. Ez a szembenézés elmaradt. A szociális népszavazással az is világossá vált, hogy kevés munkavállaló alacsony összegű befizetéséből ezeket a mozdulatlan nagy rendszereket nem lehet európai színvonalon fenntartani (a felnőtt lakosság alig negyede fizet a minimálbérnél magasabb összeget az egészségügyi ellátásért – Lantos G., 2016b). Válság idején és azt követően pedig végképp nincs elég forrás. Mindez pedig azzal a következménnyel járt, hogy az egységesülő európai munkaerőpiac először az egészségügyi személyzetnek tudott visszautasíthatatlan ajánlatot tenni. Az állami egészségügyet ma három tagadás jellemzi: nem volt reform, nincs pénz, és nem lesz elég képzett munkaerő. Mindezektől függetlenül a választás kényszere ma is megvan. Dönteni kell arról, hogy a három, egy időben teljesíthetetlen feltétel közül melyikről mondunk le: gyors, olcsó vagy közeli legyen-e az ellátás. A magyar társadalom ebben a döntésében (is) rendkívül megosztott. Az egyik csoportnak az a legfontosabb, hogy olcsó (ingyenes) legyen. Az is jó, ha közel van. Hát, legfeljebb nem elég gyors. Ők azok, akik az állami egészségügyet használják. Az ő szempontjaikra figyelnek a politikai szereplők, pártállástól függetlenül. Legyen több pénz, és akkor minden jó lesz. Ha majd lesz pénz, minden rendbe jön.

A magyar belpolitikában a külpolitikai kérdések hagyományosan periferiális szerepet kapnak. Jól mutatja, hogy a külpolitikai kérdések mennyire nincsenek az érdeklődés homlokterében, hogy Magyarországon régiós összehasonlításban is alacsonynak mondható az európai vezetők ismertsége. A külpolitikai kérdésekben hagyományosan megmutatkozó érdektelenség és apátia azonban nem egyenletes: egyes országok tevékenységét és Magyarországhoz fűződő viszonyát inkább növekvő érdeklődés kíséri. Oroszország egyértelműen ezen kivételekhez sorolható: a 2010 utáni Orbán-kormányok kormányzati „keleti nyitás” politikájával összhangban álló, egyre szorosabbá váló orosz–magyar viszony olyan témává vált, amely nagyon erősen megosztotta a hazai politikát és ennek köszönhetően a magyar közvéleményt is. Oroszország szerepének felértékelődésében nyilvánvalóan szerepet játszott a krími válság és Oroszország agressziója Ukrajnával szemben. Az adatok azonban érdekes módon mintha azt mutatnák, hogy a Krím bekebelezése óta és a történelmi tapasztalatok ellenére nem nőtt, hanem inkább csökkent a magyarok oroszokkal szembeni veszélyérzete. Szemben azzal a gyakorta hangoztatott, historizáló véleménnyel, amely szerint közvélemény-kutatási ügyekben – és azon belül külpolitikaigeopolitikai kérdésekben – a közvéleményt alapvetően a történelmi tapasztalatok formálják, ez az írás amellett fog érvelni, hogy a közvéleményt – legalábbis a egy olyan kontextusban, ahol a kormányzatnak domináns szerepe van a nyilvánosság terében és így a közvélemény formálásában – a politikai impulzusok szinte korlátlanul képesek formálni.1 Külpolitikai kérdésekben pedig ez különösen azért van így, mert a külpolitika a hétköznapi tapasztalatok világától távol esik, és ezért a politika interpretációs és közvéleményformáló lehetőségei elég szélesek. Természetesen elmondható, hogy vannak országok, amelyekben és amelyekkel szemben a közvélemény átformálásának kemény korlátjai vannak: Lengyelországban – részben a lengyel