Oroszország a magyar közvéleményben

Krekó Péter

Oroszország a magyar közvéleményben

A magyar belpolitikában a külpolitikai kérdések hagyományosan periferiális szerepet kapnak. Jól mutatja, hogy a külpolitikai kérdések mennyire nincsenek az érdeklődés homlokterében, hogy Magyarországon régiós összehasonlításban is alacsonynak mondható az európai vezetők ismertsége. A külpolitikai kérdésekben hagyományosan megmutatkozó érdektelenség és apátia azonban nem egyenletes: egyes országok tevékenységét és Magyarországhoz fűződő viszonyát inkább növekvő érdeklődés kíséri. Oroszország egyértelműen ezen kivételekhez sorolható: a 2010 utáni Orbán-kormányok kormányzati „keleti nyitás” politikájával összhangban álló, egyre szorosabbá váló orosz–magyar viszony olyan témává vált, amely nagyon erősen megosztotta a hazai politikát és ennek köszönhetően a magyar közvéleményt is. Oroszország szerepének felértékelődésében nyilvánvalóan szerepet játszott a krími válság és Oroszország agressziója Ukrajnával szemben. Az adatok azonban érdekes módon mintha azt mutatnák, hogy a Krím bekebelezése óta és a történelmi tapasztalatok ellenére nem nőtt, hanem inkább csökkent a magyarok oroszokkal szembeni veszélyérzete. Szemben azzal a gyakorta hangoztatott, historizáló véleménnyel, amely szerint közvélemény-kutatási ügyekben – és azon belül külpolitikaigeopolitikai kérdésekben – a közvéleményt alapvetően a történelmi tapasztalatok formálják, ez az írás amellett fog érvelni, hogy a közvéleményt – legalábbis a egy olyan kontextusban, ahol a kormányzatnak domináns szerepe van a nyilvánosság terében és így a közvélemény formálásában – a politikai impulzusok szinte korlátlanul képesek formálni.1 Külpolitikai kérdésekben pedig ez különösen azért van így, mert a külpolitika a hétköznapi tapasztalatok világától távol esik, és ezért a politika interpretációs és közvéleményformáló lehetőségei elég szélesek. Természetesen elmondható, hogy vannak országok, amelyekben és amelyekkel szemben a közvélemény átformálásának kemény korlátjai vannak: Lengyelországban – részben a lengyel történelmi tapasztalatok, részben a nyilvánosságbeli és politikai pluralizmus magasabb szintje miatt – jóval nehezebben lenne elképzelhető, ami Magyarországon megtörtént: hogy egy alapvetően oroszkritikus politikai erő kormányzati hatalomra szert téve szinte 180 fokos fordulatot hajt végre ebben a lényeges külpolitikai kérdésben – oroszbarátságban túlszárnyalva az emiatt sokat bírált Gyurcsány-kormányt is. Az Oroszországhoz fűződő viszony, különösen a Krím-félsziget 2014-es bekebelezését követően nemcsak Magyarországon, hanem Nyugat-szerte is politikailag megosztó témává vált. Az Európai Parlamentben például megfigyelhető, hogy jellegzetesen a populista és radikális jobboldali és baloldali pártok azok, amelyek szavazásaik során sokszor Oroszország érdekeit helyezik előtérbe. A radikális baloldali és jobboldali pártok retorikájukban, szavazataikban és diplomáciai gesztusaikban rendszerint a putyini Oroszország legfontosabb támogatóiként jelennek meg – míg a fősodorban lévő középjobboldali, liberális, szociáldemokrata és zöld pártok e téren jóval visszafogottabbak (Krekó és szerzőtársai, 2015, Krekó–Győri, 2016, Shekhovtsov, 2017). Ez pedig hat a közvéleményre is: Nyugat-Európában a populista jobboldali pártok szavazói jóval támogatóbbak Vlagyimir Putyinnal és Oroszországgal szemben (Taylor, 2017). Az Egyesült Államokban pedig a politikai közvélemény – vélhetően nem függetlenül Trump elnök Oroszországgal és Vlagyimir Putyinnal kapcsolatos barátságos (főleg retorikai) gesztusaitól, illetve attól, hogy Oroszország a 2016-os elnökválasztás során Donald Trump oldalán, illetve Hillary Clinton ellenében beavatkozott az amerikai választásokba – egészen drámai változáson ment át: a republikánus szavazótáborban (amely hagyományosan komolyabb veszélyként tekintett Oroszországra) egyre kisebb fenyegetésként látják Oroszországot, míg a demokraták körében drasztikusan megerősödött az Oroszországgal kapcsolatos távolságtartás (Bialik, 2018), így ebben a kérdésben a két szavazótábor gyakorlatilag helyet cserélt egymással. Az alábbiakban azokat a változásokat igyekszünk áttekinteni, amelyek Oroszország és vezetője megítélésében mentek végbe az utóbbi években. Áttekintésünk nem teljes: azokat a kutatásokat elemeztük, amelyek módszertani és pszichológiai szempontból relevánsak. Minden megállapítás, amelyet idézünk, reprezentatív nagymintás kutatásokból származik. Ezek kérdésfeltevései és következtetései különböztek egymástól.