A párhuzamos valóság – a magánegészségügyi rendszer kiépülése

Lantos Gabriella

A párhuzamos valóság – a magánegészségügyi rendszer kiépülése

Az állami egészségügy állapota és a szolgáltatás minősége a hétköznapi életben és a médiában is rendszeresen visszatérő beszédtéma. Nem véletlenül, hisz rengeteg embert érint. Ennek ellenére a GDP 5 százalékánál alig valamivel többet költenek rá. A magánegészségügyről azonban a legritkábban esik szó, csak csendben elkezdték használni az emberek. A középosztály tagjai anélkül járnak magánrendelőkbe, hogy sokat töprengenének azon, miért is kell az állami egészségügyre költött összegnek még a felét elkölteniük, ha gyorsan és jó körülmények közt akarnak gyógyulni. Ugyanis az a magánegészségügy, amelyik húsz évvel ezelőtt még a gazdagok luxusa volt, az elmúlt tíz évben a hétköznapi élet részévé vált. Az utóbbi időben pedig kezd rendszerré összeállni. Ez a tanulmány ennek a tízéves folyamatnak az eredményét mutatja be: az elemeiben ismerős, de struktúrájában ismeretlen magánegészségügy látlelete. Magánegészségügy már a 60-es években is létezett, a vezető elvtársnők Rotschild Klára Váci utcai szalonja után a szomszéd házban a nőgyógyászukat is felkeresték, ha látták, hogy a főorvos úr nyugati márkájú kocsija épp ott parkol. A szocializmus hiánygazdasága miatt később a lakásrendelők egyre szaporodtak. Budapesten és a nagyvárosokban sokaknak lett nőgyógyásza, fogásza, házhoz kijáró gyerekorvosa, később még plasztikai sebésze is. Ezekre azonban mind a praktizáló orvosok, mind a betegek az állami egészségügyet kiegészítő kisipari tevékenységként tekintettek. Az első komplex ellátást nyújtó intézmények csak a rendszerváltás után, az 1990-es években jöttek létre, a Kaáli Intézet után a Medicover, a Telki Kórház, a Budai Egészségközpont, több laborszolgáltató és diagnosztikai központ. Ezek azonban kezdeti elszigetelt próbálkozások voltak, egészen a 2008-as szociális népszavazásig. Akkor vált világossá, hogy bezárult az időkapu. Húsz évvel a rendszerváltás után a nagy elosztórendszerek strukturális átalakítását már nem fogadja el a magyar társadalom. Ez alatt a húsz év alatt nem akadt egyetlen szereplő sem, aki segített volna megértetni a közvéleménnyel egy közgazdasági egyszeregyet. Azt, hogy az egészségügyben gyors, olcsó és közelben lévő ellátást nem lehet egy időben nyújtani. Ezért dönteni kellett volna, mi igazán fontos, és miről hajlandók az emberek lemondani. Ez a szembenézés elmaradt. A szociális népszavazással az is világossá vált, hogy kevés munkavállaló alacsony összegű befizetéséből ezeket a mozdulatlan nagy rendszereket nem lehet európai színvonalon fenntartani (a felnőtt lakosság alig negyede fizet a minimálbérnél magasabb összeget az egészségügyi ellátásért – Lantos G., 2016b). Válság idején és azt követően pedig végképp nincs elég forrás. Mindez pedig azzal a következménnyel járt, hogy az egységesülő európai munkaerőpiac először az egészségügyi személyzetnek tudott visszautasíthatatlan ajánlatot tenni. Az állami egészségügyet ma három tagadás jellemzi: nem volt reform, nincs pénz, és nem lesz elég képzett munkaerő. Mindezektől függetlenül a választás kényszere ma is megvan. Dönteni kell arról, hogy a három, egy időben teljesíthetetlen feltétel közül melyikről mondunk le: gyors, olcsó vagy közeli legyen-e az ellátás. A magyar társadalom ebben a döntésében (is) rendkívül megosztott. Az egyik csoportnak az a legfontosabb, hogy olcsó (ingyenes) legyen. Az is jó, ha közel van. Hát, legfeljebb nem elég gyors. Ők azok, akik az állami egészségügyet használják. Az ő szempontjaikra figyelnek a politikai szereplők, pártállástól függetlenül. Legyen több pénz, és akkor minden jó lesz. Ha majd lesz pénz, minden rendbe jön.