történelmi tapasztalatok, részben a nyilvánosságbeli és politikai pluralizmus magasabb szintje miatt – jóval nehezebben lenne elképzelhető, ami Magyarországon megtörtént: hogy egy alapvetően oroszkritikus politikai erő kormányzati hatalomra szert téve szinte 180 fokos fordulatot hajt végre ebben a lényeges külpolitikai kérdésben – oroszbarátságban túlszárnyalva az emiatt sokat bírált Gyurcsány-kormányt is. Az Oroszországhoz fűződő viszony, különösen a Krím-félsziget 2014-es bekebelezését követően nemcsak Magyarországon, hanem Nyugat-szerte is politikailag megosztó témává vált. Az Európai Parlamentben például megfigyelhető, hogy jellegzetesen a populista és radikális jobboldali és baloldali pártok azok, amelyek szavazásaik során sokszor Oroszország érdekeit helyezik előtérbe. A radikális baloldali és jobboldali pártok retorikájukban, szavazataikban és diplomáciai gesztusaikban rendszerint a putyini Oroszország legfontosabb támogatóiként jelennek meg – míg a fősodorban lévő középjobboldali, liberális, szociáldemokrata és zöld pártok e téren jóval visszafogottabbak (Krekó és szerzőtársai, 2015, Krekó–Győri, 2016, Shekhovtsov, 2017). Ez pedig hat a közvéleményre is: Nyugat-Európában a populista jobboldali pártok szavazói jóval támogatóbbak Vlagyimir Putyinnal és Oroszországgal szemben (Taylor, 2017). Az Egyesült Államokban pedig a politikai közvélemény – vélhetően nem függetlenül Trump elnök Oroszországgal és Vlagyimir Putyinnal kapcsolatos barátságos (főleg retorikai) gesztusaitól, illetve attól, hogy Oroszország a 2016-os elnökválasztás során Donald Trump oldalán, illetve Hillary Clinton ellenében beavatkozott az amerikai választásokba – egészen drámai változáson ment át: a republikánus szavazótáborban (amely hagyományosan komolyabb veszélyként tekintett Oroszországra) egyre kisebb fenyegetésként látják Oroszországot, míg a demokraták körében drasztikusan megerősödött az Oroszországgal kapcsolatos távolságtartás (Bialik, 2018), így ebben a kérdésben a két szavazótábor gyakorlatilag helyet cserélt egymással. Az alábbiakban azokat a változásokat igyekszünk áttekinteni, amelyek Oroszország és vezetője megítélésében mentek végbe az utóbbi években. Áttekintésünk nem teljes: azokat a kutatásokat elemeztük, amelyek módszertani és pszichológiai szempontból relevánsak. Minden megállapítás, amelyet idézünk, reprezentatív nagymintás kutatásokból származik. Ezek kérdésfeltevései és következtetései különböztek egymástól.

Az elvándorlás ma Magyarországon tény, az aggasztó társadalmi problémák egyike, mértéke jelentős, bár nagysága bizonytalanul mérhető, erősödése 2010–2011 óta jól érzékelhető. Az évtized elején a szaporodó jelek alapján még kérdésként fogalmazódott meg a Társadalmi Riportban, hogy belesimule Magyarország a régiót jellemző elvándorlási trendekbe, az évtized közepére a válasz egyértelművé vált (Hárs, 2012, 2016). A jövőben várható folyamatokat csak találgatni lehet. A magyarországi vándorlás intenzitása sokáig elmaradt, szerkezete részben eltért a régió országainak többségétől, a hatása és a következményei bizonytalanok. Ez a fejezet arra keresi a választ, hogy hol a helye Magyarországnak a kelet-európai régió erősödő elvándorlási folyamatában, melyek az érzékelhető sajátosságok és a magyar munkapiacon várható hatások.

