Variációk szegénység témára

Ki a szegény, s mit kell a társadalomnak tennie a szegénység ügyében? – ez egy évszázadok óta vitatott, de megszűnni mégsem akaró téma. Ha hihetünk Polányi Károlynak, akkor az Angliában a XIV. századig visszavezethető „szegénytörvények” a szegényeket a bűnözőkhöz, s elmebetegekhez hasonlóan kezelték, a XIX. század közepéig-végéig börtönökhöz hasonló szegényházakba csukták, s ott mintegy kényszermunkára kötelezték őket. A szegényházak mögöttes filozófiája az volt, hogy szegények a munkakerülő csibészek lesznek, akiket büntetni, munkára fogni a társadalom feladata. A szegénység ilyen felfogásától a mai politikai és közgondolkodás sem teljesen mentes. Az egyébként nagyon eszes és sok fontos kérdést megfogalmazó, amerikai konzervatív gondolkodó Charles Murray nyomán ma is divatos a „támogatásra érdemes és támogatásra érdemtelen” szegény megkülönböztetése. Vannak, akik a bibliai verdiktumot idézik: „aki nem dolgozik, ne is egyék” (Pál második levele a thesszalonikaiakhoz 3:10). Tanulmányom fő mondandója: a szegénység egy tágas nagycsalád, olyan rákos megbetegedés, aminek minden típusa másféle kezelést igényel. Dicséretet érdemelnek Magyarországon az elmúlt évben az úgynevezett feltétel nélküli alapjövedelem (FNA) kidolgozói, hogy végre megfogalmaztak egy következetesen baloldali programot e probléma kezelésére. Abban a neokonzervatívoktól a neoliberálisokig talán mindenki egyet ért, hogy a szegénység forráshiányból (a nem elegendő jövedelemmel való rendelkezésből) származik. De korunk vélhetőleg legkiválóbb közgazdásza, a Nobel-díjas Amartya Sen már az 1980-as években kifejtette (Sen 1980, 1985): bár a források (pénz) megléte szükséges, de nem elégséges feltétele a szegénység megszüntetésének, vagy legalábbis kezelésének. A szakirodalom erre ’capabilities approach’-ként (az indokoltan kívánt jólét eléréséhez szükséges képességet hangsúlyozó elméletre) szokott hivatkozni.