Status praesens: egészségügyi alapellátás a mai Magyarországon

Szakmai körökben ismert állítás, hogy egy adott ország egészségi állapotát populációs szinten nem az határozza meg, hogy hány szívsebészeti centrum van vagy hány szív-tüdő transzplantációt végeznek az országban, hanem az, hogy a lakosság közeli ellátások elég fejlettek-e, illetve általánosan elérhetők-e annak érdekében, hogy a költséges high-tech ellátásokra kevesebb embernek legyen szüksége. A rendszeres alapellátási szűrés-gondozás ugyanis képes elérni azt, hogy kevesebb legyen a magas vérnyomásos beteg, hogy normál értékek mellett éljenek a cukorbetegek, és így kevesebb legyen az infarktus, az agyvérzés, és kevesebb lábat amputáljanak. A magyar egészségügyet a II. világháború után egészen a rendszerváltozásig a kor technológiai színvonalához képest jól működő, mindenki számára hozzá férhető körzeti orvosi rendszer jellemezte. A szocializmusban – elsősorban vidéken – az alacsony szintű közlekedési és kommunikációs lehetőségek fel értékelték a helyben élő és működő körzeti orvos szerepét. Ekkor alakult ki az ’egy falu – egy orvos – egy nővér’ elvű ellátórendszer. A rendszerváltozás után az addigi egészségügyi alapellátás rendszerét felvál totta a jelenlegi háziorvosi rendszer, amelynek működése egy sikeres, felívelő szakasz után az elmúlt 10 évben egyre több problémával küzd, és mára a köz beszédet is elérte az alapellátás jelenlegi rendszere fenntarthatatlanságának híre. Gyorsuló ütemben nő az üres praxisok száma, és a háziorvosok korstruktúrája garantálja e helyzet további romlását. Ebben az írásban annak járok utána, hogy mekkora a baj, és hogy a változatlan ellátási rendszerben, és lineáris fejlődés esetén van-e esély a kilábalásra.