A családi vállalkozási forma sok szempontból hasonló szerepet játszik a magyar gazdaság működésében, mint a világ bármely más országában. A gazdasági szervezetek többsége családi vállalkozás. Súlyuk nyomán jelentős a GDPhez való hozzájárulásuk, valamint a foglalkoztatásban betöltött szerepük. Óriási változatosságot mutatnak: a néhány alkalmazottal működő kisvállalkozásoktól a több ezer fős, nemzetközi jelenlétű nagyvállalatig sokféle típus megtalálható. Magyarországon azonban e forma jelentősége és jellegzetességei eltérnek a korábbi évtizedekben gazdagon feltárt és feltérképezett nyugat-európai és észak-amerikai családi vállalkozások jellemzőitől. Egyrészt, az egymás iránti tisztelet és elfogadás családi cégeken belül jellemző normáinak terjedése elősegítheti a hazánkban oly fájóan erős társadalmi szintű bizalomhiány csökkenését. Másrészt, a családi vállalkozások nemzetgazdasági fontossága Magyarországon egyre erősödik. A rendszerváltás óta felnövekedett erős családi közép- és nagyvállalatok fejlesztéseire ugyanis egyre inkább úgy tekintenek, mint amelyek a gazdasági növekedés harmadik nagy forrását biztosíthatják – a részben európai uniós forrásokra támaszkodó állami beruházások és a multinacionális nagyvállalatok beruházásai mellett. Bár a magyar családivállalkozás-kutatás gazdag történettel és fontos eredményekkel rendelkezik (például Kuczi, 1997, Málovics–Vajda, 2012, Kása és szerzőtársai, 2017). Növekvő gazdasági, gazdaságpolitikai jelentőségük ellenére mégis keveset tudunk erről a területről. A 2017 szeptemberétől 2018 februárjáig tartó kutatásunkkal éppen ezt a hiányt szerettük volna mérsékelni. Kérdőíves felmérést végeztünk a teljes családi vállalkozási népesség körében, amellyel nemcsak általános statisztikai jellemzőiket, belső megoszlásaikat, de bizonyos lényeges belső működési mechanizmusaikat is fel kívántuk tárni, hogy egységes, átfogó képet kapjunk a magyar családi vállalkozásokról.

A 1988–1990-es rendszerváltoztatást követő nyolcadik országgyűlési választást 2018. április 8-án tartották Magyarországon. Földünk mikroállamokat meghaladó méretű demokráciái között példátlanul, harmadik egymás követő alkalommal nyerte el egyetlen párt a parlamenti mandátumok kétharmadát, igaz, a nem mérhető támogatottságú KDNP-vel önként megosztozva a mandátumokon. Összehasonlításképpen, Nagy-Britanniában az elmúlt kétszáz évben összesen két parlamenti választáson állt elő kétharmados mandátumtöbbség, a világháború után évtizedekig egy párt(szövetség) által dominált Japánban, Németországban és Olaszországban pedig egyszer sem. Szabad, kompetitív választásokon a volt kommunista országokban sem fordult ez elő, még az 1990-tól egészen a mai napig ugyanazon egy párt által kormányzott Montenegróban sem. A kivételes esemény fontosságát növeli, hogy Magyarországon a képviselőház minősített többsége egyszeri döntéssel megváltoztathat bármely törvényt és az alkotmány bármely pontját. Ebben az értelemben a parlamenti választás immár harmadszorra adott korlátlan hatalmat egy párt kezébe. Mint az 1. ábra is igazolja, egy párt ötven százalék közeli szavazataránya szabad és tisztességes választásokon nem túl gyakori, de – mint a 2017-es máltai parlamenti választáson a Munkáspárt által elért 55 százalék jelzi – korántsem elképzelhetetlen eredmény. Kétharmados vagy ahhoz közeli mandátumarányra, illetve egy alkotmányt önmagában megváltoztatni képes testületnek az arányos képviselettől jelentősen eltérő szabályok szerinti megválasztására viszont jellemzően csak autoriter rendszerekben találunk példát. Ez megkerülhetetlenné teszi a politikai rendszer demokratikus jellegére vonatkozó kérdéseket, ám erre nem térek ki részletesen, mivel a nemleges választ sokoldalúan indokolják a választás és a kampány törvényes rendjét felügyelő szervezetek pártos elfogultságával, az egyes pártok kampányait támogató tartalmak terjesztésére fordított állami pénzeszközök szélsőséges egyenlőtlenségére vonatkozó, másutt már szakavatottan összefoglalt megfigyelések (OSCE/ODIHR, 2018).

