A magyarországi bérfelzárkózás tartalékai és korlátai

Mind a szakirodalomban, mind a médiában időről időre előtérbe kerülnek a viták arról, hogy vajon a magyarországi bérek nemzetközi összehasonlításban valóban alacsonyabbak-e a közgazdaságilag indokoltnál, és vajon milyen hatással járna a bérek jelentős emelése. Legutóbb a Portfólió hasábjain bontakozott ki vita a magyarországi bérek szintjéről.1 A diskurzust Madár István írása indította el (Madár 2015), amely jórészt Oblath Gábor Élet és Irodalomban megjelent cikkén alapult, melyben kimutatja, hogy a magyarországi bérek szintje összhangban van a gazdaság termelékenységével, azaz az egy munkaórára eső hozzáadott értékkel (Oblath 2014/a). Ebből következően tehát, azért alacsonyabb a kereseti szintünk, mert kevésbé hatékonyan termelünk, mint a fejlettebb országok. A nagyobb teljesítmény azonban nem feltétlenül a nagyobb fizikai vagy szellemi erőfeszítés eredménye, hanem a magasabb technológiai szint és magasabb tőkeállomány következménye (Madár 2015). Pogátsa Zoltán (2015) szerint viszont a bérek és a profit részesedése a megtermelt hozzáadott értékből nem piaci alapon történik, hanem a szakszervezetek és a cégek közötti béralkuban határozódik meg. A magyarországi bérek tehát azért alacsonyak, mert hiányoznak a munkavállalók érdekeit hatékonyan képviselni képes szakszervezetek. Ezt bizonyítja, hogy a magas kollektív lefedettségű nyugat-európai országok többségében magasabbak a bérek, mint ami a termelékenységből következne, a kelet-európaiakban pedig alacsonyabb. Sőt, a Madár és Oblath által képviselt összefüggést megfordítva azt állítja, hogy nem az alacsony termelékenység miatt alacsony a magyar bérszínvonal, hanem az alacsony bérek okozzák az alacsony termelékenységet, mivel a külföldi cégek is az alacsony hozzáadott értékű termelést hozzák Magyarországra (ez az állítás egyébként találkozik sok politikus érvelésével is).