Az utóbbi években a jogállamiság állapota Magyarországon fokozatosan, de trendszerűen romlik.1 Az egyes lépéseket nemcsak a jogi szakirodalomban (például Jakab, 2011, Sonnevend és szerzőtársai, 2015), hanem a (magyar és a Magyarországgal foglalkozó nemzetközi) sajtóban is meglehetősen pontosan dokumentálták. Az azonban már korántsem volt mindig egyértelmű, hogy a romlás egyes lépései milyen súlyúak, és egyes időszakokban a szakértők között sem volt konszenzus arról, hogy összességében az adott időszakban miként értékelhető a magyar jogállamiság helyzete.2 Ennek számos oka van, a legfontosabb talán az, hogy a kérdésben elmélyedő szakemberek főleg jogászok, akik rendszerint nem szoktak kvantitatív módszerekkel dolgozni, a szokásos jogászi (kvalitatív) módszereket pedig más jellegű kérdésekre szokták alkalmazni. Vagyis arról meglehetős biztonsággal tudunk jogászi tudással nyilatkozni, hogy egy-egy intézkedés ellentmond-e a jogállamiság elvének, de az egy szokatlan kérdés a jogászok számára, hogy az adott intézkedés miatt mennyire romlott a jogállamiság állapota. Egy másik nehézség a magyar jogállamiság helyzetének elemzésekor pedig az, hogy a jogászok leginkább a formális szabályok elemzésére specializálódnak (abban van gyakorlatuk, arra vannak kiképezve), márpedig Magyarországon az utóbbi években az egyik legsúlyosabb probléma pont a jogrendszert működtető intézmények tényleges gyakorlatának a formális szabályoktól való eltávolodásában, illetve egyes esetekben a tényleges gyakorlat jelentős átalakulásában ragadható meg (Jakab–Gajduschek, 2016). Az ilyen helyzetek átfogó, mégis tömör leírására a jogászi elemzés helyett leginkább az úgynevezett jogállamiság-indexek alkalmasak, amelyek egyrészről számos részletváltozást összegeznek egy-egy mutatóba (megadva azok eredőjét), másrészről pedig – és ez most még fontosabb számunkra – kiemelten figyelnek a tényleges gyakorlatra.3 Ezek a mutatók egyértelműen jelzik a jogállamiság folyamatos erózióját Magyarországon az elmúlt időszakban, és joggal tarthatunk tőle, hogy ez még mindig nem ért véget. Az alábbiakban két index értékeit mutatjuk be röviden: a) a Bertelsmann-féle transzformációs indexben (Bertelsmann Transformation Index) a jogállamiság alindexet, valamint b) a World Justice Project Rule of Law Indexet. Ad a) A Bertelsmann-féle transzformációs index (az úgynevezett státusindex) a demokráciaindex (ennek része a jogállamiság a felmérés fogalmi rendszerében) és a piacgazdaság-index átlaga. A jogállamiság fokozatos eróziója világosan látszik az 1. ábrán. A menedzsmentindex ettől különbözik, a kormányzás hatékonyságát jelzi, és ugyancsak romló tendenciát mutat, vagyis a jogállamiság romlása nem járt a hatékonyság növelésével. Ad b) A World Justice Project Rule of Law Index kifejezett célja a jogállam működésének mérése, ahogy az emberek megtapasztalják azt (vagyis a tényleges gyakorlat, illetve a tényleges gyakorlat percepciójának mérése, nem pedig a jogszabályok mérése). Fogalmilag és módszertanilag is ez tekinthető jelenleg a legfejlettebb jogállamiság-indexnek a világon. Amit látunk, az fokozatos lecsúszás a kormányzati hatalom korlátai (hatalommegosztás), a korrupció hiánya (versus elterjedtsége), a nyílt kormányzat, az alapjogok, a szabályozások kikényszerítése és a büntetőbíráskodás területén. A polgári bíráskodás értékei lényegében változatlanok, a rend és biztonság pedig enyhe javulást mutat. A változások összesített eredménye a 2. ábra szerint azonban itt is egyértelmű romló tendenciát jelez (2012/13 előttről nincsenek értékeink, mert a projekt relatíve új).